Az EU március 29-én kezdődő kormányközi konferenciájának feladata a Maastrichtban megkötött, az Európai Pénzügyi Unió létrehozására vonatkozó egyezmény felülvizsgálata. Az értekezletre (Inter-Govermental Conference – IGC) az utóbbi hónapok fejleményei árnyékot vetnek. Az árnyék neve: munkanélküliség. Az eredetileg kitűzött feladatokkal így különleges körülmények között kell megbirkózni.
Már a torinói EU-konferencia előtt világos volt, hogy a közös valuta létrehozásáról folyó vitáktól függetlenül, új tényezőként igen nagy erővel vetődik fel majd az értekezleten az európai munkanélküliség problematikája. Jellemző volt, hogy Jacques Delors, a brüsszeli főbizottság volt elnöke és mindmáig az uniós ügyek egyik legnagyrabecsültebb és legbefolyásosabb szürke eminenciása egyenesen azt javasolta: a maastrichti követelményeket ki kell egészíteni a munkanélküliség maximált szintjére vonatkozó új követelménnyel is. Erre a lépésre nyilvánvalóan még várni kell, de az már kétségtelen, hogy az alacsony inflációs rátára oly nagy sikerrel koncentráló Európai Uniónak most valamilyen módon meg kell küzdenie a magas munkanélküliség problémájával. Ennek fontosságát mutatja, hogy a jelentős gazdaságpolitikai eredmények ellenére röviddel ezelőtt a spanyol szocialisták választási vereségének egyik lényeges oka éppen a munkanélküliség magas szintje miatt kibontakozott szociális feszültség volt – ami természetesen nem jelenti azt, hogy a választásokon győztes konzervatívok előtt megjelent volna egy olyan tényleges politikai alternatíva, amely lehetővé tenné a munkanélküliség csökkentését.
Ezt a problémát először 1993-ban kezdte érzékelni az Európai Unió brüsszeli főbizottsága. Akkor kibocsátottak egy, a munkaerőpiaccal és a versenyképességgel foglalkozó programot, amely 2000-ig 15 millió új EU-munkahely létesítését ígérte. A tények azt mutatják, hogy ez a program elveszítette realitását. Nem sokkal a torinói konferencia előtt, február utolsó napjaiban a brüsszeli főbizottság közölte, hogy 1995 végén az EU átlagos munkanélküliségi rátája 10,9 százalék. Ez pontosan annyi, mint egy évvel korábban, és jóval nagyobb az 1990 végén regisztrált 8,1 százaléknál. Franciaország egyik legtekintélyesebb gazdasági hetilapja, a Les Échos Alan Grielen közgazdász cikkét közölte, amelyben a szerző úgy véli, hogy az Európai Unió “úton van egy kétsebességű társadalom létrehozása felé. A választóvonal a dolgozók és a nem dolgozók között húzódik, ami romboló társadalmi összecsapások forrása lehet.” Az amerikai Fortune című folyóirat az európai munkanélküliségi helyzetről írt értékelő cikkében úgy véli: “Európa krónikusan képtelen arra, hogy megfelelő számú új munkahelyet teremtsen. Ennek számos, komplex oka van. A központi problémát azonban a magas adók, a magas minimális és átlagbér, a túlságosan költséges szociális háló, valamint azok a bürokratikus intézkedések jelentik, amelyek akadályozzák új vállalkozások létrehozását.”
Jellemző azonban, hogy még az Európai Unió leggazdagabb országaiban is óriási nehézségek tornyosulnak a szükséges lépések megtétele előtt. A frankfurti Dresdner Bank főközgazdásza például a Fortune tudósítójának nyilatkozva kijelentette, hogy “pokolian kínos” lenne a német kormány számára minden radikális lépés. Francia részről a Banque Nationale de Paris főközgazdásza ezt a következőképpen egészítette ki: “A megfelelő intézkedések a lakosság igen nagy részétől jelentős áldozatot kívánnának. Az áldozatok miatti bizonytalanság rendkívül erős ellenállást vált ki, amely a status quo fenntartásának irányába hat.”
A közép- és kelet-európai országok számára némi vigasztalást jelenthet, hogy az unió egyelőre tartózkodik a legdurvább protekcionista lépésektől. Az OECD legutóbbi jelentése például tételesen cáfolja, hogy az alacsony bérszínvonalú országokból érkező export lenne a magas EU-munkanélküliség elsődleges forrása, hiszen az Európai Unió teljes áru- és szolgáltatásimportjának mindössze 1,5 százaléka érkezik ezekből a régiókból.
Az európai munkanélküliséget vizsgálva megállapítható, hogy minden recesszió magasabbra lökte a munkanélküliségi rátát, az ezt követő fellendülési szakaszok pedig nem voltak képesek visszanyomni ezt az arányt a korábbi szintre.
Amerikai részről természetesen azt hangsúlyozzák, hogy az Egyesült Államok lényegesen kedvezőbb eredményeket ért el az új munkahelyek megteremtésében. 1970 és 1992 között az Európai Unió tagországainak összes GDP-je 81 százalékkal nőtt, miközben a foglalkoztatottak száma mindössze 9 százalékkal. Az amerikai gazdaságnövekedés ugyanebben az időszakban 70 százalék volt, ám a foglalkoztatottak száma 49 százalékkal lett több. 1993 januárja óta Amerikában 7,8 millió új munkahelyet teremtettek, az Európai Unió 15 tagországa együttesen összesen 296 ezret. Az amerikai Business Week ezt az ellentmondást kommentálva azt hangsúlyozza, hogy ennek az eredménynek (az amerikai munkanélküliségi ráta 5,8 százalék, tehát nem sokkal több mint fele az EU-rátának) az oka a reálértékben fokozatosan lemorzsolódó amerikai minimálbér, a gyenge szakszervezetek, az alacsony adók és a dollár alulértékelt volta. Mindez természetesen egyben a viszonylag alacsony munkanélküliség ára is: a bérszínvonal óriási egyenlőtlensége, az alacsony bérű rétegek reálbérének esése és az általános reálbérszint stagnálása, valamint a munkahely bizonytalan volta.
Ez a modell az Európai Unió számára a társadalmi és gazdaságtörténeti tapasztalatok alapján követhetetlen. Brüsszel, illetve a tagországok ezért egyelőre részintézkedésekkel próbálkoznak. Az Európai Unió főbizottságának új elnöke, Jacques Santer a közelmúltban új “bizalmi paktum” létrehozását javasolta, amelynek két jelentősebb alkotóeleme egy átfogó közmunkaprogram, valamint a munkaadók és a szakszervezetek közötti együttműködés intézményes rendszerének létrehozása.
Az Európai Unió legnagyobb gazdasági hatalma, Németország az, ahol ennek a tervnek a második eleme, a munkaadók és a szakszervezetek közötti együttműködés a leginkább intézményesített. Ennek ellenére Németországban a munkanélküliek száma meghaladja a 4 milliót, ami a legmagasabb szint a II. világháború óta. A kormány 50 pontos akcióprogramot hirdetett meg, amelynek lényege a nyomasztó adóterhek csökkentése és a nem bérjellegű munkaerőköltségek leszorítása. Ezek az intézkedések azonban a legjobb esetben is csak 1997 derekán lépnek életbe, és szakértők szerint nem eléggé radikálisak ahhoz, hogy 2000-ig a programban megígért 2 millió új munkahelyet megteremtsék.
A német szakszervezetek ellentervet készítettek, amelyet az IG Metal, Németország legnagyobb szakszervezete terjesztett be. Ez ajánlatot tett arra, hogy a béremelések ne haladják meg a jelenleg mindössze 2 százalék körül mozgó inflációs rátát, és vezessék be széles körben a részmunkaidős foglalkoztatást. Mindezt akkor, ha viszonzásul a munkaadók szövetsége garantálja a következő három évben 300 ezer új munkahely létrehozását.
Az OECD, látva a radikális intézkedések elmaradását, már idézett jelentésében úgy vélte, hogy a leglényegesebb stratégia az Európai Unióban a minimálbér csökkentése lenne, ami lehetővé tenné főképpen a munkanélküli fiatalok és az alacsonyan képzettek számára, hogy belépjenek a munkaerőpiacra. Ennek azonban rendkívüli szociális akadályai vannak, és valószínű, hogy politikailag szinte kezelhetetlen ellenállásba ütközne. A párizsi egyetem közgazdász-professzora, Jean-Marie Chevalier például úgy vélte: “Teremthetünk alacsony bérű munkahelyeket, csak éppen a franciák nem fogják azokat elfogadni, miután ugyanolyan szinten megélnek a munkanélküli-segélyből.” Németországban Kohl úgy nyilatkozott, hogy “a munkanélküli-segélyen lévők 30 százaléka rendszeresen visszautasítja a neki felajánlott munkát”.
Torinó néhány napja alatt a munkanélküliség árnyékát nem lehet eloszlatni. Figyelembe kell azonban venni, hogy az Európai Unió a maga jövőjéről még az ezredfordulón túl is fog vitatkozni. A mostani kormányközi konferencia különböző szakaszokon át legalább 1997 derekáig elhúzódik. A Maastrichti Egyezmény jövőjét, az Európai Pénzügyi Unió (European Economic and Monetary Union, EMU) létrejöttének pontos feltételeit ma még homály fedi.
