Az olaszok lassan évtizedes vb-kálváriája is jelzi, milyen pokoli nehéz egy lejtőre került (átok sújtotta?) válogatott identitását és hitét visszaadni.
De van, ami még ennél is nagyobb kihívás: megtalálni egy hüvelykujj méretű, fröccsöntött Del Piero-figurát a monfalconei kemping buja aljnövényzetében. Éjszaka. Zsemblápa nélkül. Míg a tengerparti tücskök kárörvendően ciripelnek.
2000 forró júliusa, az Eb-döntő napja volt.
Az iskolai haverommal – akinek családjával épp Olaszországban kempingeztünk – izgatottan vártuk az estét, hiszen tisztában voltunk privilegizált helyzetünkkel. Először tartózkodtunk olyan állam felségterületén, amelynek csapata érdekelt volt egy nemzetközi futballtornán.
Szponzorált tartalom
A „Kimaradt ziccerek” megjelenését a Mercedes-Benz Citan támogatja
Nem számított, hogy alig pár kilométerrel jutottunk túl a szlovén határon, ott és akkor mi is büszke olasznak éreztük magunkat, és alig vártuk, hogy csapatunk leigázza az álnok franciákat, akik a friss-ropogós vb-győztesek eredendő magabiztosságával (nagyképűségével) érkeztek meg a fináléba.
Kivetítők híján bekéretőztünk egy idősebb, reggel óta Totti-mezben közlekedő olasz férfihez – nevezzük Francescónak –, akinek lakókocsija előtt addigra maroknyi társaság verődött össze: rozoga kisasztalra állított, imbolygó tévéjével a környék legnagyobb hatalmú emberének számított aznap este. Trónusa megfakult kempingszék,
uralkodói jogara kisüveges Peroni.
Hogy elnyerjem jóindulatát, odasétáltam a készülékhez, és behízelgő mosollyal elhelyeztem a tetejére aznap zsákmányolt kegytárgyamat, a már említett Del Piero-figurát.
Francesco baljós tekintete egy pillanatra elbizonytalanított, de gyorsan meggyőztem magam, hogy rosszul láttam az arcán átsuhanó rosszallást, és zseniális diplomáciai húzásról van szó. Azóta már tudom, hogy a szemérmetlen puncsolásnak is megvannak a maga kockázatai.
