Vészesen hullámzik a magyar bortermelés. A nyolcvanas években átlagosan még ötmillió hektolitert érleltek, a hárommillió hektoliteres exportcsúcs után azonban mélypont következett. Tavaly a rendszerváltás utáni időszak kiviteli rekordját érte el az ágazat, ám a következő évekre egyes szakemberek újra krónikus belföldi borapályt várnak. Más “hordóstratégák” ugyanakkor kelet-európai borpiaci offenzívát jósolnak.
A szélsőséges változások egyik oka, hogy a borászat háttere, a szőlőtermelés jelenleg is ingatag. Az ültetvények igencsak megsínylették a rendszerváltást, a tulajdoni átalakulást – állítja Sümegi József, a Szőlő-Bor Szövetség és Terméktanács elnöke, a Hajósvin Kft. és a Keller Kft. ügyvezető igazgatója. A fél évtizede még 138 ezer hektár szőlőterület három-négy év alatt – pontos, hivatalos statisztika híján az Országos Borminősítő Intézet és a szakmai egyesületek adatai szerint – 90-100 ezer hektárra apadt.
Nem büszkélkedhetünk a szőlőskertek állapotával, minőségével, fajtaösszetételével sem. A korábbi tulajdonosoknak sem volt elég pénzük a fejlesztésre, az új birtokosok egy része pedig eleve nem a művelésért, hanem üzleti (spekulációs) céllal szerezte meg az ültetvényeket. Sok szőlőt elhagytak, nem gondoznak. Ez magyarázza azokat a szakmai számításokat, amelyek szerint az összterület elegendő árualapot adhatna a magyar borgazdaságnak – ha jó erőben lenne. Nagyobb része azonban elöregedett, szerény termőképességű.
Országosan így mindössze 400-500 ezer tonna szőlőt szüretelnek. Ebből átlagos esztendőkben mintegy 4-4,5 millió hektoliter bort érlelnek, amely a belpiaci keresletet és az export egy részét is fedezi. Összehasonlításként: a nyolcvanas években öt-hat millió hektoliter bort készítettek Magyarországon “nagyüzemi” módszerekkel.
Tavaly azonban rendkívül gyors és szomorú volt a szőlőszüret. Régen nem tapasztalt erővel pusztítottak a növénybetegségek. A lisztharmat és a peronoszpóra akkora kárt okozott, hogy a gyászos betakarítás után a szakemberek mindössze 2,9-3 millió hektoliter bort becsültek. Az időközben évi 30 liternél is többre növekedett hazai átlagfogyasztást és az egymillió hektolitert meghaladó kivitelt is beleszámítva az új bor csak a szükséglet 60-70 százalékára lenne elegendő.
A borászoknak azért is rendkívül emlékezetes marad az 1995. esztendő, mert – a KGST-időszak hárommillió hektoliteres kiszállításait nem számítva – az elmúlt nyolc év exportrekordját: 1 339 024 hektoliter kivitelt ért el a borágazat, jelentősen felülmúlva az 1994-es 0,94 millió hektoliteres exportot. Ám az importőrök, akik 1994-ben átlagosan még egy dollárnál is többet fizettek, tavaly már csak 0,96 dollárt adtak a magyar nedű literéért. A bevétel így is példátlan a magyar bor-külkereskedelem történetében. A több mint 128 millió dolláros export az agrárkivitel értékének 3 százalékát érte el, ráadásul igen szerény importhányaddal.
Marad a sör meg a tömény
Ma már látszik, hogy az exportrekord tiszavirág-életű volt, és az ágazat máris újabb hullámvölgybe kerül. A tavalyi silány szőlőtermés eredményét az idén aligha ihatjuk meg. Egyes szakemberek szerint szeptemberben már krónikus borhiány fenyeget, amely az áremelkedés miatt megtörheti a szépen ívelő kivitelt és a belföldi borfogyasztást. Félő, hogy a magyar garatok többségét nem a hegyek levével, hanem egyre inkább a – borászok szerint egészségtelenebb – sörrel, töménnyel locsolják majd. Ezért kezdeményezte a terméktanács, hogy vámkedvezményes importbort hozzanak az országba, ezt a kérést azonban a szaktárca elutasította. Vámkedvezmény nélkül pedig olyan drága lenne a külföldi toroköblögető, hogy nem érné meg forgalmazni.
A szakemberek úgy vélik, a bormizériát mindenképpen el kell kerülni. A szűkösség megszüntetésére a terméktanács elnöke szerint több lehetőség is kínálkozik. Kézenfekvő, hogy a hiány miatt felszökő árak és a 30 százalékkal lefaragott – dolláronként 19 forintos – exporttámogatás miatt kisebb lesz a kivitel. Sokan az újbort mielőbb áruba fogják bocsátani, hogy kiaknázzák a keresletet, s ezzel növeljék a bevételüket. Várhatóan több-kevesebb import is érkezik majd az országba. Mindennek következtében Sümegi József szerint az idén biztosan nem fogja elérni a kivitel az 1,3 millió hektolitert. Az is elképzelhető, hogy egymillió hektoliter alá süllyed majd az export: a borászok nem kényszerülnek arra, hogy az igényes nemzetközi piacokon adják el a portékát, hiszen belföldön a silányabb is jó áron elfogy. Elég azonban egyetlen esztendőre kivonulni az európai borpiacról ahhoz, hogy a magyar hegyek leve – évekre vagy végleg – kiszoruljon.
Ez a borús közeljövő sötét árnyként vetül a borágazatra, hiszen a jövedelemtermelő képessége romlik. Legtöbbször elmaradnak a szükséges technológiai és ültetvényfejlesztések. Zömében egyre rosszabb pozíciót foglal el – a leendő európai uniós tag Magyarország borászata – a külpiaci versenyben. Lemaradásunk következményei még az ezredfordulón is érezhetőek lesznek. Amennyiben a szőlőtermelés nem válik jövedelmezőbbé, az alapanyag-előállítás is messze alatta marad a potenciális teljesítőképességének. Annak ellenére sem fognak fejleszteni a termelők, hogy az idén jelentős ültetvénytelepítési támogatást ad a szaktárca a szőlősgazdáknak, ami elérheti a 400-600 ezer forintot hektáronként. Amelyik szőlőtermelő saját forrásból – hitelből – elő tudta teremteni a beruházáshoz szükséges pénz kétharmadát, annak a támogatás hatékony segítség.
A fejlesztésre, telepítésre azért is nagy szükség lenne, mert az az elmúlt években rendre elmaradt. Ez érthető is, hiszen a szakmában a KGST megszűnése után meglehetősen nagy lett a tanácstalanság.
A szovjet piac, ahová a magyarok önthették a kevésbé zamatos bort, a dollárelszámolással varázsütésre (magyar) bornemisszává vált. Mivel az effajta igénytelen bort nem szívesen fogyasztják az Urálon innen, a felesleges készletek terhe évekig nyomta a borászok vállát és számláit. (Talán az ebbéli nemzeti borúlátás miatt is növekedett meg a hazai borfogyasztás?)
A kínálat miatt alacsony volt a bor és a szőlő felvásárlási ára. Nem volt nagy üzlet a szőlőtermelés, kevesen mertek beruházni. A készletek azonban egy-két éve elfogytak, tavaly már 30-50 százalékkal többet fizettek az átvevők a szőlőért. Ezt azonban “ellensúlyozta” az energia- és az egyéb költségek növekedése, így a szőlészet jövedelmi viszonyai nem javultak jelentősen. Továbbra is nagyságrenddel elmaradnak például a nyugat-európai árviszonyoktól.
Kannás korszak
A szőlő drágulásával lépést tartott a boré is. A folyós (hordós) litere jelenleg is 70-100 forint. A palackos asztali bor ára minőségtől függően 100-150 forint, a minőségi 0,7 literes palackosért pedig 200-250 forintot kérnek a boltban. A borszaküzletek különleges minőségű kínálata 600-2000 forinttal kezdődik, a legtöbb külföldi eredetű, palackba zárt mámorért azonban ennél sokkal többet kell fizetni. E kategóriában az árhatár a csillagos ég. Nem véletlen, hogy ez az extraosztály a borforgalom kevesebb mint tíz százalékát adja. A magyar valóság inkább a kannás bor, amely az összes – körülbelül hárommillió hektoliteres forgalom – közel fele. (A borászat becsülhetetlen árnyékgazdasága azonban a házi eladás, amely elé legfeljebb az önbevallás, adózás tarthat – görbe – tükröt.)
Az export megoszlása más, mint a belföldi fogyasztásé. Az 1,339 millió hektoliteres kivitel 34,8 százaléka, 467 ezer hektoliter volt a folyó (lédig) bor, mintegy 600 ezer hektoliter, 44,8 százalék a palackos bor, csaknem 200 ezer hektoliter a pezsgőexport, a fennmaradó 5,4 százalék pedig a szőlőmust. Az Európai Unióba – belgiumi, holland, francia, német, finn, angol importőröknek – mindössze 192 ezer hektoliter palackos bort szállítottak a magyar kereskedők. Az export zöme továbbra is Kelet-Európába, zömmel a FÁK-államokba érkezett. Az exportsikereket a szakemberek nagyrészt a három éve indult, évente mintegy 300 millió forintos marketingprogramnak tulajdonítják. Ám ez a költség eltörpül ahhoz képest, hogy a konkurencia mennyit költ. A kivitel arányában Chile kétszer, Ausztrália és Új-Zéland háromszor annyit költ a marketingre, mint Magyarország. De van olyan állam is, amely tízszer ennyit áldoz. Ez a befektetés ugyanis busásan megtérül, hiszen a minőség mellett a második legfontosabb piacépítő fegyver.
Már csak azért is nagy szükség volna rá, mert akad bőven csiszolnivaló a magyar bor imázsán. Ehhez jó példa lehet az ismeretlenség homályából előlépett új bornagyhatalom, Dél-Afrika, amely zamatos, tüzes borait néhány év alatt népszerűvé tudta tenni. Eközben a magyar terméktanács elnöke negyed év elteltével még nem tudhatta, mekkora kerettel gazdálkodik az idén a hazai termékeket népszerűsítő bormarketing-program.
Még a hírverésnél is többet nyomhat a latban, hogy csökkent az exporttámogatás és ezzel együtt az érdekeltség is, miközben az exportpiacokon erős a konkurencia. Az Európai Unióban a saját, mintegy 200 millió hektoliteres termelés (25-30 millió hektoliteres felesleg) a meghatározó. Emellett a dél-afrikai (egymillió hl), a chilei (0,9 millió hl), az ausztrál (1-1,5 millió hl), az új-zélandi (80 ezer hl) és az amerikai exportőrök is szállítanak a kelet-európai riválisokkal mérkőzve. Az Európán kívüli exportőrcsillagok azonban nem nagy mennyiségek eladására, hanem a bevételre, a nagyobb árra összpontosítanak.
Aki szomjas, nem válogat
A belpiacon azonban jelenleg nem a minőséget, inkább az árat figyeli a legtöbb vásárló. Az átmenetileg nagyon megnövekedett kereslet idején nem kell versenyezni a kuncsaftért. A rossz, igénytelenül elkészített olcsóbb bort is elkapkodják a szomjas vevők. A terméktanács elnöke is elismeri, hogy a hiány miatt rohamosan romolhat (romlik is) a minőség.
Egyre több “csinált bort” is el lehet (majd) adni. (A hamisításra utaló jeleket a hirdetési újságokban is felfedezik a szakmabeliek.) A szabályok, a bortörvény szankciói nem elég szigorúak, nem tartják vissza a borhamisítókat – állítja Sárkány Péter, a Magyar Élelmezésipari Tudományos Egyesület borgazdasági szakosztályának elnöke. A rossz minőségű termék forgalomba hozataláért ugyanis a nyereséghez képest szerény a büntetés. A nyolcvanas évek glikolos burgenlandi borhamisítási botránya hiába emlékeztet arra, hogy elég egy kétes ügy, és évtizedekre száműzhetik az egyébként kedvelt borokat is a piacról.
A kis hamis
A szakma ezért sokat vár a minőségi termelés felügyeletét ellátó hegyközségi szervezettől, az ehhez kapcsolódó szőlő- és pincekataszteri rendszertől. Ez ugyanis az eredet- és minőségvédelem gerince. A termelők azonban – nem teljesen alaptalanul – tartanak a kataszteri rendszer bevezetésétől. Adataikat ki kell majd szolgáltatniuk, így az adóhatóság kiszámíthatja bevételüket és jövedelmüket. Nem lehet majd gyanúsan sok – szőlőt vagy esetenként csak almát látott – bort forgalmazni. Ha a törvény ütőképessé válik, a tagok olyan szigorú szabályozást érvényesíthetnek, amely szinte kizárja a borhamisítást. A történelmi borvidékeken még a telepíthető fajtákat is meghatározza, sőt a szüret kezdetét is előírhatja.
A minőségromboló hiány azonban tartósnak ígérkezik. Amennyiben a szőlészek az idén neki is kezdenének a telepítésnek, a szakember az elmaradások miatt az ezredfordulóig krónikus belföldi borhiányt prognosztizál. A tavalyi rossz termés után a borszűke már szeptemberben jelentkezik, ha az exportra szánt egymillió hektoliter bort kiszállítják az országból. Ez a magyar boltokban is azt jelenti, hogy a hazai borok – a minőségi kategóriában – elérik a világpiaci árat. A belső borfogyasztásban pedig a világtendenciával ellentétben jellemző marad az olcsó, nem minőségi – tehát kannás, lédig bor. A költségek növekedésével még a minőségi bort termelő cégek közül is egyre többen visszalépnek ebbe a nehezen ellenőrizhető “szürkébb” osztályba. A palackos borokat ugyanis csak minősítve, bevizsgáltatva forgalmazhatják. Egy-egy üveg olykor fél évig is várakozik a boltok polcain, miközben az olcsóbb kannás, folyós bor azonban néhány nap alatt gazdára talál. Címke, olykor igazolás, ellenőrzés nélkül, ráadásul kisebb költséggel. Igaz, ez a módi nem magyar találmány. Franciaországban is terjed a divat, hogy a vásárló otthon, maga palackozza a kannában, kis tételben megvásárolt olcsóbb bort.
Sárkány Péter ezért is tartja fontosnak, hogy a magyar szőlészek, borászok idejében szembesüljenek helyzetükkel. Erre jó alkalmat adnak a külföldi borkiállítások, amelyek tükröt tartanak a tokaji, a bikavér egykori érdemeire büszke szakemberek elé. A nem túl jó magyar borimázst azonban tovább rontják a nemzetközi borversenyekre – előzetes szűrő, zsűrizés nélkül, önszorgalomból kiutaztatott, olykor hibás – “versenyzők”.
Az összehasonlításban kitűnik ugyanis, hogy a magyar pincészetek többsége nem tartja be a szakma alapvető technológiai fogásait, a csodálatos minőségű szőlő a korszerűtlen, hanyag feldolgozással értéktelen tömegborrá válik, elvesztve különleges értékeit, aromáját, zamatát, ízét. Pedig a konkurencia is elismeri, hogy a magyar termőtáj különleges szőlő és bor megalkotására alkalmas. Ezt kellene, lehetne kiaknázni, ha például huszonnégy év után rendeznének valóban nemzetközi rangú magyarországi bor- (világ)versenyt, amely elfogulatlan, valós értékítéletet is adna.
Szerveződő hegyközségek
A minőségi bortermelés szervezeti háttere még csak kialakulóban van. A hegyközségekről szóló törvény ugyan tavaly megszületett, a szerveződés azonban döcögős; még ma is vitás, hogy az érintetteknek az agrárkamara mellett vagy helyett kell vállalniuk a kötelező belépést. Éppen, mert kötelező, nehezen vállalják a szőlészek, borászok a tagságot. Van olyan termőtáj, ahol fittyet hányva a jogszabályra, nem is hoztak létre hegyközséget. A szervezési zavarokat tükrözi, hogy bár tavaly év végéig meg kellett volna alakulnia az országos szervezetnek, a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa csak a múlt héten jött létre. Kérdéses az is, hogy mikor válik ütőképessé a hegyközségi rendszer, hiszen a tengernyi feladathoz szemkápráztatóan magas tagdíjat kellene megállapítani. A tagság ezt nem (szívesen) fogadja el, enélkül pedig az adminisztráció és a hegybíró szolgálati kerékpárjának megvásárlása is túl nagy erőpróba lesz a szervezeteknek. Meddig?
Bordeaux-ban például 1935-től él a hegyközségi rendszer, de csupán majd fél évszázaddal később, a nyolcvanas évektől vált valóban hatékonnyá. A magyarországi Szőlő-Bor Terméktanács elnöke szerint jó, ha a következő évezred elején működőképessé válik a hazai hegyközségi szervezet.
Szakképzett műkedvelők
A borfogyasztás persze kultúra kérdése is. Nem véletlenül rendeznek Európa egyik legigényesebb piacán, Angliában tévé-vetélkedőket, folytatásos televíziós tanfolyamokat, amelyeken megtanítják a leendő vevőt élvezni, felfedezni a bort – állítja Keresztury Éva, az Interconsult Rt. igazgatója. A műkedvelő borbírálók empirikus úton, pillanatnyi hangulatuk szerint tudják kiválasztani, hogy egy Pinot noir vagy egy Cabernet sauvignon, Chardonnay típusú bor illeszkedik legjobban. Az ilyen érzéki piacon megbocsáthatatlan bűnt követ el az a magyar szállító, aki nem azt a minőségű bort szállítja, amit megrendeltek.
Bár a közhiedelem szerint büszkék lehetünk a kiváló magyar borokra, a szakember szerint nincs mire. Korábban, a bőséges termelésben lehetett ugyan válogatni, de jó bornak legfeljebb az számított, aminek nem volt hibája. Ezek azonban nem voltak kiváló minőségűek. A cég saját tapasztalata: többéves munka eredményeként érték el, hogy azt a bort szállíthatják, amit a vevő megrendelt. Ehhez a termelő, a feldolgozó, a finanszírozó és az eladó teljes összhangjára van szükség. A ma jellemző magyar gyakorlatban, a sejtjeire esett termelés, feldolgozás rendszertelenségében ezt lehetelten megvalósítani. Ennek tulajdonítható, hogy csupán néhány magyar borászat képes valóban versenyképes bort szállítani külföldre. A fehér borok termelői közül ilyen Bátapáti, Balatonboglár, Nagyréde, Gyöngyös, Etyek és Tokaj. Az elismertség a nyugat-európai, illetve az ennek 70 százalékát kitevő angliai keresleten és az elérhető árakon is meglátszik. Az Interconsult tavaly még átlagosan 0,85 angol fontért szállított egy palack bort, az idén viszont elérték az egy fontos átlagot. (Az Interconsult Rt. 1990-ben alakult. Három év múlva, amikor bérbe vette a kocsi termelőszövetkezet neszmélyi borászatát, és ausztrál borászt alkalmazott, már hárommillió palack bort exportált az Egyesült Királyságba. A borászat megvásárlása, 200 millió forintos technológiai fejlesztése után tavaly a palackozó beüzemelésével 30 ezer hektoliternyi saját termelésű neszmélyi bor készült. Az ugyanennyi vásárolttal együtt több mint hétmillió palackot szállított ki a társaság az angliai piacra.)
A szakember szerint a bormarketing akkor érne célba, ha nem a magyar eladókat, hanem a célország importőreit támogatná. Népszerű ugyan kiutaztatni a magyar bortermelőket a külföldi borászati kiállításokra, ez azonban szerinte csak felesleges költség. A borászok nem beszélnek idegen nyelveket, így nem tudnak tárgyalni az importőrökkel, a többi kiállítóval. A termelő amúgy sem tud több bort eladni a kereskedő nélkül. Az export növelésére inkább olyan szakembereket kell megnyerni, akiknek jó kapcsolataik, ismeretségük van. Segíteni kell a magyar borokat forgalmazó ottani kereskedőket a hirdetésekben, a promóciókban, a borkóstolókban.
Annak ellenére, hogy csökkent a bor exporttámogatása, a belpiaci ár pedig növekszik, a szakember szerint továbbra is érdemes exportálni annak, aki megfelelő minőségű bort termel, mert még mindig kifizetődőbb, mint a belföldi értékesítés. A piacvezető EU-n belüli francia, spanyol, olasz borok után az elmúlt évben nagy borszállító volt Ausztrália (21 millió palack), Bulgária (6 millió palack), Dél-Afrika (8 millió palack), USA (8 millió palack), Chile (5 millió palack), Magyarország (5 millió palack), Új-Zéland (4 millió palack) és Románia. A legerősebb kelet-európai exportőr Bulgária, a magyarok azonban szorosan ott vannak a nyomában: tavaly például a brit piac két százalékát uralták. A jó magyar bornak megvan a helye az igényes angol piacon, méghozzá az olcsó francia borok feletti polcon.
