Az Alkotóházban fűtöttek és enni adtak, saját szobánk volt, és vigasztalóan csodálatos társaságunk. Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Hajnal Anna, Füsi József, Berda József, Hegedüs Géza, a börtön után Zelk Zoltán, és még sokan mások. Micsoda rettenetes temető! De micsoda pompás Irodalmi Pantheon.
Később, lassan konszolidálódva, saját kis tanyánkon éltünk a szőlőhegyen, mandulafák társaságában. Írtam, fordítottam, fiatal voltam és beteg voltam. De fiatalnak lenni nagyon jó, vén fejjel már tudom. Innét küldtem heti tévékritikáimat a tévé hőskorában (1959-től), én voltam ugyanis a magyar sajtó első állandó tévékritikusa, majd tizenhét éven át heti rádiókritikáimat. Hőskorszak volt, mindkét térfélen, de sosem kényszerítettek, hogy mást írjak, mint a véleményemet.
Mindezzel csak azt akarom érzékeltetni, hogy a Balaton, ez a táj lett a második otthonom a pesti mellett, választott szűkebb hazám. És mély szerelem halálig. Miközben imádtam a szőlőhegyi magányt, és szebbet elképzelni sem tudok, mint egy szelíd szeptemberi vagy októberi délutánt, amikor a fényes tó olyan sima és mozdulatlan, hogy ennél csak a túlvilág lehet simább és mozdulatlanabb. Úgy érzed, ráléphetnél és sétálhatnál rajta, mint Jézus. De a jézusi sétánál jobb, ha belemerülsz, és olyan lassan tempózol a selymes közegben, hogy nem zökkented ki nyugalmából, s így úszol át szépen a végtelenbe.
Fájt minden, ami történik és ami nem történik a Balatonnal. Fájt az elmaradottsága és fájt minden drasztikus beavatkozás. Hívásra ezért lettem a BIB (Balatoni Intéző Bizottság) művésztanácsának is tagja, Keresztury Dezső, Illyés Gyula, Borsos Miklós, Boldizsár Iván, Bertha Bulcsu és mások nagyszerű társaságában. (Újabb temető, újabb Nemzeti Pantheon.) Rengeteget írtam, javasoltam, tiltakoztam ezerféle ügyben. Mindenki csak a maga érdekét nézte, elsősorban az állam, mely nem hagyta ott fejlesztésre a pénzt, amit a tó hozott, hanem szépen elvonta. A tó szunnyadt nem is mindig békés álmában. Mígnem megváltozott Európa, az NDK-németeknek már nem kellett ide járniok, hogy találkozhassanak NSZK-rokonaikkal, a magyar polgár dúskált szabadságában, és pénztárcája szerint az Adriára, a Kanári-szigetekre vagy Dubaiba járt a „Zimmer frei” snassz posztkommunizmusából. A Balaton pedig elárvult. Elhagyták és elfelejtették, mint egy megöregedett szeretőt.
De a tó nem hagyta magát! Aludt egyet, és bevárta a maga történelmi pillanatát. Miközben valódi, hűséges szerelmesei keményen dolgoztak újjászületésén, sokan és elszántan (mint például az év polgármestere Balatonfüredről) – és megtörtént a csoda. Nekem már gyanús volt, amikor pár éve jött a hír, hogy iható a Balaton vize. Én tudom, milyen volt a Keszthelyi- és a Szigligeti-öbölben.
Igen, valami történt. Az elkötelezettek összefogása meghozta gyümölcsét. Jelentem: a Balaton újra él! Már a Dubaihoz szokottak sem fintorognak, hanem jó telket keresnek, és nyaralót építenek itt. Akiknek nincs saját palotájuk, azok is fölfedezték a Balatont, és nyüzsögnek legkellemesebb helyszínein. Épülnek a remek új szállók, mint például a füredi Silver Resort, melyet némileg befejezetlen állapotban tavasszal kipróbáltunk már, most készen és pompásan működik. Körülötte modern mediterrán városmag, kitűnő éttermek és kávéházak, eleven nyüzsgés, mert az emberek élvezik az egészet, és végre vannak éjfélig nyitva tartó üzletek, mint Itáliában. És ha már Itáliát emlegetem: a Bazsalikom nevű hangulatos part menti olasz kajálda pizzafüggővé tett bennünket. Itt végre nem az utálatos, vastag amerikai pizzát készítik, hanem valódi olaszt, olyan vékonyat, mint egy laposra klopfolt, nagytányérról lefityegő bécsi szelet. Nagyszerű volt! Sajnos minden este.
