Horn Gyula életművéhez

A Kádár-korszak még túl közel van, tárgyilagos megítélését nem segíti sem egységes történészi szemlélet, sem szélesebb társadalmi konszenzus. Mindenkinek megvan a maga képe a közelmúltról, így Horn Gyulának is. Ennek egyes kockái pedig nem illenek bele abba a vízióba sem, amilyennek a modern baloldal szeretné láttatni magát.

Ez mit sem von le a volt miniszterelnök rendszerváltó érdemeiből. Kevesen tudnak meghatározó pillanatokban nagyobb teljesítményt felmutatni azok közül, akik átélték az elmúlt hetvenöt évet. A probléma ott van, amikor a miniszterelnök előbb – nem is olyan régen – hitet tesz Nagy Imre mellett, majd nagyon is egyértelmű gesztusokkal fordul azok felé, akik Kádár örökségét vallják magukénak. Megint csak azt kell mondani, amíg nincs kialakult, árnyalt történelemszemlélet – nemcsak a társadalom egészében, de a baloldalon sem -, addig a Nagy Imre és Kádár közötti választás kötelez. Ha Gyurcsány Ferenc a kellő pillanatban most is felteszi magának a kérdést („Imre, te mit tennél a helyemben?”), akkor aligha hagyja szó nélkül, amikor Mihail Gorbacsov elkerülhetetlennek minősíti az 1956-os szovjet beavatkozást.

Egy nagyobb felhajtás nélküli, magánjellegű ünnepségen ez talán még elcsúszott volna, éppúgy, mint az ünnepelt időnként nehezen koordinálható viselkedése. A parti azonban „túlnőtt önmagán”. Ez pedig az MSZP vezetésének a felelőssége, mivel az eseményen túlmutató jelentőséget akartak adni a születésnapnak, hogy összekacsinthassanak „a hagyományos baloldali értékek” hordozóival. Ennek volt a felvezetése a Sólyom Lászlóval kialakított újabb konfliktus is. Nehezen hihető ugyanis, hogy a színfalak mögötti előzetes puhatolódzással nem lett volna elkerülhető a kitüntetés körüli kínos helyzet, amelyre utalva azután egyes szocialista vezetők ünnepi beszédei nemcsak az államfői intézmény, de az Alkotmánybíróság elnökének a hitelét is gyengítették híveik körében. Most pedig lehet utólag magyarázkodni és elhatárolódni – de csak annyira, hogy azért meg ne sértsék a „mag” érzéseit.