Háza eladására kényszerült tavaly az egyik dunántúli városban egy daganatos betegségben szenvedő páciens, hogy meg tudja venni a kezeléséhez szükséges, mintegy 800 ezer forintos gyógyszert. Az OEP akkor még nem adott támogatást a készítményhez, mivel a kérdéses szer befogadási procedúrája nagyon sokáig húzódott. A pénztár ugyan ez év februárjától már a készítmény 100 százalékát téríti, a beteg azonban ezt nem tudta kivárni. Külön tragédia, hogy a terméket már tavaly is megkaphatta volna térítésmentesen, ha méltányossági kérelmet nyújt be (az OEP-nél azt állítják, a kérdéses szerre érkezett több tucat kérelem mindegyikét elfogadták), erről a lehetőségről azonban nem tájékoztatták.
Gazdasági és morális dilemmák
A gyártó nem késlekedett a kérelem beadásával, ám a támogatás odaítélésénél arról kellett dönteni, megéri-e a drága rákgyógyszert közpénzből támogatni, ha az vélhetően „csak” néhány hónappal hosszabbítja meg a betegek életét.
E gazdasági-morális dilemmák fényében érthető, hogy a támogatás konkrét elutasítása milyen kellemetlen feladat, különösen a szektorban zajló reform kavarta közhangulatban. A magyar szabályozás sokszor nem is szereti az egyértelmű döntést, inkább elkezdi húzni a procedúrát, alkudozni próbál a feltételekről. A befogadási rendszer úgy van megalkotva, hogy alkalmat ad a halasztásokra, a „mismásolásra”, a különalkukra.
Táncra hívja a lobbizásra hajlamos gyógyszercégeket, mert nem mond egyértelmű nemet, de sok esetben az egyértelmű igen is hiányzik. Így aztán nagy a valószínűsége annak, hogy a bürokrácia útvesztőiben valahol elakad a kérelem. A befogadás vagy elutasítás gyakran hosszú, átláthatatlan alkufolyamat végeredménye.
Korlátozások és szabályozások
A legújabb terápiákat kínáló, drága originális gyógyszereknél általában szakmai alapon korlátozzák a felhasználást, vagyis meghatározzák, hogy mely orvosok milyen betegségeknél írhatják azokat fel. Ám e mellett még egy fiskális fék is van a rendszerben: az államnak 2004 óta minden ilyen esetben jogszabályi kötelezettsége, hogy úgynevezett volumenszerződést kössön a gyártóval.
A felek például abban állapodnak meg, hogy az adott évben az orvosok által felírt első ezer doboz árát az OEP fizeti ki, a második ezerét fele-fele arányban állják, azon felül pedig a gyártó fizeti a költségeket. Ha tehát az év végén mérleget vonnak, és csak ezer doboz fogyott, akkor az állam támogatása fajlagosan 100 százalékos volt, ha viszont kétezret vagy többet adtak el, akkor csupán 75 százalékos vagy még kevesebb (a maradékot nem a beteg, hanem a gyógyszercég fizeti).
Nem nyilvános szerződések
További lényeges elem persze, hogy a szerződés milyen árat tartalmaz, mert ebben is lehet alkudni. Előfordul, hogy a gyártó a termelői ár egy részét az eladott gyógyszerek után, utólag visszafizeti az OEP-nek. Ezek, a közpénz elköltésének részleteit tartalmazó szerződések nem nyilvánosak, a sok volumenszerződés közül az OEP honlapján mindössze egyetlenegy található meg.
Érthetetlen, hogy ha közérdekű adatokról van szó, akkor miért nem érhető el mindegyik megállapodás, illetve ha üzleti titkokat rejtenek az iratok, akkor miért van kivétel. Bizonyos mértékig lehet ugyan azzal érvelni, hogy a társaságok ragaszkodnak az alkuk titkosságához, következésképpen az OEP nyilvánosan valószínűleg nem tudna ilyen szerződéseket kötni, vagyis több közpénzt költene ugyanarra a gyógyszerre. Másfelől viszont így senki sem tudja ellenőrizni, valóban mindig előnyösek-e a köz számára ezek a különalkuk.
A transzparencia kontrollja tehát nem érvényesülhet: nem tudni, hogy miből, mennyit, milyen áron vásárol az egészségpénztár.
A politika ellenőrzi
A gyógyszerbefogadás másik erősen ellentmondásos pontja a politikai kontroll lehetőségének fenntartása. Erre aktuális – ugyancsak nem kivételnek számító – példa az egyik legnagyobb gyártó, a Novartis új, méregdrága szemészeti gyógyszere. „Közel egy éve, áprilisban adtuk be a támogatás iránti kérelmet. Keresztülment a teljes befogadási folyamaton, de a legutolsó lépés elmaradt, az Egészségügyi Minisztérium nem hirdette ki a befogadását” – meséli Kalotai Zoltán, a cég hatósági kapcsolatainak igazgatója. „Hivatalosan nem kaptunk információt sem a minisztériumtól, sem az OEP-től” – válaszolja az okokat firtató kérdésre.
Vagyis a termék a pénztár szakmai szűrőjén már átjutott, szükség lenne rá, költséghatékonysága bizonyított, ám amíg nem hirdetik ki hivatalosan, addig nem kaphat támogatást. Mindenki egy szignóra vár, de az aláírón kívül hivatalosan senki sem tudja, az miért késik. Erősen kifogásolható módon kapcsolódik össze tehát egy közigazgatási eljárás és a tárcaszintű jogalkotás. Az új hatóanyagot tartalmazó gyógyszerek befogadásához ugyanis az egészségügyi miniszternek minden esetben módosítania kell egy rendelet két mellékletét.
A jogalkotást semmilyen határidő nem köti. Ez oda vezet, hogy a gyártó lobbizhat az egészségügyi, illetve a pénzügyi tárcánál is, azok pedig elhúzhatják a befogadást, ha például nem szeretnék, hogy a termék már az aktuális évben megdobja a gyógyszerkasszát – és közvetve a költségvetés kiadási oldalát.
Az „ellenjegyzés” joga általánosságban is erős tárgyalási pozícióba helyezi az állami szereplőket a gyógyszercégekkel szemben. Egy vezető gyártó például azért nem akart konkrét példát adni a befogadás bürokratikusságára, mert attól tart, hogy később hátrány éri emiatt. Lapunk megkereste a szakminisztériumot is az ügyben, de ott minden kérdésben az OEP-et jelölték meg válaszadónak.
A szaktárca nem direkt halogat
Molnár Márk gyógyszerügyi főosztályvezető pedig, bár részben elismerte az anomáliát, azzal érvelt: az egészségügyi miniszter kontrollja biztosítja, hogy a támogatás a népegészségügyi prioritásokat tükrözze. Azaz a szakminiszter mindig befolyásolhatja, hogy milyen terápiák mekkora támogatást (prioritást) kapnak. „A jogalkotáshoz való kötöttség egy igazi hungarikum, a fejlett világban nincs hasonló példa. A befogadás így még akkor is döcögős, ha a húzás-halasztás nem is áll a tárca szándékában” – veti ellen Székely Krisztina, az Innovatív Gyógyszergyártók Szövetségének elnöke.
Tény, hogy míg a kiadás ma terheli meg az egészségügyi költségvetést, addig az egészség helyreállítása révén keletkező bevétel pedig (például adó formájában) csak később folyik be. Ez a komplex megközelítés azonban ma még egyáltalán nem szempont a gyógyszerek kiadásközpontú befogadásánál.
„Az OEP nem nézheti, hogy a gyógyult beteg később hány éven át fizet majd adót és járulékot, ugyanis egyelőre senki nem ismeri a biológiai szerek hosszú távú hatását. Ezek a készítmények nem léteztek öt évvel ezelőtt. Csupán gyártói »science-fiction« az, hogy a terméküknek hosszú távon milyen a társadalmi hatása” – mondja erre a szaktárca nevében Molnár Márk.
(A cikket teljes terjedelmében a Figyelő legfrissebb számában olvashatja!)
