A magyar elit már a 15. század első felében felismerte, hogy nyílt színi csatában képtelen legyőzni az Oszmán Birodalmat, ezért inkább a védekezésre koncentrált, Hunyadi Mátyás már patikamérlegen mérte a diplomáciát, feleslegesen nem provokálta a szultáni sereg támadását, amit II. Bajezid szultán sem erőltetett. Pedig folyamatosan benne volt a levegőben, a kortársak is tudták, és a ma történészei is úgy vélik: pusztán idő kérdése volt, hogy az óriásivá nőtt birodalom teljes erejével Magyarországra vesse magát.
A pillanat végül I. Szulejmánnal érkezett el, aki trónra lépése után azon nyomban elfoglalta Nándorfehérvárt, majd öt évvel később Mohácsnál megsemmisítő csapást mért a Magyar Királyság haderejére. Laikus szemmel úgy tűnik, mintha a szultán a Magyarország elleni háború megszállottja lett volna, holott az igazság az, hogy nem tudjuk pontosan, miért pont ő és miért éppen akkor vált hazánk végzetévé. A történészi konszenzus szerint a birodalom fejlődése és a hódítások dinamikája adta ki végül az eredményt. A mohácsi csata 500. évfordulójára készült sorozatunk jelen részében megkíséreljük megérteni Szulejmán szultán motivációit, vagyis bemutatunk egy olyan elméletet, ami a tudományos konszenzus kereteit megtartva indul a pontosabb magyarázat felé. Papp Sándor történészprofesszorral, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti és Altajisztika Tanszékének, illetve a diplomáciatörténetre fókuszáló HUN-REN–SZTE Oszmán Kori Kutatócsoport vezetőjével beszélgettünk.
