Nem értek egyet az efféle módszerekkel – halljuk Wajda filmjének több szereplőjétől is azt az óvatos kritikáját a náci holokausztnak, ami sokkal inkább valamiféle önfelmentésként hat. A Varsó külvárosi társasház házmestere legalább őszintén az egyik lakásban bujkáló zsidó nő szemébe vágja százezrek félelmét: nem azért viselték el a háború szörnyűségeit éveken át, hogy aztán „egy zsidóért meghaljanak”. A kollaborációval kapcsolatos lengyel vitákban olyan álláspont is elhangzott: csak az mondhatja el azt magáról, hogy mindent megtett, aki nem élte túl. Wajda Nagyhét című filmje ezekkel az erkölcsi dilemmákkal szembesíti a nézőt.
Wajda számtalan történelmi filmet forgatott már 1989 előtt is – de két témát nem vagy csak érintőlegesen, megfelelő ideológiai csomagolásban dolgozhatott fel. A teljes tabu a legsúlyosabb lengyel nemzeti tragédiák egyikére, a lengyel hadsereg mintegy 20 000 tisztjének életét kioltó katyńi mészárlásra vonatkozott. Ezt a témát a szovjet blokkon belül – hiszen a szovjet belügyi szervek követték el, miközben a szovjet propaganda náci vérengzésről szólt – lehetetlen volt őszintén felvetni. A varsói gettólázadás témáját az 1961-es Sámson már érintette: ám e filmben a rendező a főhős belső vívódására koncentrált: Sámson, aki megszökött a varsói zsidó gettóból lelkiismeretével küzd, úgy érzi, helye a többiek közt volna. Lelki tusáját végül úgy oldja fel, hogy a kommunista partizánok közé áll és fegyveres küzdelemben veszti életét.
A Nagyhét középpontjában a lengyel-zsidó együttélés, a lengyel társadalom saját múltjával, felelősségével való birkózás áll, míg a háttérben ott ég a varsói gettó. A varsói gettólázadás 1943. április 19-én tört ki: ez volt ez első példa a II. világháború alatt, hogy egy egész zsidó közösség fogott fegyvert és szállt szembe a náci népirtással. A végső lökést az adta, hogy 1943 elején az 1940-ben még 400 000 fősre felduzzasztott varsói gettó utolsó 60 000 lakójának deportálását is elrendelték. A felkelésben aktívan részt vevő mintegy 600 gyengén felfegyverzett férfi – teljesen reménytelen helyzetben – egy hónapig tartotta magát a sokszoros túlerővel szemben. Utolsó erejükig, házról házra harcoltak, még a gettó teljes megszállása után is folytatták a reménytelen küzdelmet a csatornákból. Ennek következtében mindössze 12-en élték túl a felkelést. És ez magyarázza, hogy a felkelés emléke is nagyon sokáig elhomályosult: az első dokumentumkiadványok csak közel 40 évvel később jelentek meg. Ezért tartották évtizedeken át kollaboránsnak az önmagát 1942 júliusában ciánkapszulával megmérgező Adam Czerniaków professzort, az 1939-ben a németek által felállított Zsidó Tanács elnökét, akinek a háború kitörésétől haláláig vezetett naplóját 1979-ben adták ki. Halálával az 1942 nyarán megindított tömeges deportálások ellen tiltakozott: a varsói zsidó gettóba zártakat ekkor kezdték tömegesen a treblinkai megsemmisítő táborba hurcolni. Majd előkerült az varsói gettólázadás utolsó túlélőjének önéletrajza is. Marek Edelmann-nak a Mordechaj Anielewicz által vezetett felkelés egyik alvezérének a varsói csatornarendszeren keresztül sikerült kimenekülnie a lángokban álló gettóból.
Wajdánál mindebből csupán távoli puskaropogást hallunk (náci fegyvereket, hiszen a felkelőknek mindössze 2 géppuskájuk, 14 puskájuk és pisztolyaik voltak) – és a gettó falain kívül állva látjuk, amint emberek ugranak ki az égő házakból. A történet azonban a külvárosi „idillben” játszódik, amit megbont Jan döntése, hogy befogadja ifjúkori szerelmét, a gettón kívül bujkáló Irenát. Ahogy a zsidó nő megjelenésének híre a házmesterasszony közvetítésével szép lassan elkezd terjedni, a szomszédok úgy válnak egyre idegesebbé. Végül kitaszítják a nőt a házból.
Lengyelország különbözött Németországtól, ahol Hitler úgy tudott bécsi gyökerű antiszemitizmusából mozgósító ideológiát kreálni, hogy a németországi zsidóság aránya kifejezetten alacsony volt. A 16-17. századi Lengyelországot jellemző vallási türelem eredményeképp nagyarányú zsidó betelepülés zajlott, nagyrészt német területekről. Ugyanakkor éppen e koncentrált vándorlás eredményeképp a zsidó közösségek külön negyedekben éltek, erősen őrizték kulturális különállásukat, eltérő szokásaikat, megjelenésüket és nyelvüket. Ebből adódóan sokan a lengyel nyelvet is csak törve – vagy egyáltalán nem – beszélték, nem ismerték a lengyel életformát, idegenül mozogtak saját közegükön kívül.
Magyarországgal szemben tehát az asszimiláció rendkívül későn indult meg – de a második világháború után is több konfliktussal járt. Wajda egy jelenetben a jövőt is előrevetíti – ennek kimondását az üldözött zsidó nagypolgári családból származó Irenára bízza. A nő Jan és Anna házában fakad ki: az embereket 1943-ban csak a szégyenkezés tartja vissza, hogy ők is a zsidókba rúgjanak. Ám akkor sem fogják őket szeretni, ha vége lesz az őrületnek, és újra jogaik lesznek.
Az ellenségeskedést és előítéletek szívós továbbélését mutatja, hogy 1946 júliusában a helyi lakosok Kielce városában – a kommunista pártból eredő hangulatkeltés nyomán – egy nyolcéves kisfiú eltűnése (majd hazatérése) után a háború végén a városba telepített mintegy 200 fős zsidó közösség ellen támadtak. A pogrom több mint két tucat áldozatot követelt.
Zsidóellenes pogromok a háború utáni Magyarországon is előfordultak – a legismertebbek Miskolcon, illetve Kunmadarason. Ám bő két évtizeddel később már az egész szovjet blokkban egyedülálló jelenség volt, hogy a politikai zsákutcába kerülő lengyel kommunista pártvezetés egy antiszemita értelmiségellenes kampányba menekült. 1968 Lengyelországában azzal a következménnyel járt, hogy az addig kitartó – és immár erősen asszimilált – lengyelországi zsidóság is elhagyta az országot.
