Augusztus 28-án, 89 éves korában meghalt V. Harald norvég király, aki több mint 35 évig uralkodott, noha koronázása sosem volt. Fia – aki 2003 óta több alkalommal is régensként látta el apja feladatait – követte a trónon, VIII. Haakon néven.
Jonas Gahr Støre norvég miniszterelnök az uralkodó halálát követően a The Guardian tudósítása szerint azt mondta, „egy egész nemzet gyászol, és a norvég nép mély hálával gondol vissza arra a hosszú életre, amelyet (Harald király) Norvégia szolgálatában töltött el.”
Több mint három évtizedes uralkodása alatt megingathatatlan bizalmat tanúsított a norvég nép iránt. Segített nekünk meglátni a legjobbat önmagunkban és egymásban
– tette hozzá a miniszterelnök.
Egészségügyi problémái ellenére Harald nem fontolgatta a lemondást. II. Margit dán királynő önkéntes leköszönésekor úgy nyilatkozott:
Nem vagyok híve ennek. Kitartok amellett, amit eddig is mondtam. Esküt tettem a Storting (a norvég parlament – a szerk.) előtt, és az életem végéig érvényes.
Harald élete utolsó éveiben Európa legidősebb uralkodójának számított – ezt a címet másodunokatestvére, II. Erzsébet brit királynő 2022-ben bekövetkezett halála után örökölte meg.
Sok szempontból úttörő volt
1380 óta Harald volt az első norvég földön született norvég király. Bár a második világháború miatt nem a szülőföldjén töltötte teljes gyerekkorát (anyjával és testvéreivel először Svédországba, majd az Egyesült Államokba menekültek, és csak 1945-ben tértek haza), harmadik osztálytól már Oslóban járt iskolába.
Az Oslói Egyetem és a Norvég Katonai Akadémia után Oxfordban is tanult, itt vált belőle kiváló vitorlázó. Koronahercegként három alkalommal képviselhette hazáját vitorlázóként a nyári olimpiai játékokon: 1964-ben Tokióban (ahol a norvég csapat zászlóvivője is volt), 1968-ban Mexikóvárosban és 1972-ben Münchenben.
1968-ban nősült meg, de az esküvőt hosszú, kényszerűségből titokban tartott udvarlási időszak előzte meg. Választottja ugyanis közrendi származású volt, így a házasság jóváhagyására kilenc évet kellett várni, míg végül a norvég parlament, a kormány, valamint az akkori uralkodó, V. Olaf megadta az engedélyt.
