Molnár óriási lendülettel jött, látott és – vesztett. Alig egy éve kétségkívül bátran kezdett hozzá a finanszírozhatatlanná vált, intézményesen korrupt, szociál-feudális alapon működő egészségügy rendbetételéhez. Igyekezett tartani a jó irányt: behozni a transzparenciát és versenyszemléletet a személyes és átláthatatlan lekenyerezések mutyi világába. Időnként azonban (talán a választások előtt nem kellően kimunkált programok következtében) célt tévesztett, és a liberális megoldások helyett az újraállamosító utat választotta: érthetetlen például, hogy a szabad kórház- és orvosválasztást milyen megfontolásokból kívánta korlátozni.
REFORM FELÜLRŐL. Mégsem ez volt a legnagyobb baj. Inkább az, hogy az egészségügyi szakma képviselői szinte egy emberként váltak a reform ellenzőivé, miközben számosan közülük elismerték, hogy változtatásokra van szükség. Csak nem így. Az SZDSZ-es miniszter – aki már jóval kinevezése előtt is szorgalmazta, egyebek mellett a Figyelő hasábjain, a mélyreható reform szükségességét – a reformok kommunikálásában, „eladásában” leszerepelt. Ez még akkor is valós kritika, ha a Magyar Orvosi Kamara – az ellenzéki Fidesz hátszelétől megtámogatva – szinte irracionális módon a változatlan viszonyok fenntartásáért küzdött. A felülről kikényszerített és erőből véghez vitt reform azonban demokratikus körülmények között ritkán lehet sikeres. Ha nem a kamarát, akkor a Kórházszövetséget, ha nem az intézmények vezetőit, akkor a szakma egyéb csoportjait kellett volna Molnárnak maga mellé állítania. És ha úgy gondolta, hogy az egész folyamat a beteg és nem elsősorban az orvos érdekében történik, akkor egyes társadalmi rétegeket minden erővel meg kellett volna győzni a változások szükségességéről. Tény azonban az is, hogy Molnár e harcokban magára maradt – Gyurcsány Ferenc fokozatosan kihátrált mögüle.
Ám a volt miniszternek annyit biztosan sikerült elérnie, hogy kiszabadította a szellemet a palackból. Mindent visszacsinálni – amint azt Orbán Viktor néha megpendíti – aligha lehet majd. Az egységes közteherviselés és a fenntartható finanszírozás szempontjából is jó döntés, hogy a kormányzat a továbbiakban kiszűri a rendszer potyautasait, vagyis ezentúl a szolgáltatásokat – a sürgősségit leszámítva – csak a járulékfizetők vehetik igénybe.
A talán legnagyobb port felverő ápolási és vizitdíj bevezetése a Magyarországon kirívóan magas orvos-beteg találkozások csökkentését irányozta elő, valamint azt, hogy a betegek hozzászokhassanak ahhoz: ha mégoly kis százalékban is, de előbb-utóbb nekik is részt kell vállalniuk saját gyógykezelésük finanszírozásából. És még mielőtt bárki rávágná Horn Gyulával, hogy ez nem más, mint népnevelő célú pénzbehajtás, érdemes átgondolni, hogy vajon egy ma még nem létező transzparens rendszerben javíthatja-e az ellátás minőségét, ha közvetlen visszacsatolás működik beteg és orvos között.
Persze, mindez fikcióvá válik, ha továbbra is csak egy biztosító osztja el a kórházaknak szánt pénzt. Ha a finanszírozás reformja koalíciós vita áldozatává válik – az SZDSZ több-biztosító párti, a szocialisták álláspontja nem világos -, akkor aligha van értelme néhány kórház bezárásának és a 16 ezer kórházi ágy megszüntetésének. Ha az MSZP vonakodása miatt mégsem lesz több-biztosítós az egészségügy, akkor az eddigi racionalizálásnak nem sok értelme volt: kevesebb ággyal is működhet ugyanolyan pazarlóan a rendszer.
KOALÍCIÓS VITA. Azon persze lehet vitatkozni – és a koalíciós partnerek ezt meg is teszik majd az elkövetkező hetekben -, hogy csak a kiegészítő szolgáltatások között kapjon szerepet a magántőke, vagy az alapellátásban is. Utóbbi hosszabb távon nagyobb sikerrel kecsegtet; hiszen a privát biztosítók minőségi és hatékony szolgáltatásra ösztönzik a kórházakat. (Más kérdés, hogy ilyen bizonytalan helyzetben mutat-e érdeklődést a tőke, és ha igen, milyen feltételekkel.) Az is elkerülhető, hogy szegmentálódjon az ágazat, vagyis kialakuljon a gazdagok és a szegények biztosítója. Kellően körülbástyázott szabályozás mellett ugyanis a verseny a kórházakat érinti majd, nem pedig a járulékfizetőket. A betegek ebből elvileg profitálhatnak. Persze a több-biztosítós rendszer sem csodaszer: ezért fontos, hogy ha már eddig elmaradt, legalább most legyen érdemi egyeztetés és vita ennek hatásairól.
Előbb-utóbb a kormányfőnek és a szocialista pártnak is színt kell vallani arról, hogyan képzelik el az egészségügy rendbetételét. Vagy Gyurcsány arra vár, hogy saját pártjától az SZDSZ kényszerítse ki a több-biztosítós modellt, felfestve párttársainak az előrehozott választások rémképét?
