A Bokros-csomag mítosza – és a valóság c. könyvem, valamint többek között a FigyelőNeten megjelent cikkeim kapcsán többször tették föl nekem a kérdést: rendben hogy rámutatok a(z általam vélt) gazdaságpolitikai hibákra, de mit kellene tenni, ha eleve elvetem az egyensúlyteremtő, fiskális-restrikciós próbálkozásokat?
Mindenképpen meg kell ismételnem kiinduló téziseimet, hiszen e nélkül nem érthetőek javaslataim.
1. A magyar gazdaság harminc éve a fenntartható egyensúlytalanság állapotában van. Fenntartható, mert a külföld (a hitelező) megfinanszírozza. Miért finanszírozza meg? Nem érzelmi okokból, hanem pusztán azért, mert ha nem tenné, elúszna az általa adott hitel, tehát veszteség érné.
2. Eddig négy alkalommal lendült át a magyar gazdaság a fenntarthatatlanság állapotába, vagyis a fizetésképtelenség határára sodródott: 1979, 1987, 1993 és 1996.
3. A (fenntartható) krónikus egyensúlytalanság oka az elavult, túlzottan importcentrikus nyersanyag-, energia- és alkatrészigényes gazdaság, amely rossz transzformációs hatásfokkal működik, kicsi a hozzáadottérték-termelő képessége.
4. A 3. pontból következik, hogy nem a lakossági túlfogyasztással van baj, ezért a fiskális restrikciós intézkedések hatástalanok. Nagyon rövid távon ugyan (és nem is mindig, lásd: Bokros-csomag!) visszatolják a gazdaságot valamiféle látszategyensúly irányába, de hosszabb távon maguk a restrikciós intézkedések generálják az újabb egyensúlyi zavarokat.
A pénzstabilitás primátusa
A megoldás nem tőlem származik, hanem a monetarista iskolától, tehát a „mennyiségi pénzelmélet” kidolgozóitól. Arthur C. Pigou, Milton Friedman és társai („a chicagói fiúk”) szerint az állami beavatkozás torzítja a versenyt, a piacot, ezért az államnak ki kell vonulnia a gazdaságból, és csak a pénz mennyiségének adagolásával szabad szabályozni, beavatkozni.
A korábbi keynesiánusi rendszer viszont éppen az állami beavatkozásra épült, és fő eszköztára a költségvetési politika volt.
Viszont a monetaristák észrevették, hogy az 1970-es évekre a költségvetési politika eszköztára kimerült, mert a költségvetés bevételi és kiadási oldalai politikai okokból (is) merevekké váltak, nem lehet azokat drasztikusan változtatni következmények nélkül. A magyar gazdaságpolitika ezt nem érti immár három évtizede, ezért próbálkozik újra meg újra a költségvetési politika eszköztárával – teljesen eredménytelenül. Mellesleg az adócsökkentés is ide, tehát a költségvetési politikai eszköztárba tartozik, és tőle várni a gazdasági föllendülést ugyancsak tév- és rögeszme.
Mindezért a monetaristák áthelyezték a gazdaságpolitika súlypontját a költségvetési politikáról a monetáris politikára. Míg korábban az egyes számú közellenség a munkanélküliség volt, a monetaristák az inflációt tették meg a bajok legfőbb okozójának, ebből következően a pénzstabilitás megteremtésének adták a primátust.
Az infláció negatív hatása
A magas infláció elfedi a beteg gócokat a monetaristák szerint, akadályozza a szükséges szerkezetváltást, mert az alacsony hatékonyságú ágazatok inflációs árnyereség révén fenn tudnak maradni, rossz költséggazdálkodásuk eredményét át tudják hárítani a fogyasztóra. A magas infláció tehát az elavult gazdaságszerkezetet konzerválja. A valutaleértékelés hasonló hatású: az elavult exportszerkezetet konzerválja, ugyanakkor az import oldaláról inflációs nyomást visz a gazdaságba.
Az infláció haszonélvezői a tőke (és főleg a mobil pénztőke) tulajdonosok, vesztesei a bérből, fizetésből élők és a nyugdíjasok.
A Bokros-csomag meghirdetése utáni napon, 1995. március 13-án, első lépésként bekövetkezett a forint drasztikus leértékelése, aminek katasztrofális hatása lett a gazdaságra. Az infláció 18 százalékról 28 százalékra nőtt egy év alatt, és ez önmagában 160 milliárd (akkori) forinttal rontotta az államháztartás egyenlegét. És közben tandíjon, kórházi ágyak felszámolásán akart a költségvetés egy-két milliárdokat nyerni, ugyanúgy, mint ma.
A megoldás
Az eddig leírtakból következik a megoldás:
1. Megteremteni első lépésként a pénzstabilitást, ami meg kell előzzön minden más célt, így a recesszió és a munkanélküliség elleni harcot, de még az egyensúlytalanság felszámolását is. Magas infláció mellett még a gyors gazdasági növekedés is rossz, mert elavult szerkezetben megy végbe! Magas infláció mellett a munkanélküliség csökkenése is rossz, mert elavult munkahelyek menekülnek meg vagy keletkeznek!
2. A pénzstabilitás automatikusan maga után vonja a kamatlábak csökkenését, aminek azonnal jelentkezik a költségvetés egyenlegét javító hatása. Ne feledjük el, hogy a magyar állam 4700 milliárd forint külföldi adósság és 10 000 milliárdnyi belső (a jegybank felé fennálló) adósság után fizeti a kamatot. A kamatkiadás nagyobb összeg, mint az egészségügyre, vagy az oktatásügyre, vagy K+F-re fordított éves kiadás!
3. A pénzstabilitás megindítja a gazdasági makroszerkezet-váltást. Ennek következetes végigvitele érdekében fel kell függeszteni a gazdasági szférának nyújtott mindenfajta állami támogatást. (Kivétel az agrártermelők, de ez egy speciális eset, itt most nem foglalkozom vele.) Megindul a „schumpeteri” teremtő pusztulás, a tőke, a munka áramlani kezdenek az alacsony hatékonyságú szektorból a magasabb hatékonyságú felé. Javul az exporthatékonyság, egyre versenyképesebb a gazdaság, automatikusan javulnak a különböző nemzetgazdasági mérlegek. A problémák megoldódnak mindenfajta fiskális nadrágszíj-összehúzó intézkedések nélkül. Ez nem elméleti fikció! Ez így ment végbe a fejlett nyugati világban!
4. Ha végbement 10-15 év alatt a magyar gazdaság szerkezetváltása (korszakváltása) megkezdhetjük az elosztórendszerek reformját.
—-Most rossz a sorrend—-
Most mi a helyzet? Bíbelődünk az elosztórendszerek reformjával, idő előtt! Az elosztórendszerek (oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer) reformjával, pazarló voltának megszüntetésével erőforrások szabadulnak föl, irányíthatók át a gazdaság számára. Nos, Nyugaton a tapasztalat az, hogy az elosztórendszerek reformja nem pénzt hozott, hanem pénzt vitt, vagyis sokba került, és a végeredmény sem lett kevesebb pénzt (erőforrást) igénylő rendszer. Ellenkezőleg: többletigényük lett a megreformált rendszereknek. Viszont a rendszer hatékonysága minden országban valóban megnőtt! Ezért érdemes, és ezért kell (majd) megcsinálni nekünk is. Majd, tehát a gazdaság rendbetétele után, és nem előtte, ahogy mi akarjuk.
Nem az elosztórendszerek rossz (pazarló) működése ugyanis az egyensúlyi zavarok oka, hanem inkább fordítva: a rosszul működő gazdaság generál eleve rossz, pazarló elosztórendszert! Ebből következik, hogy fordítva ülünk a lovon, amikor az elosztórendszerek reformálgatásával bíbelődünk a gazdaság (mélyáramainak) rendbetétele helyett.
Nem a jövedelempolitika a kulcs
Mindebből következik, hogy nem a jövedelempolitika a megoldás kulcsa, hanem a monetáris politika. Magyarországon (és sehol a világon ma) nincs bérinfláció, és ugyanakkor nem a „túlfogyasztás”, a „túlzott” jövedelemkiáramlás a bajok oka, ezért jövedelempolitikai lépésekkel nem lehet kezelni az alapbajt, csakis szigorú monetáris politikával.
Apró megjegyzés: a szigorú monetáris politika a gazdaság mélyáramaira hat és nem a fogyasztás-elosztás felszíni szféráira, ebből következően a monetáris szigor nem eredményez életszínvonal-romlást. Ellenkezőleg! A valós monetáris szigor (nem keverendő össze a fiskális restrikcióval!) életszínvonal-stabilitást generál, hiszen megőrzi a kisember (bérből, fizetésből élő és nyugdíjas) jövedelmének vásárlóértékét. Sőt, a nyugati tapasztalatok szerint az infláció letörésének szakaszában a nominális bér- és nyugdíjnövekedés már meghaladja az infláció mértékét, tehát elkezdődik ilyenkor az életszínvonal javulása. Ne feledjük, hogy ilyenkor még a válság kellős közepén vagyunk!
Példa erre az alábbi táblázat a brit reálbérek alakulásáról a Thatcher-korszakban.
Magyarországon a legújabb válsághelyzetet 2006-ban nem a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése idézte elő, hanem a 2003. június 10-i forintleértékelés. Tudom, ennek belátásához kell némi közgazda előképzettség, olvasottság, és nem is kárhoztatom ama politikusainkat, akik az említett béremelésre utalnak, mint a bajok okára. Csak ez a tévhit, ez a rögeszme roppant veszélyes, és a tapasztalat szerint három évtizede nem tudunk szabadulni tőle.
Jó lenne a fantomok elleni küszködés helyett a valós gazdasági alapproblémával, az elavult szerkezettel, és az azt életben tartó magas inflációval foglalkozni! Azonnal érzékelnénk a kézzelfogható eredményeket.
(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense.)
