Hosszú posztot közölt a közösségi médiában Tóth Vera a húgáról, Tóth Gabiról. Mindezt egy felvétel motiválta, amelyen Tóth Gabi látható, és AC/DC-slágert énekel. Hideget-meleget kapott a produkcióra, Tóth Vera szerint nem is az számít, hogy milyen technikai körülmények közt énekelt a testvére, hanem az, hogy átestek a ló túloldalára az emberek Tóth Gabi kritizálásában.
„Gabiról lehet mindent mondani, de én azt gondolom, hogy a tehetsége vitathatatlan. Szinte minden platformon azt látom, hogy vezekel, de néha olyan gyűlöletet kap az emberektől, hogy döbbenet. Nos. Pontosan tudom, mit mondott, mit tett, mit képviselt és mit alkotott az elmúlt években. Tudom, milyen ügyek mellé állt oda, milyen politikai álláspontot vállalt fel nyíltan, és azt is tudom, hogy aki ennyire láthatóan és hangosan képvisel valamit, annak számolnia kell azzal, hogy reakciókat kap. Nem vagyok vak, és nem vakít el a testvéri szeretet sem. Nem akarom őt felmenteni semmi alól, és azt sem állítom, hogy minden kritika igazságtalan, ami őt éri. Aki főz valamit, annak bizonyos értelemben, valóban meg is kell ennie azt.”
Tóth Vera feldobja a kérdést: hol a határ a kritikákban?
Hol van az a pont, ahol még képesek vagyunk azt mondani: rendben, nem értek egyet veled, haragszom rád, felháborít, amit képviselsz, számonkérem rajtad, de attól még nem akarlak emberileg megsemmisíteni. Sajnos ezt a pontot vele kapcsolatban szerintem már régen átléptük. […] Mindent megkapott már, amivel egy embert a lehető legszemélyesebb módon lehet megszégyeníteni, akár a nyilvánosság előtt is. És egy ponton túl ennek már semmi köze a politikához, a megnyilvánulásaihoz, ebben biztos vagyok. Ez egy olyan mély, morális szintet, egy kollektív lelki állapotot tükröz, ami talán még soha nem volt tapasztalható ebben az országban. Gabi most az egyik olyan szereplő, akire rá lehet tenni egy egész korszak indulatát, csalódását és dühét. Elöl van. Tudatosan oda is teszi magát, mert egy természetes szereplési vágy hajtja, ő is egy exhibicionista művész, akárcsak én, vagy a művészek úgy, általában. Megosztó személyiség, aki éveken át nyíltan vállalt és szolgált egy politikai rendszert, amelyet ma már egyre többen elutasítanak. Sokat politizált, túlzóak voltak egyes megmozdulásai, voltak ellentmondásos véleménynyilvánításai és döntései.
Az énekesnő szerint erről lehet és kell is beszélni, ám úgy is felelőssé lehet tenni valakit a döntései miatt, ha közben nem semmisítik meg emberi mivoltában.
És erre persze lehetne válaszként azt adni, hogy: oké de az előző kormány mennyi embert semmisített meg méltóságában? Kezdve azzal, hogy hány családtól, vállalkozótól vett el ez a sok »hatalomember« céget, életet, ingatlant, földet, titulust, lehetőséget, s rabolta ki mínuszra az államkasszát, s döntött le sok mindent a kultúrától a pedagógiáig, a turizmustól az egészségügyig. […] Ez már nem is csak Gabiról szól, hanem rólunk, magyar emberekről, a jelenlegi lelkiállapotunkról, hogy milyen súlyos frusztrációkat cipelünk magunkban, ha egy ismert vagy akár ismeretlen nő testének, arcának, nőiességének megalázása néhány percre megkönnyebbülést okoz. A szorongás mindig valamilyen testet ölt magának, sokszor épp Tóth Gabinak hívják.
Tóth Vera szerint szabad kritizálni a testvérét, de
meg kell tanulnunk az önreflexiónkat használni, bármennyire is nehéz, most gyógyulunk, és végre bebizonyíthatjuk, hogy képesek vagyunk gyógyítani, építeni a kollektív, lelki folyamatainkat. Nem tudok elmenni a képmutatás jelensége mellett sem, hogy talán azoknak is érdemes lenne egyszer belenézniük a tükörbe, akik ebben a szakmában ugyanabban az időszakban, ugyanabból a rendszerből, ugyanúgy elfogadták azt, amit kaptak, akik most hirtelen megvilágosodásban és átpártolásban vannak, látok én annyi ilyet, és rossz látni őket. Tudom, ők azt gondolják, hogy az idő majd elfakítja, átírja tetteiket, hisz nemrég még az »urambátyám« kapcsolataikért harcoltak, most csendben kihátrálnak, mintha soha semmi közük nem lett volna az egészhez, s teszik ezt azok mögött, akik egyedül viszik el a balhét az ő hibáikért is, csak azért, mert hangosabbak voltak… ezek a szakmai társak csendben mosolyognak tovább a társadalomra, remélve, hogy ennyivel megúszták a felelősségre vonást. Pedig őket sem mentesíti semmi ez alól. Nem mondom, hogy az lenne a helyes, ha most ezért másokat is felpakolnának ugyanarra a máglyára. Éppen ellenkezőleg: jobb lenne, ha végre nem lenne máglya, ha nem lennének olyan rendszerek, amelyek lojalitást vásárolnak, művészeket és közszereplőket használnak fel, majd, amikor fordul a szél, vagy vége a választásoknak, a társadalomra hagyják az ítéletet és a megtorlást.
A teljes poszt itt olvasható:
