Bár a világ legfejlettebb országait tömörítő OECD korszerűnek és tagállamaiéval kompatíbilisnek ítélte a magyar adórendszert, csatlakozásunk esetén szükség lesz némi fazonigazításra. A Pénzügyminisztériumban nem dolgoznak az adórendszer átfogó reformján – ám ez korántsem jelenti azt, hogy az ezredfordulóig ne várna az adózókra számos lényegi változás. A Figyelő vitát kezdeményezett arról: miként lehetne a közteherviselést arányosabbá, igazságosabbá és ésszerűbbé tenni. A Figyelő Klub vendégeként Pitti Zoltán, az APEH elnöke és Csobánczy Péter, a PM helyettes államtitkára fejtette ki véleményét.
A magyar adóalanyok mindennapos élménye, hogy az adórendszer gyakorta áttekinthetetlenül szövevényes, nem konzisztens (nincsenek összhangban a különféle adónemek) és nem következetes – mert számtalan kedvezménytől lyukas. Bár 1891-ben még 83 közteher-fizetési jogcím létezett Magyarországon, nem lehetünk igazán büszkék arra, hogy ez a szám ma már “csupán” 53. A legtöbb bírálat mégsem a fizetési jogcímek számát, mint inkább a magas mértékeket éri. Adódik tehát a kérdés: nem helyettesíthet-e mindenfajta adóreformot, adórendszerbeli tökéletesítést az adómértékek egyszerű mérséklése? A társasági adó kulcsának tavalyi megfelezése például sok vállalkozóból váltotta ki azt a reakciót, hogy a 18 százalékos adót már hajlandó megfizetni, s ezzel szemmel láthatóan a kincstár is jól járt: a tervezett 55 milliárd forint helyett 90 milliárdnyi adót szedett be ebből az adónemből (amely azonban még így is az egyik legjelentéktelenebb bevételi forrása).
Pitti Zoltán óv attól, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le pusztán e bevételek megugrásából, hiszen a társaságok májusi közgyűlései határoznak majd véglegesen arról, miként is kívánják felhasználni nyereségüket: visszaforgatják-e a társaságba, avagy osztalékként kiveszik, s akkor még kiegészítő adót is fizetnek utána. (A társasági adó tervezetten felüli teljesítése részben annak tudható be, hogy a gazdaság megélénkült – ezt az állítást a más adónemekből származó bevételek is alátámasztják -, másrészt viszont a számviteli hiányosságok odavezetnek, hogy a vállalatok az év végi 90 százalékos adófeltöltésüket túlbiztosítják.)
Az érdemi adócsökkentés gondolatát – természetesen az adóalap kiszélesítését és a kedvezmények felszámolását követően – Csobánczy Péter kifejezetten helyesli, követendő útnak tartja (még ha abban nem is hisz, hogy a személyi jövedelemadóban ez hasonló eredményeket hozna, mint más adónemek esetében). Az adóterhelés egyenletesebb elosztása tehát oda vezethetne, hogy mérsékelhetővé válna a nominális adószint, s akkor már maga az adórendszer kevésbé ösztönözné az adóalanyokat az adóelkerülésre.
A gazdaság szereplőit azonban talán még az adóknál is jobban terhelik a páratlanul magas társadalombiztosítási járulékok. Az adórendszer korszerűsítésének menete tehát közvetlen összefüggésben van a járulékrendszer reformjával. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az szja idei 48 százalékos vagy az áfa 25 százalékos normálkulcsa ne számítana önmagában és nemzetközi összehasonlításban is túlságosan magasnak.
A Pénzügyminisztériumban jelenleg két adónem megújításának előkészítése folyik: az OECD-ajánlások figyelembevételével készül a társasági adóról szóló törvény újrakodifikálása, illetve a fogyasztási adózás részletes szabályait igazítják hozzá az EU-elvárásokhoz. (Az általános forgalmi adónál a részletszabályok szintjén a harmonizáció már 1993-ban megtörtént.) A személyi jövedelemadó terén érdemi változást csak akkor lehet kezdeményezni, ha az államháztartási reform más területen is kibontakozik. Csakis a társadalombiztosítási járulékrendszer átalakításának, illetve a mögötte álló intézményrendszer korszerűsítésének függvényében lehet ugyanis hozzányúlni az szja-hoz.
