És akkor anya azt mondta, hogy én rajzolom a legszebb háromfejű sárkányt…
Eddigi életem során talán ez volt a legnagyobb sikerélmény, amit igazán csekély képzőművészeti tehetségem okozott számomra. Eddig. Történt ugyanis, hogy némi noszogatás után ellátogattam egy jobb agyféltekés rajztanfolyamra. Kétnaposra, nem többre.
A jobb agyféltekém nagyon érdekes dolog. Például érdekes, hogy van. Többnyire a kreativitás, intuíció, művészetre való hajlam lakik őbenne. Annyira szégyenlős, hogy néha elbújik. Mondjuk a számok mögé. És akkor az istennek se jön elő. Na, ezen segít ez a tanfolyam. Két nap, pontosabban tizenhat óra alatt megtanultam, hogyan indítsam be a jobb agyféltekém, hogyan lássam a dolgokat formaként, árnyékként és fényként, illetve mindezt hogyan vessem papírra.
A hókuszpókuszokat fenntartással kezelő szkeptikusként ebben az egész agykontroll-szagú, néha fura légzőgyakorlatokkal megtört rajztanfolyamban nem nagyon bíztam. „Hisz’ ki gondolhatja komolyan, hogy a pálcikaembertől ukmukfukk eljut a már-már jónak számító grafikákig?” – gondoltam én komolyan. Aztán a második óra után sikerült lemásolnom egy ló kontúrjait, aztán egy széket, később egy selyemdarabot, majd lerajzoltam a saját kezemet. A második napon már arcok is mentek: Bartóké, Picassóé, aztán a sajátom. Az eredmény a videóban.
