A nyolcvanas–kilencvenes években nagy reneszánsza a volt a századfordulós bohózatoknak és kabarétréfáknak – legalábbis a Magyar Televízióban és az iskolai színjátszásban. Az ilyen kávéházi jelenetek díszlete pedig szinte kötelezően tartalmazott legalább egy Thonet-széket és egy hasonló stílusú, hajlított fából készült, kalaptartós állófogast. Gyakran ennyiből is állt az egész.
Mondhatnánk, hogy a díszlettervezők nem erőltették meg magukat, hiszen ezeket a tárgyakat egyáltalán nem volt nehéz beszerezni akkoriban sem. Bár a második világháború előtti, letűnt világhoz tartoztak, itt éltek velünk a szocializmus idején is. Szinte minden lakásban volt legalább egy, nagymamától örökölt szék, és minden hivatalra vagy iskolára jutott legalább egy – ki tudja, honnan származó – hajlítottfa állófogas.
Ugyanakkor e színpadok berendezői mégis tökéletesen választottak. A Thonet-bútoroknál jobban talán semmi mással nem lehetne megjeleníteni az Osztrák–Magyar Monarchia enteriőrjeit. Ott voltak mindenhol. Nem csak a kávéházakban, de a főúri kastélyok fogadószobáiban, ifj. Johann Strauss zenészei alatt vagy épp a pesti szabadkőművesek páholyházában.
Michael Thonet 1796. július 2-án született egy szegény családban Németországban, a Rajna menti Boppardban. Mindössze 23 éves volt, amikor 1819-ben megnyitotta asztalosműhelyét a szülővárosában. Több mint másfél évtizeden keresztül faragta a tisztességes biedermeier bútorokat, de közben valami máson törte a fejét. Aztán hamarosan elő is rukkolt találmányával: a hajlított furnérból készült székekkel.
A faanyag gőzölése és hajlítása nem számított újdonságnak, a hajóépítésben például már ősidők óta használják ezt a technológiát. Thonet ugyan alkalmazott pár saját megoldást – bizonyos vegyi anyagokat, illetve fémlemezeket a formáláshoz –, de nem ettől lettek sikeresebbek a bútorai másokénál. Egyszerűen ráérzett arra, hogy ha előre elkészített formákat használ a furnércsíkok alakításához, akkor annak rengeteg előnye lehet.
Először is elképesztő változatosságot tud vele kialakítani. Eleinte csak két dimenzióban hajlította a fát, ám később már térben is. Az új technológiával készülő bútorok híven tudták követni az aktuális divatokat, tökéletesen passzoltak a biedermeier, a klasszicizmus, a neorokokó, a neoreneszánsz, a szecesszió, sőt a korai modern elvárásainak is. Épp csak annyi volt a különbség, hogy a szék olykor néhány letisztult vonalból, olykor furnérindák buja szövevényéből állt össze.
A vásárlókat leginkább ezek az egyedülálló formák bűvölték el. Többek közt Metternich herceget is. Az osztrák kancellár egy iparművészeti vásáron figyelt fel a különleges termékekre, ezzel pedig új lehetőségek nyíltak meg a német asztalos előtt. Alighanem a befolyásos rajongójának köszönhető, hogy nem sokkal később bejegyzik osztrák szabadalmát a technológiára, amely többszörös hosszabbításoknak köszönhetően egészen 1869-ig távol tartja a vetélytársakat. Thonet pedig a családjával 1842-ben Bécsbe költözik.
Innentől felgyorsulnak az események. És nem csak azért, mert a felsőbb körök is vele akarnak bútorokat gyártatni (saját székeket tervez és gyárt például a Liechtenstein-palotába). Hanem azért is, mert ennek a technológiának az esztétikai változatosságon kívül más előnyei is vannak.
Például az, hogy a furnércsíkok – vagy egyes bútorainál a tömör fa – hajlításhoz készített formáit, a hajlítókereteket újra és újra fel lehetett használni. Az ezekkel alakított bútorelemek pedig hajszálpontosan ugyanolyanok voltak, ami pedig lehetővé tette a sorozatgyártásukat. Ráadásul ezekkel a formákkal alacsonyabban képzett munkások is elboldogultak. Egy gyönyörű szék előállításához nem kell többé feltétlenül egy kitűnő asztalos, elég, ha valaki a formába tudja hajlítani az alapanyagot. Szóval Michael Thonet nem csak egyszerűen feltalált egy szép széktípust, hanem megteremtette a modern bútorgyártást.
Korábban minden asztalosmester a saját műhelyében dolgozott, ahol segédekkel körülvéve állította elő az egyedi termékeket. Thoneték előbb csak újabb és újabb műhelyeket alapítottak Ausztriában, aztán 1855-ben felszabadultak a céhes kötelmek alól, és megnyithatták első igazi gyárukat. Ekkor már az alapítóatya mellett négy fia is részt vett a cég vezetésében (Michael Thonetnek összesen hét fia és hat lánya született élete során, de csak öt fiú érte meg a felnőttkort. A cég 1853-tól a Gebrüder Thonet, azaz Thonet fivérek nevet viselte.)
A gyárak egymás után nyíltak szerte a Monarchiában – többek közt a ma Szlovákiához tartozó Nagyugrócon is vett egy kastélyt a család, amely mellé üzemeket is telepítettek –, majd annak határain túl is. A hely kiválasztásakor fontos volt, hogy a közelben jó minőségű erdők legyenek, hiszen ezzel meg lehet spórolni az alapanyag-szállítás költségét is. (A hagyomány úgy tartja, hogy Michael Thonet úgy halt meg 1871-ben, 74 éves korában, hogy épp a magyarországi bükkerdőket járta, ahol megfázott.)
A szállítási költséget azonban a készterméknél is igyekeztek csökkenteni. A bútorokat nem rakták össze teljesen a gyárban, hanem alkatrészek formájában szállították. Leghíresebb modelljüket úgy alkották meg, hogy egy köbméter térfogatba 36 darab szétszerelt szék fért bele. Vagyis a tervezéskor nemcsak a kényelemre, a divatos formára és arra ügyeltek, hogy a termék sorozatgyártható legyen, hanem arra is, hogy az egyes elemek jól szállíthatók legyenek. Mindez a 19. század közepén, a lapszerelt bútorok elterjedése előtt vagy száz évvel.
Ám ez még nem volt elég. Az új technológia következtében nem csak az ipari folyamatok, de az értékesítés is teljesen megváltozott.
Korábban úgy zajlott egy bútorvásárlás, hogy a megrendelő elment az asztalosműhelybe, ahol elmagyarázta a mesternek, hogy mire is van szüksége. Ő pedig a vállalt határidőre elkészítette az árut. A Thonet cégnél ennek a folyamatnak szinte minden eleme megváltozott.
A hajlítottbútor-gyártás úgy érte meg nekik, hogy előre kidolgozott tervekkel és előre elkészített formákkal dolgozzanak, s azokkal minél több terméket gyártsanak le. Ezek azután áruraktárakba kerültek, a vásárló pedig a készletből választhatott. Ez természetes ugyan a ma emberének, de a maga korában egészen rendkívüli lehetett. A Thonet cég a termékek széles választékát állította elő, amiket gyönyörű katalógusokban mutattak be.
Az egyes bútoroknak fantázianeve vagy száma volt – mint manapság mondjuk a telefonoknak –, egy-egy modell pedig óriási karriert tudott befutni. A leghíresebb közülük a 14-es számú szék volt, ami később „kávéházi szék” néven vált világszerte ismertté. Bár tökéletesen illeszkedett a korabeli divathoz, annyira letisztult, praktikus, egyszerű forma volt, hogy Le Corbusier, a modern építészet egyik atyja még a huszadik században is úgy nyilatkozott róla, hogy
soha nem alkottak ennél jobb és elegánsabb formatervezésű, precízebben kidolgozott és praktikusabb tárgyat.
Ez az a legendás darab, amelyik ott volt a magyar kávéházakban éppúgy, mint Chaplin filmjeiben vagy épp Picasso műhelyében.
1859-ben jelent meg, és mind a mai napig kapható. A harmincas évekig több mint 50 millió darabot adtak el belőle. Ez volt a világ első szétszedhető modellje. Az eredeti verziót hat elem, tíz csavar és két anya alkotta, az ülőfelület pedig nádazással készült. (Később két további elemmel egészítették ki, hogy a háttámla jobban rögzüljön az ülőfelülethez.)
A 14-es számú szék ihlette meg az IKEA-t is a saját szétszedhető bútorainak tervezésekor. A svéd bútorgyárnak annyira tetszett a forma, hogy egyidőben gyártotta is annak újragondolt verzióját műanyagból.
A Thonet azonban nem csak az előre gyártott termékekkel és katalógusokkal újította meg a bútorok piacát. Náluk a székeket ugyanis nem a műhelyben vagy a későbbi gyárakban kellett megrendelni, hanem elegáns üzletekben. A cég központi bemutatóterme 1858-ban nyílt meg Bécsben, a Stephansplatzon, miközben a gyártást kivitték a császárvárosból.
Természetes volt, hogy nem sokkal később, az új magyar fővárosban, Budapesten is építkezésbe fogtak. 1869 és 1871 között készült el a Vigadó tér 3. alatt a Thonet-udvar, amely nemcsak bútorraktár és bemutatóterem volt, hanem bérház is. Ráadásul korának egyik legnagyobb pesti bérháza. Az épületet Skalnitzky Antal és Koch Henrik tervezte, de kultúrtörténeti érdekességként érdemes megemlíteni, hogy az építkezés művezetője az ifjú Hauszmann Alajos volt, aki később az egyik legnagyobb magyar építész lett.
Ma leginkább azért ismert a ház, mert a hajdani Duna-korzó épületei közül ez az egyetlen, amely túlélte a háborút és a szállodaépítési hullámot is. A Thonet-udvar 1898-ban teljesen kiégett, odavesztek a cég itt tárolt bútorai is, de addigra már állt egy másik házuk is néhány sarokra, a Váci utcában.
Utóbbit mind a mai napig Thonet-házként ismerjük annak ellenére, hogy már nincs sok köze a bútorgyártáshoz. Ezt az 1888 és 1890 között épült házat is Koch Henrik tervei szerint kezdték építeni, de az építész halála miatt a megbízást végül Lechner Ödön kapta meg. Az épület sok szempontból úttörő a budapesti építészetben: ez volt a város első igazi, modern kereskedőháza, alsó szintjén látványos, üvegezett portállal. Másrészt ez volt az első olyan ház Pesten, amely vasszerkezettel épült. Bár a stílusa alapvetően a francia reneszánszt követi, számos szecessziós és „lechneri” elem bukkan fel az utcai homlokzatán.
A vasszerkezet kicsit olyan volt itt, mint a Thonet hajlított fája: az új technológiával karcsúbb, kecsesebb díszítéseket lehetett kialakítani, mint a régiekkel. A homlokzatot persze leginkább a Zsolnay-csempék határozzák meg (itt alkalmazta először ezeket Lechner homlokzatburkolásra): egy újabb, extravagáns technológiai újítás, ami szépen illeszkedett a Thonet filozófiájához.
A Thonet cég ugyanis később sem szakított az innovációval, mindig igyekezett a legfrissebb dizájnt követni. Ezek közül a Bauhaushoz kötődő csőbútorgyártást érdemes megemlíteni – már csak magyar vonatkozásai miatt is. Merthogy – bár sokunk fejében a Thonet egyet jelent a kávéházi, hajlítottfa székekkel – az 1920-as években már a csővázas bútorok kerültek a cég érdeklődésének középpontjába. Olyannyira, hogy a második világháborúig ezen a téren is piacvezető volt a vállalat!
Ehhez pedig a korszak legfontosabb tervezőivel működtek együtt, például Mies van der Rohéval, és mindenekelőtt a magyar Breuer Marcell-lel. Breuer a húszas években előbb a Bauhaus asztalosdiákja, majd mestere volt, és számos nagyszerű bútormodellt tervezett. Ezeket pedig a világháború előtt többnyire a Thonet gyártotta és tette világhírűvé. A ma is frissnek ható – és ma is gyártott – modelleken leginkább az ülőfelületek nádazása jelzi a kapcsolatot a 19. századi bútorokkal. Bár természetesen az íves vonalak és az egyszerű szerkezet is összeköti a hajlítottfa székeket a csővázasokkal.
Breuer Marcell később az USA-ban futott be karriert mint a brutalista építészet mestere. A Walter Rózsi-villában épp most látható egy kiállítás a stílusról, ahol az épületek mellett néhány Breuer-bútort is kiállítottak.
Azonban bármilyen sikereket is ért el a Thonet a modern, fémvázas bútorok gyártása terén, és hiába telt el közel két évszázad az első modellek megalkotása óta, ha kimondom ezt a családnevet, a legtöbbünk lelki szemei előtt továbbra is kávéházi és hintaszékek, valamint a hajlítottfa kalaptartók jelennek meg.
Esetleg egy televíziós kabaréjelenet a nyolcvanas évekből…
A cikk elkészítéséhez Alexander von Vegesack Thonet című könyvét (Cser Kiadó, 2009. Fordította: Ongrádi Melinda), valamint Halász Csilla, Ludmann Mihály és Viczián Zsófia Lechner összes című munkáját (Látóhatár Kiadó, 2016) használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/thonet
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
