A rendszerváltáskor a választási törvény kidolgozásánál a jogalkotók azért határoztak az igen magas, ötszázalékos parlamenti küszöb bevezetése mellett, hogy az újonnan alakult és újraalakult pártok közül csak az azok kerülhessenek be, amelyek valódi támogatottsággal rendelkeznek. Az 1990-es, ezerszínű törvényhozás azonban már a múlté: mind a jobb, mind a baloldalon megerősödött két nagy párt mellett a kicsiknek alig van esélyük az érdekérvényesítésre. A liberális SZDSZ-nek és a konzervatív, jobb-közép MDF-nek még lehet esélye a bejutásra, a többieknek – az apolitikus Centrumtól a szélsőséges MIÉP-Jobbik pártszövetségig vagy a Munkáspártig, a zöld értékeket képviselő Élőlánc Magyarországért tömörüléstől az MCF Roma Összefogás Pártjáig – azonban az állami támogatást nyújtó egy százalék is komoly kihívás.
A világ demokráciáit vizsgálva a magyar helyzet közel sem egyedi, találunk példát kétpárti parlamentekre – például az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy Oroszországban – máshol viszont akár több mint tíz párt is részt vehet a törvényhozásban. Hozzá kell persze tenni, hogy a magyar politikai kultúra nem hasonlítható az angolszászhoz, ahol bár két nagy párt képviseli a szavazókat, ezek azonban markánsan nem különülnek el egymástól, az egyes kérdésekről történő szavazáskor pedig nincs frakciófegyelem, így nem ritka, hogy demokrata javaslatokat republikánus képviselők szavaznak meg.
A sokszínű parlamentek hátrányaként vetik fel, hogy nem túl stabil a rendszer. Olaszországban például számtalan apróbb párt csapódik egy-egy nagyobb pártszövetséghez, így bejutva a parlamentbe, ahol aztán a Mussolini egyik unokája által vezetett fasiszta párttól a kommunistákig érvényesíthetik érdekeiket. Nem szabad persze elfelejteni, hogy az olasz parlamentáris rendszer bizonyos időközönként összeomlik, legutóbb például 1992-ben kellett alkotmányt módosítani és új pártokat alapítani egy, az egész politikai osztályt átható korrupciós botrány miatt.
