Nézete szerint ugyanis „az államosított közoktatási rendszer természetesen arra is használható, hogy kineveljen – és saját képére, az állami elvárásoknak megfelelõen neveljen ki – egy vezetõ réteget, egyúttal mások elõtt lezárja a tudáshoz vezetõ utat, a tudás megszerzésének lehetõségeibõl kizárja a neki nem tetszõ csoportok tagjait”.
A volt szakállamtitkár egyenesen úgy látja: „…amikor a közoktatási törvényt átfogalmazzák, és címében is nemzeti nevelési törvényrõl beszélnek, akkor könnyen kikövetkeztethetõ, illetve tetten érhetõ a szándék: a jövõ nemzedékét a maguk képére formálni.” Ehhez hozzáteszi a módszerrõl: Az „államosított közoktatásban az állam mondja meg, hol, milyen iskola mûködjön, ki és ki nem taníthat, mit kell és milyen könyvbõl tanítani, és az iskolának milyen értékrendet, illetve magatartásmintákat kell közvetítenie, illetve kikényszerítenie. Ezt fejezi ki az „oktatás szolgáltatás” elv elutasítása, helyette közszolgálattá minõsítése. Ez ugyanis nem kevesebbet jelent, mint hogy senkinek sincs köze ahhoz, mi történik az iskolában, csak és kizárólag az államnak”.
Szüdi úgy látja, hogy mindehhez az iskolák teljes apparátusát is bedarálja a rendszer: „Vagyis az iskola – minden jel erre mutat – be fog épülni egy megyei, fõvárosi és egy járási hivatali rendszerbe, annak részeként fog mûködni. Ez a hivatal fog javaslatot tenni az iskolaigazgatók személyére – amint ez már többször elhangzott –, akit ezután a miniszter fog kinevezni. A miniszter által kinevezett iskolaigazgatót értelemszerûen úgy rángatja az állam, ahogy akarja, és olyan elõírásokat fogalmaz meg számára, amilyeneket akar. Az elvárásokat az a hivatali rendszer közvetíti az iskola számára, amely a fenntartói feladatokat is ellátja, egyúttal ellenõrzi is azok teljesülését. Márpedig ha a fenntartó, jelen esetben az állam megmondja, mit és hogyan lehet tanítani, és utána egy állami, szakfelügyeleti rendszerrel ellenõriz, akkor ott nincs menekvés, nincs kibúvó.”
Persze joggal vetõdik fel a kérdés, amint ezt Rádai Eszter meg is fogalmazza, hogy mibõl érzi úgy a szakember, hogy itt az államon kívül másnak nem lesz beleszólása a gyerekek nevelésébe, még a szülõnek sem. Szüdi válasza szerint: „Az a filozófia, hogy az oktatás nem szolgáltatás, hanem közszolgálat, aprópénzre váltva azt jelenti, amit többször is kijelentett az államtitkár asszony: hogy a laikus elemeknek ehhez nem lehet közük, mert nem értenek hozzá.”
Rádai azonban még hitetlenkedve felteszi a kérdést: „Vagyis a szülõ az új rendszerben köteles lesz a gyermeke nevelésének nagyobbik részét átengedni számára hozzáférhetetlen és ellenõrizhetetlen állami intézményeknek, és attól kezdve nem lehet köze hozzá, ott mi történik vele, mire és hogyan nevelik?”
Szüdi azonban válaszában felveti: „A helyzet talán ennyire nem súlyos, mert feltehetõen lesznek kiskapuk és jogi lehetõségek, amikor azokat a gyermekeket, akiknél ezt a szülõk kívánatosnak tartják, föl lehet menteni akár az óvoda, akár az egész napos iskola alól. De ez lesz a kivétel, amikor megadott szempontok alapján a nem lehet tudni milyen szülõknek ezt lehetõvé teszik. Fõ szabályként azonban az az elvárás, hogy minél hosszabb ideig legyen a gyermek az állami befolyás alatt.”
(A teljes interjú az ÉS-ben olvasható!)
