(Figyelő, 1996/36. szám)
Elégedetten olvasom az olyan beszámolókat, amelyek az Európai Unió felvételi eljárásában kulcsfontosságú kérdőívre adott magyar válaszok ismertetéséről szólnak. A mostanában megjelenő cikkek sora sem oszlatja el azonban borús sejtelmeimet. Azt hiszem, mindenki emlékszik arra, hogy a válaszok összeállításakor a magyar kormány első megnyilatkozása az volt: nem kívánja ismertetni a válaszokat a közvélemény előtt. Ez a merevség később oldódott, de a titokzatoskodás mély, s talán jóvátehetetlen nyomokat hagyott a hétköznapi emberek körében.
A felnőtt, cselekvőképes lakosság nem rendelkezik elég széles körű információval az EU rendszeréről, a tagság feltételeiről és következményeiről. Ennek nem az az oka, hogy a magyar átlagpolgár nem foglalkozik az egyébként rendelkezésre álló információtömeggel, hanem az, hogy az információk hézagosak. Leginkább olyan kategóriák forognak a közvéleményben – Brüsszel, integráció, ecu, maastrichti követelmények, GATT, monetáris unió -, amelyek tartalmával kevesen vannak tisztában, s kevés helyen lehet hozzáférni a magyarázatukhoz. Az a határozott véleményem, hogy kifejezetten rossz az a munka, amelyet a hazai állami szervezetek végeznek az EU rendszerének megismertetése érdekében. Ismeretterjesztő, sőt népszerűsítő kampányokra, könnyen elérhető, megszerezhető brosúrákra, főműsoridőben adható tv-programokra lenne szükség.
Ilyen kampány nélkül nem csoda, ha olyan hangulat övezi az EU-ügyet, amilyen. Túl sok a találgatás: mivel jár a tagfelvétel, mi az, hogy “árat fizetünk érte”, mit jelent ez a kisvállalkozóknak, a mezőgazdaságnak, mit jelent a vámokra nézve, mit jelent a költségvetésnek, a környezetvédelemnek? A találgatást pedig keskeny határvonal választja el a tagadástól. (Amire nem találok érthető választ, azzal nem foglalkozom, félretolom, nem vágok bele, elutasítom.)
Az európai gyakorlat szerint egy ország EU-csatlakozási folyamatának utolsó állomása egy ügydöntő népszavazás. Magyarországon sem lehet ez másként. Éppen ezért nem mellékes, hogy mennyi és milyen ismeretet szerzett meg a döntése (szavazata) előtt az átlagpolgár. Meglehet, hogy a szavazók szintjén a legnyersebbek a problémák: több vagy kevesebb lesz-e az adó, több vagy kevesebb lesz-e a munkahely a belépéssel?
Az is világos, hogy az olyan kapcsolatrendszer, mint amit az EU jelent, alapvetően átalakítja a rendszerbe belépő államok és azok polgárainak viszonyait. Minden körülmény azt mutatja, hogy ilyen nagyságrendű változások előkészítésében nincs helye a titkolózásnak. Lehetetlen a szavazók felelős döntésére apellálni, ha nem adják meg számukra a felelős döntéshez nélkülözhetetlen információkat. Ebben az összefüggésben, attól tartok, a kormány rögtön az első alkalommal jóvátehetetlen hibát követett el. Abban bízom, hogy az emberek hamar túllépnek ezen a “titkolózási” histórián, s kíváncsiságuk felülkerekedik gyanakvásukon.
DR. HALMAI GUSZTÁV, BUDAPEST
