Az április 12-i választás óta sok elemzés próbálja megfejteni, hogyan érhetett véget tizenhat év után a Fidesz kormányzása. Magyarázatként felmerült az infláció, a közszolgáltatások romló állapota, a korrupció, egy hiteles politikai kihívó megjelenése és az a társadalmi mozgósítás, amely a választást megelőző hónapokban addig nem látott méreteket öltött. Ezek mind fontos részei annak, ami történt. Érdemes azonban egy másik kérdést is feltenni:

Erről az időszakról joggal beszélünk a veszteségek nyelvén. A demokratikus intézmények meggyengültek, a nyilvánosság beszűkült, az önkormányzatok mozgástere csökkent, a civil szervezeteket politikai támadások érték, a független működés feltételei pedig egyre bizonytalanabbá váltak. Sok szervezet energiájának jelentős részét kötötte le a túlélés és az alkalmazkodás. Mindezek valós veszteségek voltak, de ha kizárólag azt nézzük, mi gyengült meg vagy tűnt el, akkor a korszak egy másik, kevésbé látványos történetét nem vesszük észre.
Az elmúlt tizenhat év nemcsak a túlélésről szólt. Új részvételi formák, új kapcsolatok és új társadalmi szerepek alakultak ki. A civil szervezetek pénzről és finanszírozásról való gondolkodása is átalakult: összetettebb adománygyűjtési stratégiákat kezdtek alkalmazni, és a magánadományok, vállalati felajánlások, valamint helyi közösségi támogatások egyre fontosabb szerepet kaptak működésükben. Ugyanakkor egyre többen szereztek tapasztalatot önkéntesként, szervezőként, adományozóként vagy egy közösség aktív tagjaként.
