A szombati miniszterelnöki beiktatás vitathatatlanul legdrámaibb pillanata az volt, amikor a frissen felesküdött Magyar Péter a vele éppen szemközti páholyban helyet foglaló Sulyok Tamásra irányította immár közjogi tekintéllyel is párosuló haragját. Egy-két órával előtte Sulyok beszédében még a processzus – dolgaink jogásznyelven kifejezett, egyszerre írott és íratlan rendje – és a közjogi folytonosság erényeit méltatta; most Magyarország legfőbb végrehajtójának igazságtudata zúdult rá élőben és akadálytalanul. Talán közben azokat a rigmusokat is hallotta, amiket nem a miniszterelnök, hanem a több tízezres embertömeg árasztott rá kintről, a Kossuth térről: „Mondjon le! Mondjon le!”
Ebben az egyetlen drámai jelenetben minden feszültség benne van, ami a következő heteinket, hónapjainkat, egy-két évünket formálni fogja. A miniszteri fényképekből kirekesztett, kínosan ácsorgó köztársasági elnökön át a NER-es bűnözők ellen készülődő igazságszolgáltatás politikai keretezéséig erről szól csaknem minden, ami a következő időszakban izgalmas lesz. Orbán Viktor és az összeomlásban lévő Nemzeti Együttműködés Rendszere kinevezettjei a közjog, a processzus, a képviselet, a konvenció, a parlamentarizmus, a szerves történelmi fejlődés eszményei mögé bújnak. Narratívájuk, hogy az új kormány a kétharmados, alkotmányozó többségét fegyveresíti olyan, politikai ellenfelek elleni bosszúhadjárat során, akiknek a képviseleti demokrácia és a jogállam normái szerint hivatalban – vagy éppen: szabad lábon – kellene maradnia. Mindeközben az új kormány a Népre hivatkozva érvényesítené azt a kevés híján forradalmi vérmérsékletű igazságtudatot, aminek az intézmények folytonossága, a processzusban szavatolt államhatalmi méltóság ezúttal nem az eszköze, hanem az akadálya. Pontosan erről szól a Sulyok Tamás elleni nyomásgyakorlás miniszterelnöki keretezése is: az igazság természetszerűen radikális.
