Tudomány

Nem vált be a katonai junta blöffje: 74 napig tartott az argentin–-angol háború

SSPL/Getty Images
Fotók a falklandi háborúról.
SSPL/Getty Images
Fotók a falklandi háborúról.
Nem sokkal az 1986-os labdarúgó világbajnokságon megrendezett, Diego Maradona által legendássá tett Anglia–Argentína mérkőzést megelőzően egy egészen másfajta összecsapás borzolta a kedélyeket a két ország között. Ez nem más volt, mint az 1982-as falklandi háború, amely alapjaiban változtatta meg a sziget sorsát. Mi történt pontosan, és mit gondolnak róla a részt vevő britek, argentinok és falklandiak? Ezt mutatjuk be.

1982. április 2-án Argentína megszállta a Falkland-szigeteket. A konfliktus közvetlen kirobbanásához az vezetett, hogy az Argentínát 1976 óta irányító katonai junta az 1980-as évek elejére mély gazdasági és politikai válságba sodródott. A romokban heverő gazdaság, az erősödő infláció és a „piszkos háború” néven elhíresült állami terror miatti elégedetlenség a katonai diktatúra bukásával fenyegetett. Leopoldo Galtieri tábornoknak és katonai tanácsadóinak ezért egy olyan ügyre volt szükségük, amely képes egyesíteni a megosztott nemzetet és elterelni a figyelmet a belső konfliktusokról.

A junta úgy kalkulált, hogy a britek, akik éppen védelmi kiadásaik drasztikus csökkentését tervezték, és földrajzilag több mint 12 ezer kilométerre voltak a szigetektől, nem fognak katonai választ adni egy ilyen távoli, gazdaságilag jelentéktelen terület elfoglalására. Ez a téves geopolitikai blöff azonban végzetesnek bizonyult. Margaret Thatcher brit miniszterelnök válaszul elrendelte, hogy egy haditengerészeti kötelék induljon útnak a délnyugat-atlanti vizekre.

Mikor a csapásmérő kötelék közeledett a célponthoz, számos összeütközésre került sor a brit és az argentin erők között az égbolton és a szigeteket körülvevő vizeken.

Mindkét oldal elszenvedett veszteségeket, a brit Királyi Haditengerészet több hajót is, ám – talán az egész háború legellentmondásosabb eseményeként – elsüllyesztette az ARA General Belgrano argentin könnyűcirkálót, amely 323 matrózát vitte magával a hullámsírba. A britek egy kockázatos partra szálló hadműveletet hajtottak végre május 21-én a San Carlos Water öble környékén, amely „Bombapálya” néven lett ismert arról, hogy a merész argentin pilóták alacsonyan repülve számos bombázóküldetést hajtottak végre a területen.

Miután megvetették a lábukat a parton, a britek a szigeteken több helyen is csatákat vívtak az argentinokkal, például Goose Greennél – ez talán a leghíresebb összecsapás lett Herbert Jones alezredes halála miatt, aki személyesen vezette katonáit rohamra egy megerősített argentin állás ellen –, illetve a főváros, Stanley körüli magaslatoknál. Amikor a brit gyűrű kezdett bezáródni a főváros körül, az argentin sereg végül 74 nap után letette a fegyvert. 1982. június 14-ét ezért ma a „Felszabadulás napjaként” ünneplik a Falkland-szigeteken.

4 fotó

Komoly hatása volt a háborúnak

A szigetcsoport visszavétele véres küzdelem volt: 649 argentin és 255 brit katona halt meg, illetve három helyi civil lakos. De a szenvedésnek nem volt vége a fegyverek elhallgatásával: a pszichológiai hatásokat máig érzik a veteránok, a családjaik, illetve a Falkland-szigeteki lakosok. Amikor a száműzött kormányzó, Rex Hunt 1982 júliusában visszatért a szigetekre, feltűnt neki, hogy az emberek kezdetben mennyire nem akarnak beszélni tapasztalataikról.

A háború után egy jó évig a stanley-i emberek nem akartak beszélni róla. A második évben aztán alig akartak másról beszélni. A harmadik évben elkezdtek előrefelé tekinteni

– írta később önéletrajzában.

A háború előtt komoly egzisztenciális félelmek övezték a Falkland-szigeteki közösség jövőjét. A hosszú évek gazdasági és demográfiai stagnálása arra ösztönözte a brit külügyminisztériumot és a kormányt, hogy megvizsgálják a szigetek feletti uralom feladását és a fennhatóság fokozatos átadását Argentínának, egy „visszabérlési” folyamaton keresztül. A háború azonban teljesen felülírta mindezt.

A Thatcher-kormány, a hazai nacionalista felbuzdulás hullámait meglovagolva, illetve a dél-atlanti térségben kijelölt új stratégiai célok mentén egy sor intézkedést fogadott el, amelyek átírták a szigetek sorsát.

Felgyorsult a földreform, életbe lépett az új alkotmány, kiterjesztették az önkormányzatiságot, megemelték a közvetlen segélyeket, újjáépítették a stanley-i repülőteret, valamint egy teljesen új légierőbázist is létesítettek Mount Pleasantnél. 1986-ra a szigetek lakói kezdték learatni a kiterjesztetett és kizárólagos halászati zóna „termését”. Halászati engedélyeket adtak ki, ezzel pedig egy teljesen új és igencsak jövedelmező pillérét teremtették meg a gazdaságnak.

Manapság ez a gazdaság egy főre lebontva jócskán meghaladja az Egyesült Királyság teljesítményét, és nagyjából Norvégiával vagy Svájccal van egy szinten – jókorát fordult tehát a szigetek szerencséje. A Falkland-szigetek a diplomáciai kapcsolatok terén is jóval magabiztosabbá vált, az Egyesült Királysággal 1982 előtt fenntartott „gyarmati viszony” árnyait lerázva a Falkland-szigetekiek ma már saját magukat képviselik az ENSZ-ben.

Cristina Kirchner elnöksége alatt Argentína újra elővette a szigetek feletti fennhatóságára vonatkozó igényeit (a folyamat a háború 30. évfordulóján, 2012-ben tetőzött). Válaszul a szigetek kormányzata kiírt egy népszavazást – amelyre nemzetközi megfigyelőket is meghívtak, hogy növeljék az eredmények nemzetközi elfogadottságát – a szigetek sorsára vonatkozóan. Az eredmény elsöprő lett: három híján az összes szavazatot (99,8 százalék) arra adták le a választók, hogy a szigetek maradjanak meg brit tengeren túli területként.

Itt állíthatod be, hogy a Google kereső elöl hozza a 24.hu-s találatokat

Ajánlott videó

Olvasói sztorik