A választások célegyenesében arról senki sem beszél, hogy milyen jövő vár Oroszország lepusztult termelési bázisára. A lakossági ellátást különösen érzékenyen érintő tartós fogyasztási cikkek gyártásából ítélve nem túl fényes, hiszen a Szovjetunió megszűnése óta a termelés a felére zsugorodott.
Több ezer régi, fogyasztási cikkeket gyártó orosz üzem működésében és termékeiben 20-30 év alatt szinte alig történt változás. Mára elveszítették a korábbi, mindent elnyelő KGST-piacokat, és kevés esélyük van arra, hogy a termékek és a termelés modernizálásához szükséges hosszú távú finanszírozást kereskedelmi alapon megszerezzék: az orosz bankok szinte egyáltalán nem nyújtanak hiteleket az iparnak. Ez a vonakodás tulajdonképpen érthető, ha figyelembe vesszük ezeknek a gyáraknak a siralmas állapotát. A legtöbb orosz üzemnek csak homályos fogalmai vannak a marketingről és mintha nem is hallottak volna a kutatás-fejlesztésről (1991-ig a tudósok számára meghirdetett fenséges cél a rakétatervezés volt, nem pedig a mondjuk a kávéfőzők vagy a hűtőszekrények továbbfejlesztése). Ráadásul az elosztási rendszerben kevés a nagykereskedő, nincsenek áruházláncok, és fejletlen az infrastruktúra. A vasúti szállítás horribilis összegekbe kerül. Az utak rosszak vagy egyszerűen nincsenek. Amit megéri ellopni a raktárakból, azt el is lopják, méghozzá szervezetten.
Ennek következtében a talpon maradt tartós fogyasztási cikkeket gyártó orosz üzemek is lassú haldoklásra vannak ítélve – legfeljebb úgy nyernek még egy kis türelmi időt, hogy nem fizetnek az adóhivatalnak, a hitelezőiknek, sőt saját munkásaiknak sem. 1995-ben az orosz fogyasztási cikkek belföldi termelése az 1991-es szint 48 százalékára esett vissza, és a zsugorodás 1996 elején is folytatódott. Az orosz ipart főként 1992-94-ben érintő privatizáció a vártnál kevesebb hasznot hozott, mivel a cégek részvénytőkéje feletti ellenőrzés átadásával csak megerősítette a régi igazgatók pozícióját.
Tipikus a Rubin gyár esete. A Rubin volt Oroszország legnagyobb televíziógyára. A Szovjetunió összeomlása és a külföldi áruk beözönlése után azonban a fogyasztók milliói döbbentek rá, hogy az ott gyártott készülék ronda és megbízhatatlan. Az orosz televíziógyártás 1995-re az 1991-es 4,5 millió készülékről 1 millió alá csökkent. Az import aránya az 1991-es 5 százalékról mintegy 80 százalékra szökött fel. A Rubin moszkvai gyára korábban évi 500 ezer tévét gyártott, és minden évben nyereséges volt. Ma a termelés mindössze 30 ezer darab körül mozog, s így a 4500 szakmunkás zömének nincs munkája.
Az orosz fogyasztásicikk-gyártás zsugorodásával egy időben megugrott az importáruk piaci részesedése, hivatalos számítások szerint az 1991-es évi átlagosan 12 százalékról 56 százalékra. Ez az adat a csempészárukat és a “magánimportot” még nem is tartalmazza…
Nem csoda tehát, hogy egyes orosz politikusok felhasználják ezt a választási demagógiában, és az importot az orosz gazdasági problémák okának, nem pedig következményének minősítik. A Kommunista Párt bejelentette, hogy ha Gennagyij Zjuganov júniusban megnyeri az elnökválasztást, a vámokat olyan magasra emelik, hogy “megvédjék a hazai termékeket”. Ha viszont marad Jelcin, Oroszország valószínűleg betartja a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodást, amely arra kötelezi, hogy folytassa a kereskedelem liberalizálását, és csökkentse a vámokat.
Az orosz piac elméletileg eléggé vonzó lenne ahhoz, hogy a külföldi befektetők tömegesen siessenek a pusztulófélben lévő gyárak megmentésére. A belföldi verseny elenyésző, az épületeket és a még használható állóeszközöket nyomott árakon meg lehet venni, és a városokban sok a potenciális vásárló. Jóllehet, az átlagorosz havi jövedelme hivatalosan csupán 140 dollár, sokan két állást vállalnak vagy részt vesznek a szürkegazdaságban. Az mindenesetre tény, hogy az importáruk iránt hatalmas a kereslet.
A nyugati vállalatok mégis haboznak. Az orosz iparba 1992 és 1995 között összesen mindössze 4 milliárd dollár külföldi működőtőke áramlott be – körülbelül annyi, mint két hónap alatt Kínába. A tőke zömét olyan élelmiszer- és italgyárak hozták, amelyeknek nemzetközi márkáik és kész piacaik vannak. Ezek villámgyorsan kiépítették saját elosztási rendszerüket és termelőegységeiket. 1991-ben a Coca-Cola 500 millió dollár értékben hatéves beruházási programot indított, a Mars konszern pedig nagy szeletet szerzett a csokoládépiacból.
Más iparágakban lassabb a fejlődés. Némi reménysugarat jelentett, hogy a Philips megvette a VELT-et, Oroszország legnagyobb színes televízió képcsőgyárát. A holland elektronikai cég reményei szerint évi 3,3 millió képcsövet fognak gyártani a nyugat-európainál 30 százalékkal alacsonyabb költségek mellett. Az IBM viszont februárban a Moszkva melletti gyárában folyó számítógép-összeszerelés leállítása mellett döntött, mivel – az ellenkező értelmű ígéretek dacára – annyi adó terhelte a céget, hogy képtelen volt versenyezni az orosz adók és vámok elkerüléséhez jó kapcsolatokkal rendelkező közvetítők által külföldről behozott IBM-gépekkel. Más vállalatok Finnországba költöztették át oroszországi gyáraikat, annak ellenére, hogy a finn bérek ötször magasabbak az orosznál.
Oroszország az IBM-et és az Acer tajvani komputergyártót is azért vesztette el, mert a kormány vagy nem képes, vagy nem hajlandó áthidalni a külföldi befektetőket elrettentő számos fiskális, jogi és kulturális akadályt. Az adórendszer olyan bonyolult és olyan gyakran változik, hogy szinte önkényesnek tekinthető, ráadásul korrupcióval megfertőzött hivatalnokok vannak az adóigazgatásban. Hasonlóan kaotikusak a deviza- és a vámszabályok. Minden, vagyonnal összefüggő ügyre ránehezedik a tulajdonnal és a szerződéssel kapcsolatos bizonytalanság. A polgári törvénykönyv tele van joghézagokkal.
Az alapvető feltételek radikális megszilárdításával javulhatna a tartós fogyasztási cikkeket gyártó ágazatok és általában az orosz ipar helyzete. Egyelőre azonban a dolgok nem ebbe az irányba fejlődnek. Ha Zjuganov tényleg megnyeri a júniusi választást – és a közvélemény-kutatások még most is jó esélyt jósolnak neki -, a helyzet még sokkal rosszabbá válik.
