Pool of Political Projects – azaz közös politikai ügyletek; így bontotta ki sajátos megközelítésben Ciprian Gorita, a bukaresti közpénzügyi tárca tanácsosa a köz- és a magánszféra együttműködésén nyugvó pénzügyi konstrukció, a Public Private Partnership közkeletű rövidítését, a PPP-t. A módszer közép- és kelet-európai meghonosítását célzó nemzetközi konferencián felszólaló szakember tréfásan arra utalt, hogy – akárcsak nálunk – más újdonsült uniós tagországokban sem feltétlenül pozitív e projektek megítélése, sőt. Ezt részben az átláthatóság hiánya magyarázza, részben pedig a beruházások sikertelensége, amit meglehetősen szomorú statisztikák támasztanak alá: a Világbank számai például arról árulkodnak, hogy a PPP-tranzakciók több mint felének végére sohasem tesznek pontot, főképp a magánbefektetők kivonulása miatt. Pedig nem kis piacról van szó: az EBRD becslései szerint értéke az év első felében meghaladta a 10 milliárd dollárt. 
A Nemzeti Színház és a Mûvészetek Palotája. Két példa a támadható PPP-megoldásokra.
ELLENŐRZŐ-KIVÉDŐK. Magyarországon sem kis falat ez a finanszírozási forma. Az Állami Számvevőszék (ÁSZ) első félévben publikált tanulmánya szerint 2004 és 2008 között nagyságrendileg 400 milliárd forintra taksálható azon beruházások értéke, amelyeket a hagyományos költségvetési finanszírozás helyett PPP-re cseréltek. Miközben a számvevők az első hazai nagyprojektek – az M5-ös autópálya első szakasza, a Budapest Sportaréna vagy a Művészetek Palotája – fiaskóját az állam felkészületlenségében jelölték meg, az efféle ügyletek számviteli környezetét ismerő szakemberek szerint ez csak az érem egyik oldala. „A szabályozatlan hazai gyakorlatban a PPP a korrupció melegágya: sokkal kevésbé regulázott, sokkal kevésbé transzparens, sokkal puhább a költségvetési korlátja” – mond sommás véleményt egy gyakorló auditor. Míg egy „mezei” költségvetési projektet így-úgy, de végül képes lebonyolítani az adminisztráció, addig a PPP-nél speciális tudás és tapasztalat kell a valós finanszírozási igények, az állam hosszú távú elkötelezettségei, a valós kockázati faktorok és azok célszerű megosztásának felméréséhez. „Így minden tényező a projektek katasztrofális kimenete-
lét készíti elő” – fest a legkevésbé sem hízelgő képet a helyzetről a szakember, aki az ÁSZ „szégyenlistáját” a Budapest Airport 2B termináljának építésével és a Nemzeti Színházzal egészíti ki. Ezek ugyanabba a PPP-kupacba tartoznak, amelyekről kiderült, hogy minden várakozást felülmúló mértékben drágák, nem egy esetben vissza kellett venni azokat, vagy legalábbis újra kellett tárgyalni a megállapodásokat.
A számvevői tanulmány szerint a kezdeti hazai PPP-konstrukciókat szinte kizárólag a muszáj szülte. „Márpedig attól a pillanattól fogva, hogy egy projektet az államháztartás megkerülésének szándéka motivál, az egésznek felpuhul a költségvetési korlátja, leomlanak a normál állami vagy magánberuházás esetében meglévő kontrollok” – értékel László Csaba, a KPMG adópartnere, aki korábban, pénzügyminiszterként, bőséges tapasztalatot szerezhetett a kérdéskörben. Ezzel egybecseng az ÁSZ álláspontja is; az intézmény szerint az olyan kényszerhelyzet, mint például a büdzsé pénzhiánya, kiszolgáltatottá teszi az állami oldalt. Ez pedig – a szakértelem korlátozottságával megspékelve – olyan kockázatokat varr az államháztartás nyakába, amelyeket legalábbis meg kellene osztania a magánszereplővel.
Azt Tátrai Miklós, a pénzügyi tárca államtitkára is elismerte az említett konferencián, hogy a PPP kezdeti alkalmazásai során követtek el hibákat. Sietett azonban leszögezni: többfokozatú, a szigorú szakmapolitikai szempontok mellett a pénzügyi korlátot és a hatékonyságot is érvényesítő szűrőrendszer a garancia arra, hogy ez a finanszírozási forma mostantól a tankönyvi példákat idéző módon működjön nálunk is. Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy versenyeztetni fogják egy adott beruházás közvetlen költségvetésből, bérletként, lízingként, illetőleg PPP-ként történő megvalósíthatóságát, s ezek közül értelemszerűen a leginkább kedvező verzió mellett teszi majd le az állam a voksát.
Fülöp András, a Deloitte partnere az amúgy példaértékűnek tartott brit gyakorlatot említi lehetséges mintaként. A Temze partján meghatározott módszertan alapján számszerűsítik, vajon a köz- vagy a magánszektor tudja-e hatékonyabban megvalósítani az adott beruházást. Ez persze nem csak a kivitelezést jelenti, hiszen a PPP lényege épp olyan magánszereplő bevonásában áll, amely az államnál nem pusztán hatékonyabban építi meg, hanem jobban képes hosszú távon hasznosítani, üzemeltetni az adott objektumot. „Csakis ez a fajta többlethaszon adhat létjogosultságot a PPP alkalmazásának” – hangsúlyozza László Csaba, hiszen amúgy tagadhatatlan, hogy a lecsupaszított finanszírozás esetében a legolcsóbb megoldás államkötvények kibocsátása. Ehhez képest minden más konstrukció feláras (leegyszerűsítve: egy sztrádaépítő céget rosszabb feltételekkel finanszíroznak a bankok, mint a magyar államot). Tehát egy-egy PPP-projekt csak akkor térül meg, ha tényleg profi külső szolgáltatót sikerül bevonni. S olyan kondíciókkal, amelyek az állam számára sem hátrányosak.
HOMÁLYBAN MARAD. Félő azonban, sosem fogjuk megtudni, mennyi a valós finanszírozási költsége az elfuserált első magyar PPP-knek, de kellő szakértelem híján az állami vagy önkormányzati ügyfél sem fogja pontosan ismerni, mennyibe kerül a megállapodás szerinti útszakasz valójában a megvalósítónak. „Csupán annyit tudunk, mennyit fizetünk egy-egy szakasz megépítéséért” – mondja egy, az autópálya-szerződések előkészítésében résztvevő jogász.
Növelni az átláthatóságot
A helyes arányú rizikóvállalás komoly előkészítő munkát igényel a közszektortól a PPP-projekteknél – mondja Kazatsay Zoltán, az Európai Bizottság energiaügyekért és közlekedésért felelős főigazgatóságának helyettes főigazgatója.
– Mennyire gondolja tarthatatlannak, hogy a PPP-projektek 50 százaléka gyakorlatilag zátonyra fut?
– Vigyázni kell az aránnyal, mivel ez nem jelenti automatikusan azt, hogy a projektek előkészítése nem volt jó. Mivel két, egymástól eltérő érdekű fél bútorozik össze – hiszen a PPP a közcélú fejlesztést jelenti magántőke bekapcsolása útján -, sok esetben csak menet közben derül ki, hogy amit a közszféra meg akar valósítani, az nem áll összhangban a magánszektor elképzeléseivel. Csak azok a projektek szoktak sikeresek lenni, amelyek gazdaságilag jó megtérülést ígérnek, tehát a magánszektor részére profitot tudnak termelni. Ezt a megtérülést esetenként csak az állam tudja garantálni.
– A lépéskényszerben lévő állam épp ettől válik még kiszolgáltatottabbá.
– Mindkét fél kiszolgáltatott a másiknak valamennyire, hiszen az állam is meggondolhatja magát. Ezért fontos a kockázatmegosztás, hogy a közszféra és a magánszektor is a saját kockázatait vállalja. A helyes arányú rizikóvállalás emiatt nagyon komoly előkészítő munkát igényel a közszektortól, a projekt kezdeményezőjétől.
– Miért nem látja szükségét az Európai Bizottság, hogy átfogó módon szabályozza a PPP-projekteket?
– A fő ok, hogy uniós szinten a közpénzek, illetőleg az EU-s források felhasználásának meglévő szabályai teljesen világosak, pontosan rögzítik az összes feltételt. Ugyanez érvényes az ellenőrzésre is, ezért külön jogszabályokra aligha van szükség. Az Európai Parlament a Bizottságot egy olyan dokumentum kialakítására kérte fel, amely iránymutató lesz abban a tekintetben, hogyan lehet a PPP-konstrukciókat megvalósítani, milyen feltételeket kell mérlegelni. Konkrét határidő nincs, de nekünk is érdekünk, hogy a 2013-ig tartó pénzügyi periódusban még érdemi hatása legyen a dokumentumnak. Ezért azt valószínűsítem, jövőre elkészül a főbb irányvonalakat tartalmazó anyag.
– Miről szólhat ez?
– Valószínűleg nem fogunk kitérni a megtérülés mértékére, mert ez a két fél közötti megállapodás kérdése. Megfelelő hangsúlyt kap viszont az átláthatóság: ahol uniós pénzek fordulnak meg, ott elsődleges a szerződések, a pénzkezelés nyilvánossága, el kell tudni számolni az EU adófizetői felé.
