Hoffmann Rózsa azonnal a lelkünkre köti, hogy nem mutatjuk meg a lábfejét, és ezzel a lendülettel el is árulja topántalan titkát. Utóbb kiverekedjük magunkat a számerdőből, s Pirandellóig jutunk.
Kezdjük a pedagógus-béremeléssel.
Pillanat. A lábam ugye nem fog látszódni a fotókon?
Miért? Az már Gogolák elvtársnősnek minősülne egy keresztény-konzervatív kormányban?
Nem, dehogy. Csak ilyen melegben mezítláb szeretek ülni az íróasztal mögött, és fényképen mégsem illik úgy mutatkozni… Na, most elárultam a nagy titkomat.
Lábfejinkognitót ígérhetünk. Szóval rétestészta ez a pedagógus-béremelési ügy. Bő tíz éve nem kaptak egyetlen fillér pluszt sem, miközben annyi szó esik az anyagi megbecsülésükről, hogy a fél ország az „ingyenélő” tanárokat utálja, akik „délben hazamennek, végighenyélik a nyarat, most meg ez a rengeteg százalékos emelés sem elég nekik”.
A közvélemény mindig is ellentmondásosan értékelte a tanárokat. Társadalmi megbecsültségük csökkenésében a média és a politika is ludas volt. Az új munkarend láthatóvá teszi az eddig láthatatlant, és egyértelművé mindenki számára, hogy munkájuk nemcsak abból áll, hogy leadják a kötelező óráikat. Egyébként nincs itt semmi rétestészta: a 2011 decemberében megalkotott köznevelési törvény 2013. szeptember elsejére teszi a pedagógus-béremelést, s ez meg is valósul.
Az ígéret sokkal régebbi. Ráadásul most csak a bejelentett emelés hattizedét adja oda a kormány, a maradékot a következő négy évben elosztva.
Kormányunk megértette a pedagógus-béremelés szükségességét: nagy formátumú döntést hozott, méltót a klebelsbergi oktatáspolitikához.
Az irigyeknek árulja el, kérem, átlagosan mennyivel nő a bér.
Nem átlagot mondanék, mert az megtévesztő.
Nagyjából bruttó 34 százalékot hallani.
Két rétege van az emelésnek. A most életbe lépő alapbérre épül rá majd 2015-től a minőségi pótlékrendszer. Egy főiskolai végzettségű, tízéves gyakorlattal rendelkező tanár jelenleg bruttó 135 425 forintot keres, ez nettóban százezer forint alatt van jóval. Szeptembertől ez bruttó 208 769 forintra módosul. Egyetemi végzettség esetén a számpár: 148 925 forintról 228 747. Húszéves gyakorlat és egyetemi végzettség esetén a növekmény több mint nyolcvanezer forint, és 254 163 a vége.
Négy év alatt lesz ennyi. Nettóban egy közepes szakmunkásbér.
Fanyalogni mindig lehet, ám az elvitathatatlan, hogy az új bér komoly előrelépés a mostanihoz képest. Megjegyzendő pozitívuma az életbe lépő rendszernek, hogy kizárólag a pedagógusoknak van olyan bértáblája, melyben a mindenkori minimálbér a számítás alapja. Vagyis a minimálbér emelkedésével automatikusan nőnek a pedagógusbérek, így biztosítva az értékállóságot.
Nem csak a béreket, a kötelező óraszámot is emelték.
Nincs kötelező óraszám, ez a fogalom kikerült a közoktatás rendszeréből. Tanítással, pedagógiai foglalkozással töltendő tól-ig időkeret létezik, ami heti 22-26 óra. Ez kevesebb, mint eddig volt.
Huszonkettő a minimum, amit az igazgató 26 órára bővíthet, s nyilván bővíteni is fog, akinél csak lehet. Plusz: 32 óráig egyéb pedagógiai munkát kell végezzen az intézmény falain belül a tanár. Tehát: akik mostanáig 22 órát töltöttek bent, eztán harminckettőt fognak. Azok pedig, akik többet vállaltak, vállalnak, mint a kollégáik, szeptembertől elesnek a túlórapénztől, így számukra azonos mennyiségű munka után nagyjából annyi pénz jár, mint korábban. Sőt, a legaktívabbak nettója csökkenni fog.
A 32 órát pedagógiai munkával kell tölteni – megjegyzem, a heti törvényes munkaidő mindenki számára 40 óra -, de nem feltétlenül az iskola falain belül. Nem normális állapot volt idáig, hogy néhányan egyetlen hónapban akár száz túlórát is teljesítettek. A csúcs havi százhetvenkét óra, ami már-már elképzelhetetlen, de afelől senkinek sem lehet kétsége, hogy ez az óramennyiség nem párosulhatott minőséggel. A mértéktelen túlmunka eredményeképpen akadt iskolaigazgató, akinek juttatásai szinte miniszteri jövedelemnek feleltek meg: az ő nettójuk, igen, csökkenni fog. A Klebelsberg Intézményfenntartó létrehozásával ezek az anomáliák felszínre kerültek. Azonban a százhatvanezer pedagógusból százötvenhatezernek jelentősen nő a jövedelme.
Gyanítom, az extra túlórás hónapban influenza tarolta le a tantestületet, s az egy szem rezisztens tanított reggeltől délutánig, aztán napközizett, éjjel meg kollégiumban ügyelt. Felér az egy közepes miniszteri hónappal, s még csak Octavia sem dukál mellé. Amúgy meg maximális respekt a szakköröző, korrepetáló, versenyeztető, kirándultató szent megszállottaknak.
Az utolsó mondatával egyetértek, a többi pedig nem más, mint puszta találgatás. Fenntartom, lehetetlen minőségi munkát olyan nagyságrendű óraszámban végezni, amilyenekkel a túlóra-kimutatásokban találkoztunk. Megismétlem: az új rendszerben heti 32 órát kötünk le a 40 órából. Nyolc órát a pedagógus szabadon használhat fel önképzésre, felkészülésre, dolgozatjavításra, bármire, olvashat szépirodalmat, hiszen arra is nagy szüksége van a szellem emberének. Speciel nekem is csak a rövid nyári szabadságom alatt jut idő könyvekre.
Mit olvasott legutóbb?
Pirandello-elbeszéléseket. Régen vettem a kezembe, kicsit megkopott az emléke. Üdítő élmény volt ismét belecsöppenni abba a világba.
Először csak bandázgatnak, majd interneteznek, innen pedig csak egy lépés a deviáns életvitel. Ez várna a gyerekeinkre a nagymama és a Hoffmann-féle “nevelésközpontű oktatásirányítási filozófia” nélkül.
Hadd rántom vissza a kortársak közé. A közeljövőben hány pedagógus veszíti el az állását?
Egy se.
Hogy van az, hogy négy órával emelkedik a kvázi óraszám, gyerek egyre kevesebb, az osztálylétszámok nem csökkennek, mégsem kell elküldeni pedagógust?
Egyrészt: a gyereklétszám csökkenése országosan évi három-négyezer fő, ez nem befolyásolja lényegesen a rendszert. Másrészt: a fenntartók eddig új álláshely létrehozása helyett inkább túlóráztatták a meglévő, nettó hetven-nyolcvanezret kereső tanáraikat, így emelve valamicskét a nagyon alacsony fizetéseken.
Tehát most igazából nem béremelés történt, hanem rendszertisztítás – jelentős béremelésként kommunikálva.
Ha arra céloz, hogy megtévesztő kommunikációt folytatunk, azt vissza kell utasítanom. Egyetlen pillanatig sem titkoltuk, hogy a munkarend átszervezése kíséri a béremelést. A tanárok némelyike eddig úgy vélte, egyetlen kötelessége van: megtartani az órákat. Csakhogy ez a mentalitás nem fér össze a nevelésközpontú oktatásirányítási filozófiánkkal. A családok zömében a szülők reggeltől estig dolgoznak, ráadásul megszűnt a három generáció együttélése, s nincs odahaza a nagymama, aki foglalkozna a gyerekkel. Így az iskolának kell gondoskodnia a diákokról, különben elkallódnak, rossz útra térnek, elkezdenek bandázni, rengeteget interneteznek, ülnek a gép előtt, rossz hatások érik őket, ne adj Isten, odáig fajulhat mindez, hogy devianciába torkollik az életük.
Szóval legyen csak bent minden kölök délután négyig az iskolában?
Ezt igényli a társadalom többsége.
Számos iskolaigazgató egyetért ezzel, más viszont vitatkozik. Előbbiek délután négy előtt még edzésre sem engedik el a sportoló diákjaikat – sokan emiatt váltottak iskolát a szünidő alatt.
A törvény úgy szól: az iskolának kötelessége négyig, igény esetén öt óráig biztosítani a gyerek intézményben tartózkodását. A kötelező foglalkozásokon természetesen bent kell lenni, de utána, a szülő írásbeli kérésére elengedhető a diák. Vagyis lehet menni edzésre. Ahol ezt megtagadták, helytelenül jártak el. Tudom, hogy túl sok a változás, de az elvárható minden iskolaigazgatótól, hogy elolvassa és helyesen alkalmazza a rendelkezéseket.
Már ha van mit elolvasni. „Egyetlen fenntartó, egyetlen intézményvezető sem tudhatja, hogy a szeptemberben induló új tanévben az intézményi létszámból hány foglalkoztatottat ismer el az állam finanszírozott létszámként. Az e körön kívül esőknek ugyanis saját forrásból kell előteremteni a bérét, vagy el kell küldeni őket” – ezt Szüdi János, a Pedagógusok Szakszervezetének szakértője írta a minap. Az érdekvédők elnöke, Galló Istvánné pedig így fogalmazott: „Azt sem tudjuk, hány órát kell tanítanunk, s mennyiért.”
Számtalanszor egyeztettünk a Pedagógusok Szakszervezetével és négy másik érdekvédelmi szervezettel. Ha valakik, hát ők pontosan ismerik az elkészült rendeleteket. Megállapodást írtunk alá velük még januárban, ennek megfelelően számítjuk ki a pedagóguslétszámot.
Nincs róla jogszabály.
Elkészült, hamarosan hatályos lesz. Utoljára a múlt héten tárgyaltam két szakszervezeti képviselővel, megerősítettük: úgy lesz minden, ahogy megbeszéltük. A nyilatkozataik sajnos nem árulkodnak túlzott jóindulatról. Készül a kollektív szerződés is, a szakszervezet átküldte a javaslatát, munkatársaink dolgoznak a tervezeten. Rövidesen aláírható a dokumentum.
A szakszervezetek szerint kollektív szerződés nélkül nem kezdhető el a tanév.
A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ fenntartásában levő iskolák közül mintegy hétszázban létezett kollektív szerződés, kétezerben pedig sosem volt, mégis elkezdődtek és minden különösebb gond nélkül véget is értek a tanévek.
Most mire vártak az aláírással?
A nyári kormánydöntésre a pedagógus-béremelésről. Felelősen csak akkor lehetett határozni a kérdésben, amikor már világosan láttuk, az első félév gazdasági eredményei milyen mérvű emelést tesznek lehetővé. Ezt minden gondolkodó ember megérti. Azt hiszem, elég mélyen bevésődött mindenkibe, milyen következményekkel jár az, ha egy kormány fedezet nélkül, hitelből emel béreket… Ez a megértés enyhíti az iskolák valóban nehéz perceit, amit a jogszabály augusztus végi megjelenése okozhat.
Jövő hétfő-kedden a pedagógus-béremelés szentesítése miatt ül össze az Országgyűlés. Történhet ott bármi meglepetés?
Nem hiszem. Minden előkészítve, a kormány tárgyalta, jóváhagyta a tervezetet, a kért kisebb korrekciót elvégeztük.
Említette, hogy 2015-től minőségi bérpótlék is jár a pedagógusoknak. Ezzel kapcsolatban az a kritika, hogy önök nem az iskolákat minősítik majd, hanem a tanárokat. Csakhogy – vélik az érintettek – az iskolában egy-két évente megjelenő tanfelügyelőt könnyű átverni. Ismertek a trükkök, például hogy „gyerekek, aki az órán tudja majd a választ a kérdésemre, az a jobb kezével jelentkezzen, aki nem tudja, az meg a ballal”. Állítólag az a hatékonyabb megoldás, ha az állam az iskolát minősíti, a tanárt pedig az igazgatója, aki akár naponta bekopogtathat a kollégához.
Íme, egy újabb csúsztatás. Az új rendszerben van egy tanfelügyeleti és egy minősítési rendszer. A tanfelügyelet értékeli a pedagógusokat, az igazgatókat és az iskolákat. Mivel a tanfelügyelők maguk is gyakorló pedagógusok, higgye el, ismerik a „trükköket”. Ráadásul az ellenőrzés nem csak óralátogatásból áll. A bérkövetkezménnyel járó minősítés valóban csak a pedagógusokra vonatkozik, ezt háromtagú bizottság végzi majd, melynek épp az ön által jelzett okból az igazgató is a tagja lesz. Megnyugtathatom, ott és úgy avatkozik be az állam, ahol és ahogyan be kell avatkoznia.
Kevesebb szabadságot! Kisebb választékot! Állami könyvkiadást! Cédulázást! Tudta, hogy tizenöt könyv sok egy életre? Kicsivel lejjebb pedig felsejlik a leheletnyi különbség az utasítás és az olyan kérés közt, amit teljesíteni kell.
Úgy hírlik, a tankönyvkiadásba is beavatkoznak. Lesz államosítás?
A kormány szűkíteni kívánja a jelenlegi ésszerűtlenül széles tankönyvválasztékot.
Miért kéne szűkíteni? Nem úgy van, hogy minél gazdagabb a kínálat, annál inkább szabható a tanítás az adott iskolára?
Nem. A jelenlegi kínálat gyakorlatilag már lehetetlenné teszi a választást. Tudja, mennyi időre van szükség egy tankönyv alapos megismeréséhez? Az nem olyan, mint egy Pirandello-novella, hogy este elolvasom, kicsit gondolkodom rajta, és értem. A tankönyvet végig kell tanítani. A pedagógus egész pályafutása kevés arra, hogy tizenöt különböző tankönyvet végigtanítson, majd felelősségteljesen döntsön egyik vagy másik mellett.
Erre van a központi tankönyvbírálat. Meg a kollégák véleménye. Meg a kiadók előadásai.
Ez csak látszatszabadság. Az elmúlt években piaci szemlélet uralkodott tankönyvügyben, a kiadók újabb és újabb könyveket jelentettek meg.
Remek.
Nem az. Mert fölhajtották az árakat.
A verseny leszorítani szokta az árat.
Esetünkben a választék növekedése árfelhajtó hatású volt. Ugyanis a sokféle könyv kis példányszámban jelent meg, a könyvkiadásban pedig minél nagyobb a példányszám, annál olcsóbb a kiadvány.
Legyen egyféle?
Ha nem is egyféle, de legföljebb két, három könyv bőven elég ahhoz, hogy megadja a választás lehetőségét.
Onnan indultunk, hogy támogatja-e ön a tankönyvkiadás államosítását.
Én azt támogatom, hogy legyen kisebb a tankönyvválaszték. És nem tartom helytelennek az állami szerepvállalást a tankönyvkiadásban. Kissé furcsállom ugyanakkor, hogy miközben mindenki elismeri, hogy a tankönyvkiadás évről évre biztos jövedelmet jelentő üzlet, senkit sem az érdekel, hogy annak idején a Gyurcsány-kormány miért játszotta át ezt a bevételt magánzsebekbe, hanem azért aggódnak, hogy ez az összeg esetleg visszakerül az államhoz, amit közfeladatai ellátására fordíthat. Ha demagóg lennék, kiszámolnám, hány szegény gyerek közétkeztetését lehet a tankönyvkiadás profitjából kifizetni. Húsz-harminc éve a gyerekek számára még a tankönyv volt a tudás fő forrása. Ma viszont napi négy-öt órát az interneten böngésznek, ahol minden könnyen elérhető és sok ismeret rájuk ragad.
A rossz hatások mellett.
A modern tankönyv feladata irányt mutatni, a lényeget összefoglalni – a törzsanyagot pedig fölösleges ötféle verzióban kiadni. De a tankönyvellátás jövőbeli megújításának lehetőségei helyett a családokat bizonyára sokkal jobban érdekli, hogy idén több mint hatszázezer gyerek ingyen kapja a tankönyvet. Az általános iskolában felmenő rendszerben nyolc év alatt mindenkire kiterjed ez a rendszer, sőt, a rászoruló középiskolásokra is. És ha az állam állja a tankönyvek árát, akkor a magam részéről teljesen elfogadhatónak tartanám, ha állami kiadó adná ki a könyvek jelentős hányadát.
Az évfolyamról évfolyamra továbbadott tartós tankönyvet komolyan gondolja?
Hogyne. Gazdaságos megoldás.
Többe lesz a könyveiket „tönkretevők” adminisztrációja, büntetésük kiszabása, behajtása, mint amennyit spórolunk.
Bejáratott megoldások vannak erre nálunk gazdagabb országokban: minden tankönyvbe cédulát ragasztanak, és ráírják, mikor melyik gyerek dolgozott vele. Ha pedig valakinél használhatatlanná válik, a családjától elkérik a könyv aktuális értékét. Természetesen a tankönyvek megvásárlására is lehetőséget biztosítunk. Az általános iskolában ugyan még nem teszik el a tankönyveiket a gyerekek, középiskolában viszont igen. Az én orvos nagyfiam például a mai napig nem engedi, hogy kidobjuk a gimnáziumi biológiakönyveit.
Annak mi az oka, hogy idén hamarabb kellett befizetni a jövő tanévi tankönyvek árát?
A korábbi években számos helyen már a tanév vége előtt, májusban beszedték a pénzt, de abból valamiért nem lett hír. Maga érti ezt? Az állami Könyvtárellátó Kft., a KELLO július harmincadikára tervezte a befizetést, de miután érzékeltem a gerjesztett felzúdulást, kértem, tolják ki a határidőt. Az augusztus tizenötödike már elfogadható időpont.
Kért vagy utasított?
Kérés volt. De lehet úgy kérni, hogy azt teljesítsék. Nekem ez a módszerem.
Hoffmann Rózsa nem adná az unokáját a labancnak. Nyelvtanfolyam? Síelés? Lárifári! Ettől még nem kell Ausztriába járatni a gyereket. Előtte: dagad a nonprofit díj. Utána: ezernyolcszázhúsz szignó, telefonos segítséggel.
Abba volt beleszólása, hogy a KELLO az eddigi 13 százalékról 20 százalékra emelte a terjesztési díjat?
Ez nem igényelte a hozzájárulásomat. A terjesztők eddigi haszonkulcsa széles sávban mozgott, a KELLO 20 százaléka nagyjából megfelel a korábbi átlagnak. Tudomásom van arról, hogy egyes iskolákban a korábbi tankönyvfelelős hat számjegyű összeget kapott a terjesztésért. Ez igazságtalan.
Vagyis indokolatlanul sokat kerestek a terjesztők. Erre most itt a KELLO, és másfélszeresére emeli a díjat. Hogy van ez?
Egyetlen kimutatást sem láttunk arra vonatkozóan, hogy az egyes terjesztők a korábbi években mekkora árréssel dolgoztak, elképzelhetetlennek tartom, hogy az állítás megfelelne a valóságnak. Logikailag is sántít a dolog, hiszen a KELLO nem profitorientált cég, hanem nonprofit kft., a költségek levonása után fennmaradó összeg az iskolai könyvtárakat gyarapítja.
Nem teljesen értem. Meg azt se nagyon, rezsicsökkentéses időkben hogyan dagadhat a tankönyvterjesztési díj.
Mint mondtam, nem dagadt. Ráadásul a szülők számára a tankönyvek az új rendszerben nem lettek drágábbak. Megjegyzem, ez három éve így van.
Ezek szerint a kiadók pénzéből hasít vastagabbat a KELLO? Akkor viszont: ha már a kiadók engedtek, lehetne olcsóbb a tankönyv.
A KELLO-nak komoly apparátust és logisztikai rendszert kell működtetnie, üzletileg felel azért, hogy ne legyen ráfizetése. De javaslom, készítsen interjút a cég vezetőjével. Számomra az a fontos, hogy a családok nem fizettek többet a könyvekért idén sem.
A szomszédban már ingyenes a tankönyv. Meg a nyelvtanfolyam és a síelés is. Hallott arról, hogy az alacsony gyereklétszám miatt bezárással fenyegetett ausztriai iskolák a jelzett módszerrel toborozzák a határközeli magyar gyerekeket? Helyenként már az osztály harmada magyar.
Igen, hallottam erről.
Ön adná az unokáját a labancnak?
Nem.
Önnek van dolga az átcsábítással?
Nem tudok fellépni ellene.
S ha tudna?
Legfeljebb a meggyőzés eszközével. Mert a szülőket az iskolaválasztás jogában korlátozni nem szerencsés. Bízom benne, társadalmunk néhány éven belül megtapasztalja: lényegesen jobb lett a magyar iskola, és nem érdemes külföldre vinni a gyereket. Addig is tudomásul veszem, hogy az Európai Unióban a határok mentén szükségképpen felütik fejüket az ilyen jelenségek. Félek, ez az ausztriai lehetőség tévútra vezeti azokat a szülőket, akik azt gondolják, a gyereknek feltétlenül előnyére válik, ha idegen nyelvű iskolába jár, mert megtanul németül.
Meg is tanul.
Igen. Bizonyos esetekben beválik a dolog, más esetben ártalmas. Nem szólva arról, hogy az osztrák iskolák nem feltétlenül jobbak.
Ön a minap 455 intézményvezető kinevezését írta alá. Hogyan csinálta? Mármint nem a 455 darab Hoffmann R. szignót kérdezem, persze az is kihívás a csuklónak, hanem azt: hogyan volt képes érdemben beásni magát 455 iskola ügyébe, hogyan volt képes felelős döntést hozni 455 különböző esetben?
Az aláírás se volt semmi, ugyanis négypéldányos minden kinevezés.
Ezernyolcszázhúsz?
Körülbelül. Természetesen az ügy érdemi része jelentette a komoly fizikai és pszichés megterhelést. Ugyan kicsit késve kaptam az anyagokat, de legalább megfelelően előkészítve tették az asztalomra. Minden iskola esetében ott volt előttem, hányan pályáztak, és milyen arányban támogatta a jelentkezőket a tantestület. Kiemelkedően fontos információként kezeltem a tankerületi igazgatók szakmai véleményét. Az esetek mintegy kilencvenöt százalékában, úgy négyszázhúsz esetben teljesen egyértelmű volt a döntés: ha mindenki ugyanazt a személyt támogatta, különösebb gondolkodás nélkül aláírtam az okmányt. Akadt ügy, amellyel pár percet foglalkoztam, de olyan is, amivel több órát. Természetes, hogy személyesen nem ismerem az igazgatójelölteket, így a pályázati anyagok és a vélemények alapján igyekeztem képet alkotni.
Tán pont ez ennek az új kinevezési metódusnak a gyöngéje, nem? Az államosítás előtt, míg az önkormányzatoké voltak az iskolák, a polgármester és a testület személyesen ismerte a jelölteket.
Nem feltétlenül. Ne feledje, a véleményeket most olyanok alkották, akik viszont személyesen ismerik őket. Ezért hát így is megoldható a feladat. Ahol ellentmondónak bizonyultak az álláspontok, beszéltem a tankerülettel, sőt, telefonon felhívtam a jelölteket, vagy személyesen beszélgettem velük.
„Kolléga, számíthatok önre a köznevelési rendszer megújításában?” Na, ez az az egyik kérdés, ami nem hangzott el. És van másik is. A köznevelésben már megvalósult a nemzeti együttműködés rendszere.
Mit tud kérdezni pár percben olyat, ami a pályázatokból nem derül ki? „Kolléga, szereti ön a gyerekeket?”
Komolyan így képzel el egy ilyen beszélgetést? Kérdeztem a vezetői elgondolásairól, és fontos szempont volt a döntéseimben, hogy a köznevelési rendszer megújításában számíthatok-e az illetőre.
Ezt így kérdezte? „Kolléga, számíthatok önre a köznevelési rendszer megújításában?”
Ugyan már! Kiderült hamar, a jelölt hogyan vélekedik például arról, hogy a gyerekeknek egész nap bent kell tartózkodniuk az intézményben. Hogyan próbálja mindezt megszervezni. Hogyan viszonyul a mindennapos testneveléshez, a többi változáshoz, mennyire tájékozódott a Nemzeti alaptantervről, satöbbi.
Olyannal is váltott szót, aki nem értett egyet a köznevelési rendszer megújításának kormányzat által szorgalmazott módjával?
Nem találkoztam ilyen pályázóval, néhány esetben inkább a tájékozatlanság jelentett problémát.
Akadt nagy dilemmája?
Valamelyik iskolában az egyik jelölt lényegesen magasabb támogatottsággal bírt, mint a másik, de a szakmai vélemények arról szóltak, hogy szép csendben elműködtetgeti az intézményt, nem őrködik a szakmai munka színvonalának emelése felett, konfliktust nem vállal, a megújításnak nem híve. A riválisa viszont ennek épp az ellenkezője volt. Ilyen esetben annak kedveztem, akiben kreatívabb, dinamikusabb leendő vezetőt sejtettem. Számos pályázati anyagot elolvastam az utolsó betűig, méghozzá nem államtitkári, hanem egykori iskolaigazgatói szemmel – tán tudható rólam, hogy tizenegy évig igazgató voltam, az iskolavezetés elméletével tudományos alapon is foglalkoztam. De még így is megesett, hogy azzal vádoltak – jobbról is, balról is -, hogy politikai döntést hoztam.
Hozott politikai döntést?
Nem.
Akár a saját táborával is szembement?
Igen.
Honnan tudta, hogy melyik pályázó melyik táborhoz tartozik? Beleírta a döntéselőkészítő anyagba a gondos tankerületi vezető?
Csudákat! Ilyen információ nem szerepel a dossziéban.
Hogyan? Fölhívta a helyi fideszes képviselő, hogy „Rózsa, komolyan egy szocit neveztél ki”?
A sajtónak „köszönhetően” értesültem egy-egy jelölt politikai hovatartozásáról. Nem képviselők hívogattak, hanem magánemberek. Akadt, aki azt kérte számon, hogy képzelem, hogy jobboldalira váltok le egy kiváló MSZP-s igazgatót.
Mit válaszolt?
Azt, hogy fogalmam sincs róla, politikailag ki hová tartozik. Ebben az átpolitizált világban sajnos szinte minden vezetőváltásnál így történik, nemcsak a köznevelésben, hanem mindenütt. Egy a szocialistákkal összefüggésbe hozott igazgató kinevezése után meg éppen egy bizonyos helyi vezető azzal vádolt meg, hogy idézem: lefeküdtem az MSZP-nek. Szerencsére lelkileg jó előre felvérteztem magam, és megfeszített munkával határidőre elvégeztem a feladatomat.
Kik hívták fel? Tényleg országgyűlési képviselők?
Ki állított ilyet? Nézze át az elmúlt két-három hét sajtóját, s láthatja, helyben hol támadt feszültség a kinevezésből, és találgathat utána.
Nagyobb csatákat is megnyert ön, mint ezek. Fő riválisa, Pokorni Zoltán jövőre veszni hagyja az országgyűlési mandátumát, maradna polgármester. Ez önnek siker?
Nem hiszem, hogy lenne benne szerepem, mindenesetre velem erről a döntéséről nem váltott szót. Nyilván nehéz dilemma volt ez számára, hiszen mindkét területet ambicionálja.
Ön a Fidesz első számú oktatáspolitikusa ellenében vitte végig a közoktatás átalakításának orbáni koncepcióját. Pokorni kihátrálása az Országgyűlésből e vereség beismerése, nem?
Nem tudom, nem hinném.
Az ilyen átalakítás-kritikusból, mint Pokorni a Hoffmann-érában nem lehetne még iskolaigazgató sem.
Tény, hogy Pokorni Zoltán nem szavazta meg a köznevelési törvényt, amivel kinyilvánította az egyet nem értését. De más szakma a politikusi, s más az intézményvezetői.
Ha jövő tavasszal nyer a Fidesz, ön maradna még négy évet az oktatási államtitkárság élén?
Időnek előtte teszi fel ezt a kérdést.
Mármint a győzelmet vagy az államtitkári székben maradást illetően?
A győzelmünkben biztos vagyok. Ami pedig az államtitkárságot illeti, azóta, hogy a politika területére sodort az élet, egyetlen funkcióra sem jelentkeztem: vállaltam a rám bízott feladatot.
Orbán fél éve elvette öntől a felsőoktatást, s rábízta azt Klinghammer Istvánra. Ön üdvözölte a döntést, mondván, az átalakítás keserves hónapjaiban sok a duplateher. Csakhogy lassan meglesznek az átalakítással, s akár vissza is követelhetné magának és a KDNP-nek az egyetemeket, főiskolákat.
A felsőoktatás reformjában még rengeteg a feladat. A köznevelésben ugyan letettük az új alapokat, de a bejáratás és a finomhangolás még hátra van. Továbbra is indokolt a feladatmegosztás.
És ha a miniszterelnök mégiscsak összevonna?
Ha feladat kínálkozik, szuverén döntést fogok hozni.
Elkötelezett híve vagyok ennek a kormányzatnak és a kormányfőnek, az ő személye miatt léptem a politikai pályára, tehát az ő szava, akármilyen irányba szólít, számomra nagyon fontos. Ezzel együtt szabadnak…
…teremtett a Jóisten, így szabad akarattal döntök minden helyzetben.