Jóval azelőtt, hogy Óz birodalmát fenekestül felforgatta egy végzetes forgószél és egy Dorothy nevű kislány váratlan érkezése, élt itt egy másik kislány is. Elphaba ugyan nem tornádóval érkezett ebbe a különös, varázslattal teli világba – cserébe nem is nyomott agyon egy rosszkor, rossz helyen tartózkodó boszorkányt –, de megjelenése legalább akkora meglepetést okozott, mint évekkel később Dorothyé: Elphaba ugyanis smaragdzölden született. Az ilyesmi pedig még ezen a mágikus földön is megpecsételi az ember sorsát, még akkor is, ha egyébként tehetséges boszorkány az illető.
Elphabáról szól a Wicked című musical, ami 2003-as bemutatása óta a világ egyik legsikeresebb zenés színházi alkotásává nőtte ki magát. Több mint húsz éve megszakítás nélkül fut New Yorkban, így a Broadway történetének negyedik leghosszabb ideje játszott előadása, de világszerte számos helyen bemutatták; összesen több mint 60 millióan látták már. A darab iránti érdeklődést az elmúlt években tovább növelték az Ariana Grande és Cynthia Erivo főszereplésével bemutatott filmadaptációk, amelyek újabb generációkkal ismertették meg a zöld boszorkány történetét.
Idén augusztusban végre a magyar közönség is élőben találkozhat a Wickeddel: az Erkel Színház produkcióját a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatják be. A hazai premier ráadásul világelső is: a musicalt korábban sosem játszották még szabad ég alatt.
Szente Vajk rendező hosszas szakmai párbeszéd eredményeképpen non-replica változatban, azaz saját víziója szerint készíthette el a darabot, s mivel itthon még nincs akkora kultusza a Wickednek, mint a tengerentúlon, az alkotók sajátos megvalósítás mellett döntöttek. A szereplőgárdában viszont ismerős arcok köszönnek majd vissza: Óz ikonikus karaktereit a hazai musicalvilág meghatározó művészei keltik életre. De miről szól tulajdonképpen a Wicked és hogyan maradt több mint húsz év elteltével is aktuális?
A félreismert boszorkány
Elphabát a legtöbben valószínűleg egész más néven, de jól ismerik: ő az Óz, a csodák csodája című meseregény antagonistája: a Nyugat Gonosz Boszorkánya (vagyis angolul Wicked Witch of the West, innen a cím).
Bár napjainkban lassan több popkulturális alkotás foglalkozik a hagyományosan gonoszként kategorizált karakterekkel, mint a jófiúkkal (hogy csak néhány példát említsünk, kapott saját filmet az elmúlt években Joker, Pingvin, Szörnyella és Demona is), a 2000-es évek elején, amikor Stephen Schwartz és Winnie Holzman musicaljét először állították színpadra, nem volt még ilyen általános ez a jelenség. Hát még a kilencvenes években, amikor a musical alapjául szolgáló regényben Gregory Maguire azt az egyszerűnek tűnő kérdést tette fel, hogy mi van, ha a gonosz boszorkány valójában nem is gonosznak született?
Elphabát a történet szerint bőrszíne miatt kiközösítik, de eszének és tehetségének köszönhetően helyet vív ki magának a társadalomban, barátokat szerez (többek között a mindenki által rajongott Jó Boszorkányt, Glindát is megnyeri), még egy szerelmi háromszögbe is belebonyolódik, mikor aztán az elnyomás elleni kiállása miatt magányos igazságharcos válik belőle.
Tényleg rengeteg réteggel bír a cselekmény és maga a musical is: vannak grandiózus képek, olyan szólószámok, ahol az énekteljesítmény önmagában is olyan érték, amit ritkán hall az ember, de közben ezeket a lelki mélységeket sosem engedhetjük el, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy ez a musical valójában attól jó, hogy nagyon szép emberi történetet mesél el
– fogalmaz a cselekményről Szente Vajk.
A Wicked nemcsak korai előfutára volt az emberivé hangolt főgonoszok trendjének, hanem radikálisan átkeretezte a kérdést, hogy mitől válik valaki a társadalom szemében gonosszá. L. Frank Baum 1900-ban megjelent Óz, a csodák csodája című regényében, majd az ikonikus 1939-es filmadaptációban még kérdés sem fért a Gonosz Boszorkány gonoszságához. Maguire azonban, talán a 20. század viharos történelméből okulva azt a kérdést kezdte vizsgálni: vajon nem azon múlik-e, kit bélyegzünk gonosznak, hogy ki írja a történetet?
Ez a kérdésfelvetés tette Elphaba történetét izgalmassá és újszerűvé első megjelenésekor, s ez teszi a Wickedet ma talán még annál is aktuálisabbá, amilyen a bemutató idején volt. A világ meghódításához azonban ennél többre volt szükség.
Repülő majmok és grandiózus díszletek
A fentiekből talán már kiviláglik, hogy bár meseregényből indult, a Wicked bőven nem csak gyerekeknek szóló történet rózsaszín boszorkákkal és repülő majmokkal: van benne politika, társadalmi és erkölcsi kérdések, mágikus propaganda és boszorkányos identitásválság is.
De azért a repülő majmok és rózsaszín boszorkák is kellettek a sikerhez. Meg persze a dalok, amik már jóval a filmváltozatok előtt önálló életre keltek, s a musicaltörténelem meghatározó darabjaivá váltak.
Stephen Schwartz zeneszerző és dalszövegíró figyelmét ugyan a szövevényes történet keltette fel, a színpadi adaptáció során azonban Winnie Holzman írónővel jelentősen átdolgozták a regényt: politikai szatíra helyett könnyedebb, emberibb történetet faragtak belőle két nagyon különböző fiatal boszorkány varázslóiskolában szárba szökkenő barátságáról.
A Wicked sikerének ugyanakkor legalább annyira meghatározó elemei a lenyűgöző színpadi látványvilág és Schwartz zenéje, mint maga a történet. Az eredeti musical vizuális világa egyszerre idézte meg Óz mesebeli hangulatát és teremtett meg egy saját, steampunk ihletésű univerzumot monumentális díszleteivel, látványos repüléseffektekkel és aprólékosan kidolgozott, előző századot idéző jelmezeivel. Ilyesmire a magyar verzióban is lehet számítani: az előadás vizualitásáról Erkel László Kentaur díszlet- és jelmeztervező, Tóth Kázmér szcenikus és Madarász „Madár” János világítástervező gondoskodnak.
A tervek szerint az épített díszletek és a fénnyel festett képi hatások együtt teremtik majd meg az összképet, a Dóm tér monumentális színpada ráadásul különleges lehetőséget kínál rá, hogy Óz varázslatos világa minden eddiginél grandiózusabb formában keljen életre. A jelmezek a meseszerű és a valósághű ábrázolást vegyítik majd, a filmklasszikus emlékére merítve az 1930-as évek viseletkultúrájából.
A Wicked legnagyobb ereje viszont abban rejlik, hogy a látvány, a zene és a történet nemcsak külön-külön váltak ikonikussá az elmúlt évtizedekben, hanem egymást erősítve teremtették meg azt a világszintű popkulturális jelenséget, amivé az előadás kinőtte magát.
Szente Vajk úgy fogalmaz:
Fontos elmondani erről a darabról, hogy sok vicces dolog történik, maguk a szereplők is saját humorral rendelkeznek. Glindának egy nagyon extrém személyisége van, de Elphabának is megvan a maga humora; a szellemesség tehát egyfelől igenis sajátja ennek a történetnek, másfelől ott van a mély mondanivaló is, amit remekül segít a zene rétegzettsége. Közben pedig azért ez egy nagyszabású musical. Mindezeket kell balanszba hozni: talán az a legfontosabb, hogy a néző már az elején rá tudjon kapcsolódni, utána már végig tudjuk vezetni egy úton, amin hol a vizualitás kerül fókuszba, hol a karakterek mélysége, hol maga a történet…
Az olvasópróbáról készült kedvcsináló alább látható:
Az országos premier kizárólag Szegeden látható szereplőgárdája pedig így alakul majd: az Apát Fejszés Attila, Boqot Puskás-Dallos Péter, Dr. Dillamondot Csonka András, Nessarose-t Pásztor Virág, a Varázslót Feke Pál és Hevér Gábor, Madam Morrible-t Udvaros Dorottya, Fiyerót Koltai-Nagy Balázs, a két főszereplő boszorkányt pedig Tóth Angelika (Glinda) és a világhírű Stéphanie Schlesser (Elphaba) alakításában láthatja majd a hazai közönség.
