Úgy tűnik, minden és annak tökéletesen az ellenkezője is megtörténhet a Budapest Bankkal. Hiszen ki gondolta volna akár csak néhány héttel ezelőtt is, hogy a kormány éppen az eddig a nyilvánosságot enyhén szólva gyengéjének tudó bank privatizációs szerződését kívánja elsőként ország-világ elé tárni. Mint ahogy az is meglehetősen váratlan, hogy a magánjogi szerződések titkosságára érthetően kényes külföldi befektetők önként és dalolva beleegyezésüket adják a pénzügyminiszter őszinteségi rohamához. Változatlanul nem világos azonban, ki(k) lesznek e precedensnek az igazi nyertesei és vesztesei.
A kétszintű bankrendszer 1987. évi bevezetésekor – a Magyar Hitel Bankhoz (MHB) és az Országos Kereskedelmi és Hitelbankhoz (K&H) hasonlóan – úgymond mesterségesen alapított Budapest Bank (BB) ügyfélkörében és hitelportfóliójában számos válságágazatban működő klienst örökölt a Magyar Nemzeti Banktól. Szakértők számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a BB-t eleve alultőkésített állapotban hívták életre. Ezen kívántak segíteni a bank legelső irányítói, amikor ügyfeleiket rávették, jegyezzenek a bank által kibocsátott új részvényekből. Hamar kiderült azonban e megoldás életképtelensége: a legrosszabb helyzetű ügyfelek váltak a bank hangadó tulajdonosaivá, akik egyszerre követeltek magas osztalékot és alacsony hitelkamatokat, fittyet hányva a biztonságos bankműködés követelményeire.
A külső szemlélők mindebből szinte semmit nem tapasztaltak. Ők csak azt látták, hogy – a többi nagybankhoz hasonlóan – a BB is évről évre nyereséggel zár. Ki törődött azzal, hogy ezek valójában fiktív nyereségek voltak? Mindenesetre az állami költségvetés nem. A kormánykassza urai olyan fejőstehénnek tekintették a bankszektort, ahonnan még az utolsó “konszolidációmentes” évben, 1991-ben is több adóbevételt kasszíroztak, mint a vállalatoktól.
A dicstelen hőskor
Egyetlen tekintetben azonban a BB nem mutatott rokonvonásokat a többi nagybankkal: míg azok az örökségül ingyen kapott székházukat drágán eladták, hogy aztán olcsón visszavásárolják, addig a Budapest Bank kénytelen volt 2 milliárd forintos költséggel önmaga gondoskodni központjáról. Sokáig egyik pénzügyminiszter sem tudta megoldani a Deák Ferenc utcai székház körül kialakult jogbizonytalanságot, miközben az Állami Fejlesztési Intézet Rt. már a bank bérleti jogát is felmondta. A sors furcsa fintoraként a székház ügye éppen azokban a napokban rendeződött, amikor Bokros Lajos a BB elnök-vezérigazgatói székét a jóval kényelmetlenebb pénzügyminiszteri ülőalkalmatosságra cserélte. Ám egyúttal ez volt a bank és az állam közötti tranzakciók politikusok által is bírált egyik szelete.
A Budapest Bank 1987-ben mindössze 18 fiókos hálózata ma már 74 fiókot, illetve kirendeltséget számlál. Nyilvánvaló azonban, hogy a hálózatépítés a legdrágább és csakis tőkéből finanszírozható tevékenység. Így nem csoda, hogy erre a BB nemcsak viszonylagosan, hanem abszolút értékben is a legtöbbet volt kénytelen áldozni. A vezetője korábbi pártállása okán az Antall-, illetve a Boross-kormány rokonszenvét nem igazán élvező bank önerőből építette ki komplex, integrált számítástechnikai-informatikai hálózatát, miközben a hatalmon lévőknél jobban fekvők által irányított más pénzintézetek – magas tőkeszintjük ellenére is – hasonló fejlesztéseikhez külön állami tőkejuttatásban részesültek. Részben a szűkös anyagi források, illetve a szakemberhiány, részben a rendszer kidolgozására és beüzemelésére vállalkozó cég nem megfelelő teljesítése, valamint az alapinformációk, illetve adatok állandó módosítását szükségessé tevő rendszeres szabályozóváltoztatások és egyéb okok is akadályozták a BB-t a normális banküzem kialakításában.
A bank vezetősége – Bokros Lajos irányításával – 1991-ben kezdte meg a bankműködés szinte valamennyi területét átfogó reorganizációt. Ez a munka azonban a bank méretei, a magas ügyfél- és ügyletlétszám, a háromezer fő körüli alkalmazotti létszám, továbbá a nagy hálózat miatt csak viszonylag hosszabb idő alatt hozott az eredményekben is tükröződő kedvező változásokat. Ezzel szemben a banki ügyfélkör egyre rosszabb gazdasági-pénzügyi helyzete, valamint a szabályozómódosítások okán a reorganizációs időszakban olyan mértékben romlott a bank portfóliója, amit még a javuló teljesítmények sem tudtak ellensúlyozni.
Ráadásul az 1992. évi hitelkonszolidáció is meglehetősen hátrányosan érintette a BB-t. A hitelkonszolidációban ugyanis nagyobb arányú céltartalékvesztést kellett elszámolni azokra az állam által átveendő követelésekre, amelyek már 1991-ben, illetve azt megelőzően is kétesnek, illetve rossznak minősültek. Ez a kitétel elsősorban azokat a bankokat (így a Budapest Bankot) sújtotta, amelyek már 1991-es mérlegüket is a valóságos helyzetnek megfelelően állították össze.
De nem járt sokkal jobban a BB a bankkonszolidációval, pontosabban annak második ütemével sem. Az alaptőke két lépcsőben történő felemelése, illetve az 1994 második félévére tervezett alárendelt kölcsöntőkésítés megvalósítási módja (a minősítési rendszer lényeges szigorításával és a céltartalékképzési kötelezettség előrehozatalával párosulva), valamint a bank privatizációjának elhúzódása nem tette lehetővé, hogy a BB saját eredményének terhére képes legyen céltartalékképzési kötelezettségének eleget tenni.
Mindezek következtében a bank vezetősége az 1994-es kormányváltást követően is sürgette az addiginál nagyobb állami szerepvállalást. Ez legalább a hatályos pénzintézeti törvényben előírt 8 százalékos tőkemegfelelési mutató eléréséhez szükséges feltőkésítést jelentett, hogy “a privatizációt megelőző időszak alatt a bank üzleti tevékenysége stabilizálódjon, s a bank ára, értéke reálisabb legyen (s ezáltal a privatizációs tárgyalásokon az állami tulajdonos tárgyalási pozíciója javuljon)”.
A vágyak
A bank privatizációs elveinek kulcspontja volt a stratégiai befektető megjelenése és szerepének a tulajdonosi szerkezeten belüli fokozatos növekedése. A nemcsak tőkét, hanem számottevő szakmai segítséget is – az 1994 májusában közzétett konszolidációs program tanúsága szerint – olyan stabil, lehetőleg univerzális külföldi banktól várták, amely “elfogadja és támogatja a Budapest Bank stratégiai céljait, elképzeléseit, s akinek korábbi története, szakmai kultúrája a bank és tulajdonosai számára sem idegen, üzleti ťhatóköreŤ pedig a bank által célul tűzött irányokat tükrözi”. Ez a meghatározás gyanúsan európai kereskedelmi bankokra rímelt, ami azért sem lehetett véletlen, mivel a sajtó már potenciális kérőként kezelte a svájci Credit Suisse First Bostont (CSFB), a holland ING Bankot, továbbá az ír Allied Irish Bankot. Mi sem volt természetesebb, mint hogy az akkori tárgyalópartnerek közép- vagy hosszabb távon a többségi részesedést célozták meg, akár az alaptőke közvetlen felemelésével, akár az újratőkésítéssel avagy a meglévő részvények átvételével.
Ezzel párhuzamosan viszont a bank tárgyalásba kezdett az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankkal (EBRD). Az intézményi befektetőtől a bank vezetősége elsősorban a tőkehelyzet javítását és stabilizálását, a biztonságos működéshez szükséges tőkeellátottság megteremtését várta. Az akkori elképzelések arról szóltak, hogy a privatizáció első lépéseként az EBRD részt vesz a tőkeemelésben, majd részvényeit eladja a stratégiai befektetőnek, ezzel is segítve azt a céljainak megfelelő tulajdonosi szerkezet alakításában.
Az állami tulajdon eladásának mértékét a bank vezetői szerették volna függővé tenni a bankkonszolidáció második szakaszában megvalósuló tőkésítés nagyságától. Egyúttal a bank értéke mellett – ármeghatározó elemként – már szóba kerültek “esetleges egyéb garanciák”. Akkor még az tűnt valószínűnek, hogy a potenciális befektető első lépésben legalább 30-40 százalékos részesedést, illetve a tulajdonosi többség elérésére vonatkozó opciót kíván szerezni. A privatizáció második lépéseként még a további részvények nyilvános kibocsátása szerepelt, mind magyar magán-, mind intézményi és külföldi intézményi befektetők számára. A 25 százalék körüli állami részesedés fennmaradására még számítva, további állami tulajdonú részvényhányad értékesítését egy harmadik szakaszban véltek reálisnak, miközben a bank vezetősége a BB részvényeinek nyilvánossá tételét, tőzsdei bevezetését is indokoltnak tartotta – 1994 májusában.
A tények
Bár a Horn-kormány 1994 végén a már említett kérők közül a CSFB-nek adott lehetőséget a bank átvilágítására, a szinte mindenki által remélt igen helyett a svájciak 1995 márciusában hirtelen nemet mondtak. Ebben valószínűleg közrejátszott, hogy a kérő akkoriban maga is nehéz napokat élt át, s az átvilágítás meggyőzte arról, hogy a puszta terjeszkedésnél jóval több, elsősorban integrációs munka vár a Budapest Bankba fektetőre.
Hogy mégis az optimálisnak tartott európai kereskedelmi bankok egyike fusson be, a kormány elkezdte kapacitálni az első körben kikosarazott ING Bankot (időközben a ma már talán nevető harmadiknak tekinthető írek egy másik közép-európai bank megvételével vigasztalódtak). Ám a Barings-botrány okán pénzügyileg ugyancsak kissé meggyötört hollandok néhány heti bizonytalanság után nem vágtak bele az átvilágításba.
Így mindössze az állami tőkeinjekcióra vonatkozó elképzelések váltak valóra – ám korántsem úgy, ahogy azt az illetékesek eltervezték. A privatizáció reményében a BB mérlegének rendbetételéről 1994 decemberében hozott titkos kormányhatározat alapján a bank – egy sajátos államkötvény-konstrukcióval – 12 milliárd forintos tőketartalékot kapott az Állami Vagyonkezelő (ÁV) Rt.-től. Ma már biztosan állítható, hogy az állami tőkejuttatás még ezen formájában sem kavart volna nagyobb indulatokat (a konszolidáció során a másik két nagybank, a Magyar Hitel Bank és a Kereskedelmi és Hitelbank összességében a BB-nél lényegesen többet kapott a büdzsétől), ha arra nem hónapokkal később, a bank rendes éves közgyűlésén, a beszámoló sorai között akarvaakaratlanul is elbújtatva derült volna fény. Így viszont azóta – az egyszer már megcsalt házastárshoz hasonlóan – a kívülállók még a bankot övező legártalmatlanabb lépések mögött is sötét ármányokat sejtenek.
Ez történt a BB következő kérője, az amerikai illetőségű General Electric Capital (GEC) felbukkanásakor is. Nem is csoda, hiszen a szóban forgó cég annak a General Electricnek a leányvállalata, amely az MHB-hoz fűződő szoros kapcsolata okán szinte e bank “természetes” kérőjének számított. Így amikor a GEC tengerentúli és európai részlegének felső vezetői 1995 nyarán először érdeklődtek magyarországi bankok iránt az időközben a BB elnök-vezérigazgatójából a magyar kormány pénzügyminiszterévé avanzsált Bokros Lajosnál, elsők között szinte magától értetődően az MHB neve került szóba.
A leánykérés
Az ugyanazon év szeptemberében a GEC felső vezetősége által hivatalosan is jóváhagyott bankvételi döntést követően azonban az MHB mellett a K&H-t, valamint egy-két kisbankot is szemügyre vettek. Végül mégis a Budapest Bankra esett a választás. Ezt a tényt akkor egyesek úgy értékeltek, hogy a pénzügyminiszter az MHB iránt érdeklődő befektetőket a szívének legkedvesebb bankhoz irányította. Ma már tudjuk, hogy a GEC vezetői ítélték meg úgy: a BB “elég nagy ahhoz, hogy számottevő legyen, ugyanakkor elég kicsi ahhoz, hogy egy igazi magyar nagybankká lehessen felfejleszteni”. Amit úgy is lefordíthatunk, hogy a szóba jöhető bankok közül a Budapest Bank mérlege mutatta a legelfogadhatóbb képet, míg az MHB portfóliója akkor még meglehetősen kezelhetetlen volt. Közvetve e feltételezést erősítette meg éppen az ellenlábas MHB vezérigazgatója lapunknak (Figyelő, 1995/41. szám), elismervén: “ha a GEC úgy döntött, hogy most (1995 végén) akar bankot venni, akkor joggal teszi le a voksát a BB mellett, hiszen az közelebb áll a privatizációhoz, mint az MHB”.
S hogy a felek még a látszatát is elkerüljék annak, hogy Bokros Lajos a nem is olyan régen hátrahagyott bankjának kíván kedvezni, a PM nevében az első pillanattól kezdve a közigazgatási államtitkár, Draskovics Tibor és helyettesei ültek tárgyalóasztalhoz. A megbeszélések meglepően rövid időn, alig két hónapon belül eredményt hoztak, amit a jólértesültek az ÁV Rt.-től (az Állami Számvevőszék által állítólag törvénytelenül) kapott 12 milliárd forintos tőketartalék feltételeivel magyaráztak. A Magyar Köztársaság nevében eljáró Békesi László pénzügyminiszter és az ÁV Rt. között 1995. február 23-án létrejött adásvételi szerződés ugyanis kikötötte, hogy amennyiben 1995. december 15-ig nem sikerül magánkézbe adni a BB-t, akkor a felek elállnak az adásvételi szerződéstől. Az ÁV Rt. jogutódja, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő (ÁPV) Rt. mint vevő köteles a 2014/B jelű konszolidációs államkötvényeket az eladó pénzügyminiszternek visszaszolgáltatni – ám nem köteles megfizetni a vételárnak az államkötvények 12 milliárd forintos össznévértékére, valamint az esedékes kamatnak az elállás napjáig járó időarányos részét. Ám, mint később kiderült, ez a határidő nem sürgethette a feleket, ugyanis a lejárat napján a pénzügyminiszter és az ÁPV Rt. egyetlen tollvonással december 31-ig meghosszabbította az ominózus határidőt. Vagyis vélhetően a további módosításnak sem lett volna különösebb akadálya.
A frigy
A végül december 19-én megkötött, de december 15-étől hatályba lépett szerződés mindkét felet kielégítette. A magyar állam megszabadult egy kétes kintlévőségektől teli portfóliójú banktól, amelynek nem volt elégséges a céltartaléka. A GEC pedig megkapta a nemzetközileg szokásos garanciákat. Arra hivatkozva, hogy 6 hetes átvilágítás alatt nem lehet a portfóliót teljeskörűen felmérni, a felek megállapodtak, hogy a portfóliót 1997-ben és 1998-ban, negyedévenként megvizsgálják, s az eredménytől függően megpróbálják megtisztítani. A szerződés szerint a GEC által elnökölt igazgatóságnak joga van kérni a pénzügyminisztert, hogy vásárolja meg azokat a kölcsönöket, befektetéseket és egyéb eszközöket a Budapest Banktól, illetve annak leányvállalataitól, amelyek 1996. június 30-ig keletkeztek. A bank eszközei vételárának meg kell egyeznie az 1995. december 31-i könyv szerinti értékkel. Ez az összeg a ki nem fizetett kamatokkal növekszik, ám csökken bármilyen összeggel, amelyet a bank 1995. december 31. után készpénzben kapott a szóban forgó eszközökkel kapcsolatban. Az így érintett kétes kintlévőség értékét a könyvvizsgáló 12 milliárd forintban határozta meg.
A GEC-hez közel álló források azonban fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy az állam a visszavásárolt portfólió vételárát nem a tulajdonosoknak közvetlenül fizeti ki, hanem a bankba forgatja vissza. Igaz, nem készpénzben, hanem a vételárral megegyező értékű olyan államkötvények átadásával, amelyek feltételei és lejárata a bank számára kielégítő. Erre azonban lapunk információi szerint eddig még nem került sor.
Az állam – amelynek képviseletében tárgyaló Draskovics Tibort a másik fél úgy jellemezte, mint aki igen keményen védte a magyar érdekeket, s hatalmas eredményeket ért el – a nemzetközi szokásjog szerint egyúttal szavatolta az eladdig az ügyfelek (jelesül a Paksi Atomerőmű vagy a Mol) által okozott környezeti károk megtérítését. Emellett a korábbi perköltségeket is átvállalta. Bár a privatizációs szerződés csak a magyar-kanadai érdekeltségű National Food Processing Kft.-vel szembeni bírósági ügyet nevezi meg konkrétan (a 12 milliárd forintos kártérítési igény számszerűsítése nélkül), a leányvállalatokra való utalás biztosíthat minden érintettet afelől, hogy a Realbank 1,5 milliárd forintos kártérítési ügye (Figyelő, 1996/32. szám) sem merül feledésbe. Mindazonáltal a GEC-nél úgy számolnak, hogy a bank a jelenleg futó perek többségét megnyeri, így a legrosszabb esetben is csak 2-3 milliárd forintnyi kárt kell megtéríteniük.
Nem a várható veszteségekkel magyarázható tehát az az első ránézésre kicsit furcsa tény, hogy – a bank vezetőinek korábbi szándékaival ellentétben – a stratégiai befektető GEC csak 27,5 százalékos részesedést szerzett a bankban; kevesebbet, mint az általában egyetlen cégében sem többségi tulajdonra törő EBRD mint pénzügyi befektető. Ez a második hely legfeljebb a GEC által bankvásárlásra mozgósítható tőke nagyságára utalhat. Mindenesetre a hivatalos magyarázat szerint a GEC-nek nem feltétlenül a részesedés aránya a fontos, hanem hogy elsőrendű bankká tegye magyarországi érdekeltségét. Persze így is az amerikai cég az úr a (bank)háznál, amit a hattagú igazgatóság összetétele (3 GEC-delegált mellett a magyar állam 2, míg az EBRD 1 fővel képviselteti magát) mellett a privatizációs szerződés is világossá tesz: “a GEC átveszi a bank irányítását, valamint új pénzügyi szolgáltatásokat, csúcstechnológiát és továbbképzést biztosít a banknak, annak fejlesztése érdekében” (Figyelő, 1995/51. szám).
A házassági szerződés
Mindenesetre a GEC és az EBRD arra az esetre is felkészült, ha nem jár sikerrel. Ezt tanúsítja az az eladási opció, amelynek értelmében a GEC és az EBRD legkésőbb 1999. május 15-ig bármikor kérheti a pénzügyminisztert, hogy vásárolja vissza részvényeit, méghozzá kamatostul. Mivel a visszavásárlási klauzula értelmében ez a kamat félévente a londoni bankközi irányadó kamatláb (Libor) felett, annak következő hat havi értékének megfelelő 0,5 százalékponttal növekszik, könnyen kiszámítható, hogy ez 1999. május 15-i opciós lehívás esetén Libor plusz 3 százalékos kamatot jelent.
Ha viszont sikerül a bank portfólióját rendbe tenni, akkor a GEC minden bizonnyal vételi opciójával él majd. Eszerint 2001. május 15-ig bármikor, a pénzügyminiszternek tett jelzést követő ötödik munkanapon megveheti az állam tulajdonában maradt 22,7 százaléknyi részvénycsomagot.
Annak ismeretében, hogy az aláíró felek a Magyar Hírlapban két héttel ezelőtt megjelent cikk kapcsán szinte órákon belül jelezték: semmi akadálya a fenti részleteket is magában foglaló privatizációs szerződés nyilvánosságra hozatalának, látszólag nehezen érthető, miért is maradt eleddig minden titokban. Igaz, egyetlen külföldi vállalat sem szívesen egyezik bele, hogy bármilyen (magánjogi) szerződésének akár a legkisebb részét is világgá kürtöljék. Valószínűleg csak a következő hónapokban dől majd el, hogy a kormány tervezett lépésével teremtett precedens nem hagy-e majd nyomot a beáramló működőtőke-mérlegen. Ne menjünk messzire: akár már a következő, eladásra kijelölt bank privatizációjánál. Mindenesetre a BB esetében, ha közvetve is, de Medgyessy Péter pénzügyminiszter az adatvédelmi biztos álláspontját erősítette meg, mely szerint az adófizetők pénzéből is fenntartott államnak kutya kötelessége az általa kötött szerződéseket a polgárok orrára kötni.
