Magánügy?

Több mint harmadával, 164 ezerről 108 ezerre csökkent a felsőoktatásba jelentkezők száma az utóbbi öt év alatt, miközben az egyre kevesebb potenciális hallgatóért változatlan számú intézmény verseng. A továbbtanulni vágyók egy hónapja böngészhetik a felsőoktatási tájékoztatót, hogy hova adják be jelentkezésüket tavasszal. Bokros Lajos gazdaságpolitikus szerint, aki maga is egy egyetemet vezet, a mai piaci viszonyok között a mostani 71 iskola fele is elég lenne, annyit pedig a túlduzzadt oktatási piac majd’ minden szereplője belát, hogy hamarosan elérkezik az első kar- vagy intézménybezárások ideje.

Bemutató a CEU épületében. Több más intézménynek kunsztokra lesz szüksége az életben maradáshoz.

Nem véletlen hát, hogy a szorongatott helyzetbe került karok képviselői az utóbbi hónapokban ismét elővették a több mint egy évtizede, a költségtérítés első bevezetésekor már felvetett igényt: az állam csak az általa fenntartott intézményekben finanszírozzon képzéseket, a magániskolákban ne. Az oktatási piacon valóban vannak furcsa anomáliák: akad magánfőiskola, amely csaknem kétharmad részben az állami finanszírozású hallgatók után kapott normatívákból él. A központi források azonban apadnak: míg 2003 és 2006 között 62 ezer fős volt a keret, tavalytól csak 56 ezer helyet oszt szét az oktatási tárca.

MAGÁNSZÁMOK. Ha most soknak is tűnnek, a kilencvenes évek elején még senki nem gördített akadályokat a nem állami fenntartású intézmények elszaporodása elé, mi több, az kapóra is jött: a rendszerváltás utáni megváltozott és megnövekedett igényeket ugyanis a meglevő iskolák képtelenek lettek volna kielégíteni. A jobbára alapítványok által tető alá hozott, ekkor még kivétel nélkül nonprofit új intézmények pedig gyorsan termelni kezdték a gazdasági szakembereket vagy éppen nyelvtanárokat – gyakran tetemes állami finanszírozás mellett. (Megjegyzendő: a sajátos helyzetű egyházi egyetemeket és főiskolákat, amelyeket egy külön megállapodás alapján gyakorlatilag az állam tart fenn, nem soroljuk a magánintézmények közé.)

A rendszerváltás előtti, elitista felsőoktatás mostanra – a nyugati viszonyoknak megfelelően – eltömegesedett, az utóbbi évekre viszont elfogytak a „feltorlódott” idősebb, de korábban diplomát nem szerző hallgatók. A jelentkezők számát így mostanra döntően az adott évben érettségizők száma határozza meg, ami a gyászos demográfiai mutatók miatt csökken, így egyre nagyobb fölösleges kapacitás van a rendszerben.

Ebben a helyzetben erősödtek fel ismét azok a hangok – állami, vidéki főiskolák részéről éppúgy, mint nagy egyetemek egyes karai felől -, miszerint az államnak csak saját intézményeit kellene finanszíroznia. Amint azt Manherz Károly szakállamtitkár a Figyelőnek elmondta, erről „komoly gondolkodás folyik” az Oktatási és Kulturális Minisztériumban (OKM). Példaként azt hozta fel, hogy az igényekhez képest változatlanul túl sok hallgatót kibocsátó gazdasági vagy kommunikáció szakoknál érdemes lehet átgondolni a rendszert. Az viszont biztos, hogy a következő tanévben még nem lesz változás, a 2006 végén kötött, egyéves helyett immár hároméves finanszírozási szerződésekkel pedig az állami intézmények igyekeztek legalább a mostani pozícióikat megőrizni.

„Az államilag támogatott hallgatóságnak komoly pr-értéke van” – mondja Antal János, a budapesti Általános Vállalkozási Főiskola (ÁVF) főigazgatója. A kieső hallgatók pótlása fizetős hallgatókkal még a jó elhelyezkedési esélyekkel kecsegtető intézményeknél sem volna egyszerű, mivel pusztán az állami helyek megléte is egyfajta legitimációt jelent a jelentkezők szemében. Ráadásul a főigazgató tapasztalatai szerint a jelentkezők még nemigen számolnak az állami szakokon is várhatóan belépő tandíjjal, és 90 százalékuk annak ellenére is elsősorban e szakokra hajt, hogy a költségtérítés és az úgynevezett fejlesztési részhozzájárulás (FER) összege között – legalábbis az ÁVF-en – elenyésző lesz a különbség.

KAPUZÁRÁSI PÁNIK. Az, hogy az állami finanszírozású helyek hogyan oszlanak el az intézmények között, korábban meglehetősen átláthatatlanul, a minisztérium, illetve a kormány hatáskörében dőlt el. „Nagyon egészségtelen dolog volt például, hogy 78 ponttal, azaz kettes érettségivel rendelkező hallgatókkal tömték tele az állami finanszírozású tanító szakos helyeket” – tartja Juhászné Belatiny Katalin, a Zsigmond Király Főiskola gazdasági főigazgatója, jelezve: az állami keretszámok elosztását így intézmény-fenntartási szempontok vezérelték. A mostani tanévtől kezdve azonban objektívebbé vált a rendszer, amely lényegében egyező ponthatárokat húz meg a különböző intézmények azonos szakjain, az állami finanszírozású hallgatókat pedig a jelentkezési sorrendek alapján osztja el közöttük.

A Kodolányi fõvárosi épülete. E nélkül a fehérvári képzés sem volna fenntartható.

„A jelentkező érettségiző dönt” – summáz Manherz Károly, kimondatlanul is utalva arra, hogy ha marad a mostani szisztéma, akkor nem a fenntartó állam kénytelen meghozni a bezárásokról szóló nehéz döntéseket, hanem a verseny szelektálja majd ki a hallgatók számára kevésbé vonzó iskolákat. A felvételizők többsége pedig hagyományosan a bejáratott, nagyobb presztízsű egyetemeket és az egyes területeken erős, jó nevű főiskolákat részesíti előnyben. Az államtitkár szerint így először azok a kicsi, néhány szakra építő vidéki főiskolák kerülhetnek bajba, amelyek képzései nem elég attraktívak – és amelyek között állami és magánfenntartású egyaránt akad.

Amennyiben viszont a 13 nem állami fenntartású – cég, alapítvány vagy önkormányzat működtette – intézmény mindegyikében megszűnnének a költségvetési finanszírozású helyek, akkor néhol ez rögtön komoly gondokat okozhatna. Közülük csak az International Business School (IBS), és – doktori képzéseit leszámítva – a Közép-európai Egyetem (CEU) működik valóban teljesen függetlenül az államtól. Az olyan kisebb magániskolák, mint konzultációs központjaival az országot behálózó Gábor Dénes Főiskola vagy a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája 25, illetve 60 százalékban az állami „megrendelésekből” élnek. A felvetésnek azonban egyelőre kevés a realitása: nem csak a szabad versenyt sértené, de kínos helyzetbe hozná a felsőoktatási törvény szerint nem államinak minősülő tucatnyi egyházi intézményt is. Mi több, a Figyelő által megkérdezett magániskolai vezetők szerint cserébe számos módosításra volna szükség a törvény értelmetlenné váló paragrafusaiban, például kivonhatnák magukat a központi felvételi hatálya alól. Az államnak pedig eközben továbbra is fenn kellene tartania valamennyi saját intézményét. „A legfontosabb viszont az, hogy ettől nem lennének jobb minőségűek az állami intézmények képzései” – érvel Antal János, az ÁVF főigazgatója. A hároméves finanszírozási szerződések mellett éves minőségellenőrzést is bevezettek, ezek azonban főleg az oktatók és az infrastrukturális feltételek értékelésére terjednek ki.

A Felsőoktatási Kutatóintézet egy 2006-os tanulmánya egyenesen azt indítványozta, szoruljon háttérbe az eddig a szakok tartalmát eldöntő és a szakindítási engedélyeket kiadó, erősen tudományos preferenciájú Magyar Akkreditációs Bizottság, az oktatási minisztérium pedig hozzon létre saját minőségpolitikai testületet, amelyben a majdani munkaadók delegáltjai kapnak „meghatározó szerepet”. Ez azzal járna, hogy az állami finanszírozás megítélésekor – a minősített oktatók aránya mellett – olyan gyakorlatias szempontok is bekerülnének, mint a hallgatók elégedettsége, a munkaerő-piaci igények figyelembevétele, az intézmények között a bolognai jelszavak dacára még nehézkes átjárhatóság teljesülése, vagy éppen a végzett hallgatók elhelyezkedési mutatói. Ezekből egyelőre csak utóbbit kötelező minden intézménynek figyelemmel követni, azt is csak tavaly óta, így csupán évek múltán lesznek használható és összevethető adatok.

ÁRRAL SZEMBEN. A túl soknak tűnő egyetem, illetve főiskola ellenére van, aki mégis intézményalapításon töri a fejét: Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója egy informatikai magánegyetem indítására készül. A tervek szerint 2009-ben induló intézményt a jelenlegi tömeges oktatás fölé, a csúcsra pozícionálná. A tandíj ugyanannyi lenne, mint Amerika legjobb magánegyetemein: évi 25-30 ezer dollár. Ekkora summát hazánkban kevesek képesek kifizetni, de Bojár elsősorban nemzetközi hallgatóságra számít, főleg amerikai és ázsiai diákokra, s csak az évfolyam egyharmada lenne magyar.

Bojár egyeteme, ha elindul, a magyarországi intézmények azon szűk klubjához fog csatlakozni, amelyek nem csak a hazai piacon játszanak, hanem külföldi hallgatókkal is számolnak. Bokros Lajos, a CEU vezérigazgatója ebben a felfogásban nem lát semmi rendkívülit. „Egy magánegyetemnek nem kell az állami jászolhoz fűzve létezni” – mondja, és amikor arról beszél, hogy a 90 százalékban külföldieket oktató egyetem hallgatói között egyre kevesebb a volt szocialista országokból érkező diák, így summáz: „Egész egyszerűen kezdünk normális egyetemmé válni.”

A CEU-hoz hasonlóan tág körből vonz hallgatókat az IBS is, amely egyébként csak évekkel az indulása után szerezte meg a magyarországi akkreditációt. Addig kizárólag angol diplomákat adott ki, de most is csak két szakot működtet magyar rendszerben. Mint Láng László főigazgató magyarázza, semmi kedvük az elméletközpontú magyar előírások szerint átszabni a képzést. Most 60 országból vannak diákjaik, a külföldiek arányát pedig – a mostani közel 40 százalékon túllépve – 50 százalékban szeretnék beállítani. Ugyanezt az arányt célozza meg hosszú távon a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola is. Ehhez először várhatóan forgó rendszerű képzéseket indítanak, ahol a hallgatók évente más iskolában tanulnak, s végül közös diplomát kapnak.