Egyszer bekéredzkedek az Akadémiára. Tényleg látni szeretném, hogyan zajlik egy ülés abban a bizottságban, amely a magyar helyesírás kérdéseiről dönt (a bizottság neve egyébként így hangzik: A “Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Helyesírási Bizottsága”).
Hogyan folyhat vajon a vita a nagytudású, tiszteletre méltó akadémikusok között arról, leírjuk-e fonetikusan végre a rapper helyett a reppert, a wellnessezés helyett a velnesszezést?
Az Akadémiának ugyanis nincs könnyű dolga. A magyar helyesírás egyik legfontosabb alapelve a kiejtés szerinti írásmód, ezt azonban a rengeteg külföldi hatás igencsak próbára teszi, ráadásul minden szó esete más és más. Hol tart a szó meghonosodása? (A szoftver például már nyugodtan tekinthető jövevényszónak, ma már nem kell software-nak írni.) Melyik írott alak esik legközelebb a kiejtett szóhoz? És ha több változat is él a nyelvben, melyiket írjuk át fonetikusan, melyik lesz a helyes? (A grépfrút vagy a grépfruit?)
Aztán ott vannak a magyarban szokatlan – vagy régebben szokatlan – betűkapcsolatok. Az u betű az angol nyelvben legtöbb esetben -jú hangsort jelöl. És bár Magyarországon is ezrek kérnek esténként barbekjú szószt a gyorséttermi menüjük mellé, a szó fonetikus átírása barbecue-ról legalábbis fura. (Ugyanezért írjuk komputernek azt, amit egyébként kompjúternek ejtünk, bár ez a szó szerencsére kezd erősen háttérbe szorulni a számítógép mögött.)
Bár nekem ebben a témában a duty free a kedvencem. Megérjük egyszer, hogy a kifejezés magyar szóvá válik, és „djutifrí” vagy „gyutifrí” alakban bekerül a helyesírási szótárakba? (A repülőterek vámmentes övezetéről van szó egyébként.)
És mi van, ha egy szó fonetikai írásmódja hangulati többlettel bír az eredetihez képest, sőt mást is jelent? Legyen ettől magyar szó a háváj? (Hülyén nézne ki, ha valaki úgy lelkendezne a saját jódolgáról egy levélben, hogy Hawaii-nak írja…)
Aztán ott van az attachment – etecsment szembenállás. Jó esély van rá, hogy a szó örökre idegen szó marad (maradjon is!), hiszen helyette ott van a csatolmány.
A szélszes (amit igazából szélzesnek kéne átírni az angol kiejtésből kiindulva) azonban – a hozzáragadt -es képzővel együtt – évek óta folytatja diadalútját. Sajnos. Pedig olyan szuper lenne helyette az értékesítő! Persze fontosabbnak látszik valaki, ha saleses – ??? – , mint ha egyszerű „értékesítő”.
A kezdő példákra visszatérve: ha a sztenderd magyar szó lehet, akkor bizony a velnessz is joggal követeli magának az egyenjogúságot, hiszen ismerjük és használjuk régóta. A repper ugyan rétegnyelvi kifejezés, de mi a helyzet a rockzenével? Az utóbbi esetében úgy látszik, tartja magát a hagyományos angol írásmód. Nekem se jönne a klaviatúrámra, hogy rokzenész…
Igazság nincs, hiszen az Akadémia döntései olykor érezhetően szembenállnak a beszélt nyelv megoldásával (vagyis hiába áll valami a szótárban, ha az emberek nem úgy használják). Egy dolog biztos: jogunkban áll bizonytalannak lenni, mivel a kiejtés szerinti írásmód meggyökerezése hosszú folyamat, és az átmenet idején törvényszerű az ingadozás.
(Illetve törvényszerű az is, hogy a kiejtés szerinti írásképet először idegennek tartjuk és tiltakozunk ellene, ha viszont sokszor látjuk újszerűen leírva az adott szót, a fonetikus átírás lassan elveszíti idegenszerűségét.)
Ettől függetlenül nem lennék mostanában akadémikus. Ez a veszély szerencsére nem is fenyeget.
