Vitaindító cikkünkre a 24.hu-n négy válasz érkezett: az első Miklósi Zoltán; a második Kapelner Zsolt, Mráz Attila és Tóth Szilárd János; a harmadik Madlovics Bálint és Magyar Bálint, a negyedik pedig Benedek István tollából. Írásaikban új szempontokat vetnek fel, más fogalmakkal operálnak, és eltérő következtetésre jutnak. Számos ponton vitatják a cikkünkben kifejtetteket, esetenként nekünk tulajdonítanak és bírálnak olyan állításokat is, amelyeket egyáltalán nem tettünk. Több félreértés bizonyára eredeti cikkünk hiányossága, ezért néhány állítását, reflektálva a kritikákra, alaposabban kifejtjük.
Vitapartnereinkkel szemben nem gondoljuk, hogy az Orbán-rezsim működésmódját a demokrácia/autokrácia politikailag terhelt dichotóm kategóriái segítségével (vagy valamely innen származtatott altípussal) lehet a legjobban leírni. Kritikusaink nem tudtak kilépni a saját, erre a dichotómiára építő rezsimfogalmukból, ezért nagymértékben félreértelmezték cikkünk téziseit.
Ehelyett azt állítottuk és állítjuk, hogy a plebiszciter vezérdemokrácia (PVD) elmélete és fogalomkészlete jobban megragadja az Orbán-rezsim 16 évét és bukását, mint a vitapartnereink által használt rezsimfogalmak. A plebiszciter vezérdemokrácia egy olyan uralomtípus, amely „tartalmában autoriter, formájában demokratikus”: a legitimáció és a mozgósítás kerül a fókuszba. Azt a tézisünket is fenntartjuk, hogy április 12-én az Orbán-rezsimet a plebiszciter (igen/nem) vétó buktatta meg, amely egyben az új vezetőt is jóváhagyta. És ezt a vétót demokratikusnak kell tekintenünk. A parlamenti választás ugyanis a Tisza kampánystratégiájának és az elemzők várakozásainak megfelelően Orbán Viktorról és az Orbán-rezsimről szóló népszavazássá vált, és ők ezt a népszavazást elveszítették. Magyar Péter és a Tisza megnyerte.
Alább megpróbálunk válaszolni a legfontosabb vitapontokra.
Politikai vagy tudományos megismerés?
Kezdjük egy szemléleti különbséggel, ami vitapartnereink megközelítését elválasztja a mienktől. Cikkünkben empirikus és realista alapon tekintettünk a politikára, a politika megfigyelhető valóságából próbáltuk levezetni a rezsimelemzést is. Kritikusaink meglátásaikat ezzel szemben idealista politikai eszmékből (Kapelner, Mráz és Tóth, továbbá Benedek), morálfilozófiai elvekből (Miklósi) és egy az orbáni hatalomgyakorlás egyik aspektusát (a patrónus–kliens-viszonyt) megragadó hangulatkeltő metaforából, a maffiából (Magyar és Madlovics) vezetik le. Az autokrácia számukra nemcsak vagy nem elsősorban leíró-értelmező politikatudományi fogalom, hanem az Orbán-rezsim elleni politikai küzdelemben hasznos politikai jelszó. Ezért számukra kimondottan morális-politikai tétje van a vitának: ennek elsődleges célja nem a 2010 és 2026 közti rezsim felemelkedésének és bukásának értelmezése és megértése, hanem morális-politikai megítélése és elítélése.
Miklósi explicitté tette, hogy az általa kívánatosnak tartott rezsimleírás – az autokráciaként történő leírás – a „bűnök leírását”, a morális ítéletalkotást és a stigmatizálást szolgálja. Ugyanebben a szellemben fogalmaznak Kapelnerék: „A rezsim kategorizálásának, meghatározásának az az értelme, hogy ezáltal megértsük politikai jelenünk és múltunk kihívásait, és hogy meghatározzuk az állampolgárokkal szemben támasztható elvárásokat. Vagyis a politikaelméleti fogalomalkotás és rezsim-kategorizálás egyszerre tölt be magyarázó, megértést segítő, értékelő és cselekvésorientáló funkciót”. Benedek szerint leírásunk „politikailag veszélyes”. Madlovicsék pedig a NER-t – az analitikus szemlélettől elrugaszkodva – démoninak láttatják, például olyan megfogalmazásokkal, hogy ez egy „bűnszervezet” vagy hogy „a hatalomnak nincsenek morális gátlásai az orosz ihletésű módszerek bevetésével szemben”, és, ahogy a kampány során, úgy cikkükben is ragaszkodnak a beloruszizálódás-tézisükhöz.
Kritikusaink számára a politika leírásának, megismerésének, az analitikus kategóriáknak politikai tétjük van, és a megismerés ebből az emlékezetpolitikai és demokráciaépítési perspektívából érdekli őket. A 16 évig tartó Orbán-rezsim megértésére vonatkozó vita a politikai síkon mintha arról is szólna: hogyan ítéljük meg a rezsim működtetői által okozott sok sebet és kárt; mintha a rezsim megfelelő megnevezése a sérelmek jogosságáról is ítéletet mondana.
Mindez éles kontrasztban áll cikkünkkel, amely nem ezen a politikai vagy morális ítélkező síkon mozgott. A mi céljaink szerényebbek voltak és maradtak: minket az érdekel, hogy milyen belső politikai logika működtette, mi tartotta egyben az Orbán-rezsimet bő másfél évtizeden keresztül, és mi vezetett a bukásához. Tóth Csaba politológus a Substacken megjelent írásában szintén felhívja a figyelmet a politikai és a tudományos célú megismerés különbségére ebben a vitában. Mi az utóbbit céloztuk meg: mércénk nem a politikai hasznosság volt.
Mielőtt a további vitapontokra kitérünk, felidézzük, mit is jelent az az állítás, hogy az Orbán-rezsim plebiszciter vezérdemokrácia.
Mi a plebiszciter vezérdemokrácia?
Azt állítottuk, hogy az Orbán-rezsimben a hatalomgyakorlás autoriter, sőt autokratikus jellege a 2022-es választást követő években még tovább erősödött. És azt is állítottuk, hogy a rezsim működésmódját, politikai logikáját az „autokrácia” vagy „választási autokrácia” fogalmai, elméletei önmagában kevéssé tudják megragadni. A weberi gyökerű plebiszciter vezérdemokrácia rezsimelmélete alkalmasabb erre. A PVD tankönyvi példájaként az Orbán-rezsim egy olyan autoriter rezsim (volt), amely karizmatikus vezetője körül forog, aki demokratikus legitimitással (azaz választásokon) szerzi meg és annak birtokában gyakorolja a hatalmat. De ebben a rezsimben
Az Orbán-rezsim működésének autoriter és egyben plebiszciter alaplogikája másfél évtized alatt nem változott. Az autoriter-autokratikus hatalomgyakorlás mellett mindig is a választói felhatalmazás volt a politikai legitimáció alapja. A választói felhatalmazás a PVD-ben nemcsak a karizma következménye, hanem részben alapja is. A választások meghiúsítása, valamiféle alkotmányos puccs vagy az erőszakos hatalomátvétel nem illett a rezsim politikai logikájába, hiszen a legitimitás alapját ásta volna alá. Nem is történt ilyen. Az április 12-ei választás és a vereség Orbán részéről történő elfogadása a diktatórikus fordulatot vizionálóknak (például Madlovicséknak) hozott meglepetést. Cikkünkben azt igyekeztünk megmutatni, hogy ez rezsimfelfogásukkal is összefüggésben volt.
(Választási) autokrácia, hibrid rezsim kontra PVD
A politikatudományban elméleti és módszertani pluralizmus van, különböző megközelítések léteznek. A legrészletesebben Benedek István által felidézett választásiautokrácia- és a hibridrezsim-irodalom erőssége, hogy egyetlen normatív szempontrendszer alapján a politikai rezsimek egy univerzális osztályozási és értékelési rendszerét állítja fel a formális politikai játékszabályok terén. Ez politikai értékelés is, hiszen fogalmai normatív, értékelő fogalmak is egyben. Gyengesége a normatív kizárólagosság igényén túl az, hogy, noha bármilyen rezsimet be tud sorolni a saját perspektívájából, a liberális demokráciák ideáljától kezdődő és a totalitárius diktatúrákig terjedő skálán, kevésbé alkalmas az egyes konkrét rezsimek belső működési logikájának a megragadására, megértésére. Az egyes rezsimeknek a liberális demokrácia ideáljától való távolságára fókuszál, az attól való eltéréseket, hiányokat gyűjti össze, és nem arra, milyen is az adott rezsim valójában.
Miklósi és Kapelnerék is ebből a paradigmából írják le az Orbán-rezsimet. Miklósi – a választási demokrácia irodalmával összhangban – azt állítja, hogy a liberális, a hatalmat korlátozó intézményes elemek kiiktatása miatt semmilyen értelemben nem lehet demokráciának tekinteni. Kapelner, Mráz és Tóth – akik a választási autokráciát nem a demokrácia és diktatúra közti átmenetnek, hanem az autokrácia egyik válfajának tekintik – arra helyezik a hangsúlyt, hogy az Orbán-rezsim a hatalom és az erőforrások brutális koncentrációja, a politikai versengés szisztematikus eltorzítása miatt nem tekinthető semmilyen értelemben demokratikus felhatalmazásúnak, mert az csak az egyenlő verseny feltételei között állna fenn. Magyar és Madlovics a „maffiaállam” és a „patronális autokrácia” fogalmaikra hivatkozva jutnak arra a következtetésre, hogy „súlyos félreértés Orbán bukásából arra következtetni, hogy itt demokrácia lett volna”. Így mindhárom cikk a liberális demokrácia institucionalista ideáljához képest írja le a rezsimet, így semmilyen demokratikus legitimációt (választás, beleegyezés vagy vétó) nem tud benne meglátni.
A plebiszciter vezérdemokrácia megközelítése, amit Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor javasoltak könyvükben az Orbán-rezsim megfejtésére, nem a hiánytézisből indul ki, és meg tudja magyarázni, mi alapozta meg, mi tartotta fent (az erőforrásfölényen túl) és miért bukott meg (az erőforrásfölény ellenére).
