Nemigen akad most felkapottabb alkotó nála, nagyjából tíz évre elegendő projektje van beharangozva az elkövetkező néhány évre. De nem is csoda: ír, rendez, játszik, kitalál, megreformál, felépít. Előbb Új-Zélandon lett szupersztár, majd gondolta, keres egy kis pénzt, és megmentette Thort a teljes érdektelenségtől, Hollywood pedig a keblére ölelte. Legutóbb Mundruczó Kornéllal forgatott, de kis túlzással mindenhol ott van. Bemutatjuk Taika Waititit.
Kreativitását az unalomnak tulajdonítja
Waititi az új-zélandi Wellingtonban született, annak egyik külvárosában, és egy Raukokore nevű városban nevelkedett – ahogy később többször nyilatkozta, viszonylag eldugott, álmos kisvárosokban, ahol könnyen elunta magát egy gyerek, ő pedig a fantáziájával toldotta meg a számára kicsit unalmasnak vélt világot.
Gyerekként sokat unatkoztam, ezért sok ötletem volt arra, mi mindent lehetne csinálni – így kezdtem történeteket írni, rajzolni, komplett világokat kreálni a fejemben. Azt hiszem, a kreativitásom nagy része abból fakad, hogy untam a világot
– mesélte egy interjúban, hozzátéve, hogy a mai gyerekeknek már nincs meg ez a típusú luxusuk. „Ha ma egy gyerek azt mondja, unatkozik, az emberek kiborulnak, és azonnal stimulálni próbálják őket.”
Nem véletlen, hogy Waititi munkásságában leggyakrabban hamar felnőtté érő gyerekek vagy infantilis felnőttek a főszereplők – a rendező szerint a gyerekekben ugyanis megvan az az adottság, hogy (a felnőttekkel ellentétben) nem gondolják túl a dolgokat.
Waititi még tudott gondtalanul unatkozni, és volt is hová nyúlnia inspirációért. Bár szülei elváltak, mikor ötéves lett, a későbbiekben édesanyja egyedül nevelte, művész édesapjától azért volt ideje ellesni a festészet szeretetét. A papa emellett tagja volt a Satan’s Slaves nevű motoros bandának, édesanyja pedig iskolai tanárnő volt – Waititi egy interjúban a „világ legfurcsább párosításának” nevezte szüleit. Gyerekkoráról meglehetősen ritkán nyilatkozik, akkor viszont nem kerüli meg azt a témát, hogy szegénységben nőtt fel, egyedülálló édesanyja három munkát vállalt, hogy eltartsa a családot, amelynek a legnagyobb álma egy mikrohullámú sütő volt. Abban viszont mindkét szülője támogatta, hogy a művészetek felé forduljon, nem meglepő módon a wellingtoni egyetemen is művészeti szakra ment.
Sosem akart filmrendező lenni
Művészi kibontakozását tekintve igazi mindenevő volt: mindegy mit, csak alkothasson. Az egyetem alatt ismerte meg későbbi fontos alkotótársait, Jemaine Clementet és Bret McKenzie-t, velük és két másik társával alapította meg a kilencvenes évek közepén a So You’re a Man nevű humorformációt, amellyel éveken át sikerrel turnéztak Új-Zélandon és Ausztráliában. Az már itt megmutatkozott, hogy a mockumentary, azaz az áldokumentum műfajában kifejezetten jók, később a világhírt is ennek köszönhették. Itt azonban még csak egyszerű egyetemista srácok voltak, akik a férfilét kihívásairól vicceskedtek, miközben Waititi elsősorban vizuális művészként definiálta magát. Azon belül is képzőművészként.
Soha nem akartam filmrendező lenni, sőt, a mai napig néha úgy érzem, ez egy mellékvágány, és elterel az igazi pályámtól. A festészet volt az én világom, azt akartam csinálni. De közben imádom a komédiát és a színészetet – egyszerűen csak kitalálni dolgokat a haverjaimmal. Gyakorlatilag mindent kipróbáltam. Volt egy nagy stúdióhelyiségünk Wellingtonban, ahol mind dolgoztunk. Volt benne egy kis stúdióm nekem is, Bret és Jemaine ki-be jártak hozzám azokkal együtt, akikkel egyetemre jártunk. Ott lógtunk és kitaláltunk dolgokat.
Így történt, hogy csak úgy összedobtak egy kisfilmet, ami az Oscar-jelölésig jutott, Waititi komikusi vénájához hűen el is játszotta a jelöltek felolvasásakor, hogy alszik az Oscaron.
Ez volt a Two Cars, One Night 2003-ban, amelyet Waititi írt és rendezett. A sikerén felbuzdulva kezdett azon gondolkodni, mi lenne, ha a rendezés felé mozdulna el, ebben ráadásul az új-zélandi filmalap is támogatta. Így készült el a Sas kontra cápa, amely – bár Waititi ebben is felvillantja szokásos humorát – vegyes fogadtatást kapott. Nem sokkal később megcsinálta Clementtel és McKenzie-vel a magyarul a borzasztó Slágermájerek (Flight of the Concords) című sorozatot, amely viszont sikert aratott. Ebben szintén nem egyetlen munkakörrel kötötte le magát: rendezett, írt és játszott is, közben azonban már következő filmjén dolgozott, ami jóval korábban foglalkoztatni kezdte, és amely a legszemélyesebb filmje lett mind közül.
Waititi maga is a 2010-ben megjelenő Boy-t tartja az igazi rendezői debütálásának, amelyet már a Sas kontra cápa előtt meg akart csinálni, ám félretette azzal az indokkal, hogy előbb ki akarja tanulni a filmkészítés fortélyait. A Sas kontra cápa volt tehát a teszt, a Boy pedig az a film, ami túl fontos volt számára ahhoz, hogy csupán teszt legyen. Mindez nem is véletlen, hiszen gyakorlatilag saját életét írta bele: egy hatalmas Amerika-rajongó maori kisfiút látunk, aki a semmi közepén él és imádja Michael Jacksont. Egyszercsak feltűnik az alig látott apja, ezzel együtt foszlik szét az eszményített apakép a fejében. Waititi azt nyilatkozta, hogy a filmbe saját apját és magát is beleírta – az előbbit ráadásul ő maga is alakítja. Hogy minél autentikusabb legyen, nemcsak ott forgatták, ahol felnőtt, hanem gyerekkori otthonában és iskolájában is játszódnak jelenetek, a színészek nagy része pedig amatőr, mivel Waititi azt akarta, hogy az ottani jellegzetes akcentussal beszéljenek a filmben. Láthatóan szívét-lelkét beletette a projektbe, és ez meg is látszott az eredményen: szinte kizárólag pozitív fogadtatásban részesült, ráadásul ez lett Új-Zéland történetének legnézettebb filmje (amelyet később maga Waititi döntött meg, és amiért kicsit haragudott is a Vademberek hajszájára).
Arra azonban mindig figyelt, hogy ne skatulyázzák be származása alapján, így tudatosan kereste azokat a történeteket, amelyek nem a maorikról szólnak.
Nem akarom, hogy maori művésznek lássanak. Azt akarom, hogy művésznek lássanak, aki éppenséggel pont maori, és ne úgy, hogy a művészetemnek állandóan, kötelező jelleggel reflektálnia kelljen arra, mit jelent maorinak lenni
– nyilatkozta egy interjúban.
Hazájában ekkor már igazán nagy név volt, főleg, hogy mindenhol ott volt: hol helyi tévésorozatokat rendezett (Super City), hol humoristaként turnézott csapatban és szólóban egyaránt, közben pedig vizuális művészként is alkotott. Bár a Boy már Amerikában, a Sundance-en mutatkozott meg, nem ez volt az, ami végleg feltette a térképre, hanem néhány hétköznapi vámpír.
Modern vámpírként futott be
Clementtel jutott ugyanis eszükbe az az agyament ötlet, hogy a mockumentaryhoz visszanyúlva készítenének egy áldokumentumfilmet azokról a lényekről, amelyeket unalomig használt a filmművészet: a vámpírokról. A Hétköznapi vámpírok pont erről szólt, egy korábbi, 2005-ös rövidfilmjükön alapult, hogy hogyan boldogul egy csapat vámpír Wellingtonban. Aki 2015-ben járt a budapesti Titanic Filmfesztiválon, az pontosan tudhatja, milyen hatást váltott ki az emberektől a film: egyrészt hatalmas érdeklődés volt a vetítések iránt, másrészt a nézők dőltek a röhögéstől a vámpírsztori láttán. Harmadrészt Új-Zélandtól jó messzire is felkapták a fejüket arra, ki ez a két őrült zseni (a filmet Clementtel közösen rendezte).
Világosan látszik, hogy Waititi nem az a típusú rendező, aki légből kapott ötletekből dolgozva két perc alatt összerak egy filmet. Következő nagy dobását szintén egy évtizeden át érlelte: már 2005-ben elkezdte filmre adaptálni Barry Crump Wild Pork and Watercress című könyvét, amelyből aztán már jóval nagyobb ismertségével és az ebből fakadó, könnyebben nyíló támogatói zsebekkel 2015-ben megcsinálhatta a filmjét. A már említett Vademberek hajszája a vicces vámpírok után inkább a Boy-t idézte, csak sokkal kiforrottabb alkotás kerekedett belőle. A Sam Neil főszereplésével készült filmben ismét egy első látásra egyáltalán nem működő, végső soron mégis szívmelengető apa-fiú kapcsolatot látunk. Waititi pedig itt tovább tökéletesítette azt, amihez igazán ért: keserédes, csupaszív alkotás gyerekes felnőttekkel és felnőtt gyerekekkel, kedves humorral, remek karakterekkel és eltalált dumákkal. Új-Zélandot ismét letarolta, a Boyt letaszította a trónról, már csak az volt a kérdés, mikor nyílik meg számára Hollywood.
Csak pénzt keresni ment Amerikába, aztán ottragadt
Pedig akkor már megvolt a belépőjegye: 2015-ben az ő neve is felmerült, mint a Thor harmadik részének rendezője. Karrierjének e pontja kifejezetten érdekes: kívülről akár úgy is tűnhetne, hogy a Marvel meglátta a lehetőséget a feltörekvő filmesben, ő pedig örömmel bólintott rá, ám ez nem teljesen így történt, sőt, ha csúnyán akarnánk fogalmazni, mindkettő fél számára kicsit vészmegoldás volt a dolog. Thor egyébként sem tartozott a népszerű Marvel-hősök közé, az addig elkészített két film – főleg a második – pedig nem segített a renoméja javításán. A Marvel részéről tehát nem volt túl sok vesztenivaló, egy sor közepesen ismert rendezőtől kértek be ötleteket arra, miként támasztanák fel a sorozatot. Köztük volt Waititi is, aki más filmekből vágott össze egy vicces előzetest, amely egészen távol állt a Marvel-féle gyakorlattól. Kevin Feige-éket azonban azonnal meggyőzte, a Marvel-vezér azt nyilatkozta, hogy amikor meghallották benne a Led Zeppelin Immigrant Songját, akkor látták meg Waititi vízióját: egészen pontosan azt, hogy a fősodorbeli, magukat halálkomolyan vevő szuperhősfilmektől eltérő módon a sótlan Thorból egy komikus hőst csinál. Volt olyan meghökkentő, a helyzet pedig volt olyan reménytelen, hogy rábólintottak.
Azt Waititiről sem lehet elmondani, hogy Thor kalapácsa volt a jele az oviban, sőt, bevallása szerint sosem olvasott Thor-képregényeket, mi több, a karakterről sem gondolt túl sok jót. De úgy általánosságban a szuperhősbizniszről sem. Korábban például azt nyilatkozta, nem érdeklik az ilyen jellegű produkciók, ahol „a művészetet feláldozzák a profit érdekében”, ráadásul a Marvel döntését is úgy értékelte, hogy csak megkaparták a fazék alját, annyira nem volt kire bízni a rendezést. Évekkel később Waititi elárulta a valódi okot, miért vállalta el a Thort.
Tudod mit? Nem érdekelt különösebben, hogy csináljak egy ilyen filmet. Alkotóként nem szerepelt a terveim közt. De szegény voltam, és épp megszületett a második gyerekem, ez pedig egy jó lehetőség volt arra, hogy etetni tudjam a gyerekeimet
– nyilatkozta később. Egy másik interjúban hozzátette, továbbra is vendégnek érzi magát a Marvel-univerzumban, viszont olyan vendégnek, aki megkapja a kreatív szabadságot.
Akármi is legyen az ok, a recept bejött, a Thor: Ragnarök óriási siker lett, Waititi nevét az egész világ megismerte, ráadásul neki tulajdonítják azt a bravúrt, hogy megmentette Thort. És bár a második rész (Thor: Szerelem és mennydörgés) már nem volt egyöntetű siker, valószínűleg soha többé nem kell aggódnia azon, hogy mit esznek majd a gyerekei, ráadásul tökéletes ugródeszka volt ahhoz, hogy megvalósítsa a projekteket, amelyeket Új-Zélandon nem tudott, vagy csak sokkal kevesebb pénzből tudott volna.
A két Thor között megrendezhette újabb szerelemprojektjét, a Jojo nyuszit, amelyet 2011-ben kezdett írni, és amelyben ismét egy kisfiú volt a főhős, akinek volt egy képzeletbeli barátja: Adolf Hitlernek hívták. Waititi ismét egy adaptációhoz nyúlt, ez volt a Caging Skies Christine Leunenstől, amelyben egy Hitlerjugend-tag kisfiú és egy zsidó lány története elevenedik meg a náci Németországban. Waititi természetesen nem hagyta ki, hogy ő játssza el Hitlert.
A Jojo nyuszi többségében pozitív kritikákat kapott, ám túlzás lenne állítani, hogy túlszárnyalta volna a Hétköznapi vámpírokat vagy a Vademberek hajszáját. Arra viszont tökéletes volt, hogy immár mindenki megismerje a furcsa új-zélandit a bátor humorával és meghökkentő ötleteivel, ahogy arra is, hogy megkapja a legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscart. Ekkor azonban már garantált helye volt egy másik fontos univerzumban is, a Lucasfilm bejelentette: ő rendezheti a nagysikerű Mandalorian első évadának fináléját – és Waititi szokásához híven természetesen nemcsak ennyit tett, hanem egy droidnak is ő kölcsönözte a hangját. Nagyon úgy festett, hogy egyszerűen nem tud mellényúlni.
Soha többé nem fog unatkozni
Waititi teljes gőzzel csapott bele a hollywoodi pörgésbe: hol színészkedett – feltűnt többek közt Fekete Szakállként A zászlónk halált jelent című kalózos agymenésben, ő volt a Patkányfogó az Öngyilkos Osztagban, de marháskodott egyet a Free Guy-ban is – hol sorozatot csinál (A rezervátum kutyái), közben kicsit visszatért a kedves lúzerekhez A győztes góllal, amely a szamoai focicsapat 31-0-s vereségét dolgozta fel. Közben a magánélete is meglehetősen hollywoodi fordulatot vett: elvált, és elvett egy popsztárt, Rita Orát, akivel igazi celebpárként élnek.
Az utóbbi éveket elnézve mintha Waititi kicsit elaprózná magát, amiről egyelőre nem derült ki, hogy jó dolog-e vagy sem. Az biztos, hogy szinte menetrendszerűen bedobják a nevét egy-egy nagy projektbe, ennek köszönhetően egészen döbbenetes mennyiségű munka áll előtte. Többek közt
- ő gondolja újra a Charlie és a csokigyárat: 2020-ban a Netflix bejelentette, hogy két animációs sorozatra szerződött a rendezővel, ezekről egyelőre azóta sem derült ki több konkrétum,
- biztos, hogy rendezhet egy Star Wars-filmet,
- ő rendez egy epizódot a Very Young Frankenstein című sorozatból,
- hozzá került a The Incal című képregény, a hírek szerint maga a szerző, Alejandro Jodorowsky kérte fel Waititit rendezőnek,
- 2025-ben mutathatják be a Nobel-díjas Kazuo Ishiguro regénye, a Klara és a Nap-adaptációját Waititi rendezésében, amelyben Jenna Ortega és Amy Adams játssza a főszerepet,
- szintén az azonos című regényből ő rendezheti majd meg a Jamest Steven Spielberg produceri kezei alatt,
- de ami a magyaroknak talán a legnagyobb hír: ő játssza az egyik főszerepet Mundruczó Kornél új filmjében, a Place to Be-ben. Ebben Ellen Burstyn mellett tűnik fel, akinek karakterével nem mindennapi kapcsolat alakul ki, miközben Chicagóból New Yorkba utaznak, hogy hazavigyenek egy elveszett versenygalambot.
Az tehát világos, hogy az unalom nagy rajongója, Waititi nem igazán fog unatkozni az elkövetkező években. De mindez nem is véletlen: színészkedik, ír, rendez, ráadásul mindegyikben jó is, és mindezt egész egyedi humorral és hozzáállással teszi úgy, hogy senkiből sem fél hülyét csinálni. Közben még mindig úgy fest, mint aki őrülten szerelmes a filmekbe, a történetekbe, a szívmelengető karakterekbe. Mint akiben még mindig ott az a csillogó szemű gyerek, aki megálmodta a saját fantáziavilágát. És ez így van jól.
