Hallott már valaki Magyarországon befektetési alap ügynök ről? Miközben porszívóügynökkel, tőzsdeügynökkel, lakástakarék és biztosítási ügynökkel szinte mindenki találkozott, a lexikonügynökök pedig a Monty Python csoport klasszikus jelenete óta szerte a világban halhatatlanok, befektetési alapok jegyeiből szinte kizárólag bankfiókokban vásárol a magyar befektető. (Annak ellenére, hogy a biztosítási ügynököknél hatalmas számban vesz unit-linked termékeket, amelyek alapokat tartalmaznak.) Míg külföldön jellemző, hogy az alapok vételekor egyszeri jutalékban fizeti meg a befektető az értékesítési költséget, nálunk ez az alapkezelői díjba van beépítve. A lényegében ügynökmentes értékesítés ezért nem jár azzal, hogy olcsók lennének a hazai alapok.
A hazai törvények szerint értékesítőnként csak egyfajta eladói jutalék határozható meg. Ez azt is jelenti, hogy ugyanolyan kondíciók mellett kell eladnia egy ügynöknek a befektetési jegyet egy néhány darabot vásárló kisbefektetőnek, mint egy milliárdokat erre fordító intézménynek. Ennek fényében nem meglepő, hogy az ügynökökön keresztül értékesített alapok szerény súlya mellett is a hazai alapoknál alig alkalmaznak eladói jutalékokat. Inkább sajátos magyar megoldásként maximális alapkezelői díjat kérnek, amelyektől az alapkezelők lefelé eltérhetnek. Az alapkezelői díj egy része szolgál az ügynökök differenciált kifizetésére is. Így azonban az ügyfelek nem tudhatják, milyen tételekből áll össze valójában a befektetésükre terhelt költség. Az alapkezelői díjak aktuális mértékét a szolgáltatók nem adják ki, azokat üzleti titokként kezelik. Igaz, megkeresésünkre több helyen elmondták, hogy az ügyfelek nem is igen érdeklődnek e számok iránt.
LENYELIK. Egy magát megnevezni nem kívánó piaci szereplő állítja, hogy az alapkezelők többsége arra (is) használja a maximális díj adta lehetőséget, hogy rossz piaci klíma esetén kisebb költséget számoljon fel, mint kedvező hangulat esetén. Ezáltal az alapok hozama valamivel jobbnak tűnhet a várhatónál a nehezebb időkben, miközben az ügyfelek könnyen lenyelik, ha magas hozamok esetén egy kicsit többet csippent le az alapkezelő. Az egyes vagyonkezelési tevékenységekhez kapcsolódó díj- és költségelszámolásokat az ügyfelek nehezen tudják összehasonlítani – mutatott rá 2005. novemberi tanulmányában a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) is. Az ügyfeleket terhelő befektetési költségek ugyanis elkülönítetten és egy számban kifejezve nem jelennek meg.
Egyetlen mód létezik az aktuális időszak, egészen pontosan az elmúlt év költségtételeinek a megismerésére. Ez pedig az alapok éves beszámolóból, a mérleg és eredmény-kimutatásokból derül ki. Sajnos a törvény a következő év júniusáig hagy időt az alapoknak e dokumentumok elkészítésére, ezért az információ csak igen hosszú idő után lát napvilágot. A PSZÁF honlapján ugyanakkor ez évtől kezdve publikálja az éves jelentések alapján kiszámítható átlagos éves alapkezelői költség mértékét, így az ügyfeleknek legalább visszamenőleg lehetőségük van elemezni, mely alap milyen költséggel dolgozik.
Az első ilyen összehasonlításból az derült ki, hogy a ma egyre nagyobb népszerűségnek örvendő garantált alapok számolják fel a legmagasabb költséget. Míg a – kisbefektetők által is elérhető – nyilvános nyílt végű befektetési alapok lehetséges maximális díjterhelése évi 1,0-2,5 százalék között szóródik a piacon, addig a garantált befektetési alapoké ennek akár a négyszerese is lehet. Igaz, az alapok költségei rendre a maximálisként meghatározott költségek alatt találhatók. A hazai piacon a legtöbb garantált befektetési alapot forgalmazó K&H Alapkezelőnél találtuk a legnagyobb eltérést a tájékoztatóban szereplő díjak között: míg a nem garantált alapjaiknál évente maximum 1,5 százalékot számolhat fel az alapkezelő, addig a garantáltaknál az évi maximum 2 százalékon felül az alap létrehozásakor és lezárásakor elkérhető még plusz 7 százalék. A K&H Alapkezelőnél korábban az eltérést azzal magyarázták, hogy a maximális díjaknál általában jóval kevesebbet számolnak fel, így a garantált alapoknál is a nem garantáltakra érvényes díjszint a jellemző. A garantált termékeknél azért tágabb a költségtartomány – fogalmaztak -, mivel a jegyzés pillanatában még nem lehet tudni, hogy a megígért hozam és a lehetséges opciók hozama között mekkora lesz az eltérés.
A garantált alapok költségszerkezetére valóban jellemző, hogy a költségek 90 százaléka az első és az utolsó évben jelentkezik a kezdeti és a lezárási díjak miatt. Az első évben az ügyfelek befektetéseiből meg kell vásárolnia az alapnak a portfólió mintegy 85 százalékát kitevő államkötvényeket, a maradékból pedig olyan tőkepiaci opciót köttet egy pénzügyi szolgáltatóval, amellyel megvalósítható az alap által garantált hozam. Ezután e jellemzően zárt végű alapok futamidejének végéig szinte nincs is több költség. Mivel a felügyeleti honlapon található díj-összehasonlítás a 2004-es évre vonatkozó jelentésekből származik, elképzelhető, hogy más képet kapunk majd a 2005-ös év garantált alapjainak a díjairól. Két éve ugyanis a legtöbb piacon levő garantált alap indulási événél tartott, 2005-ben pedig már voltak a költségmentes működéshez közeli állapotban is ilyen típusú alapok. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a hazai befektetési alapok költségszintje magasabb, mint az Európai Unió sok más országában. Tőlünk nyugatabbra az eladó ügynök, vagy forgalmazó fiókhálózat fix, általában 2-5 százalékos jutalékért értékesíti a befektetési alapok jegyeit. Ezután viszont az alapkezelő legfeljebb évi 1 százalékot, de jellemzően ennél kevesebbet von le a tevékenységéért. Ezáltal az ügynöki jutalék hosszú évekre elosztva amortizálódik, a befektető pedig érdekelt a hosszú távú megtakarításban. Itthon minden évben újra és újra meg kell fizetni (a hozamból) az alapkezelő díját, s a nyílt végű konstrukcióknál nálunk is van egy minimális díj vételkor és/vagy eladáskor is. Egy biztos: nemzetközi mércével mérve az évi 2 százaléknál magasabb díjlevonás már-már uzsorakamatnak tekinthető.
