Mindenki tudja, hogyan folytatódik a történet: ötvenen-százan jegyet váltanak, talpas pohárból isszák a vörösbort, beletapsolnak a számokba, jól érzik magukat, rajtuk kívül meg a kutyát nem érdekli az egész, sőt a távolmaradók az egésznek a gondolatába is beleborzongnak (még ha ezt nem is vallják be nyilvánosan). Nos hát, Jamie Saft egy érdemes jazzművész, vasárnap le is ült a zongorához az A38-on, ötvenen-százan voltak kíváncsiak rá, talpas pohárból itták a vörösbort meg jól is érezték magukat, de valószínűleg így lett volna ezzel sok távolmaradó is. Nem mondom persze, hogy mindenki, de többen, mint az hasonló esetben szokásos.
Persze Jamie Saft nem is az a tipikus érdemes jazzművész: a köldökéig ér a szakálla, és van egy metállemeze, legutóbb pedig Celtic Frost-pólóban tolta a kontentot a Trafóban – bár ettől még akár rosszabb is lehetett volna a koncert, mert őrülten zseniális különcből láttunk már épp eleget. Emberünk viszont nem játszotta a hülyét, sőt inkább feltűnően normális volt, szép, kerek, értelmes mondatokban, hangosan konferált, és minden dal végén elegánsan megemelte a fenekét, mintegy jelezve az esetleg bizonytalan nézőknek, hogy igen, ez volt az utolsó hang, lehet tapsolni. Nem voltak továbbá erőltetetten humoros beszólásai sem, és ami a lényeg: nagyrészt teljesen közérthetően is játszott. A keménymag a fellépés után finoman (jazzesen, haha) fintorgott is emiatt, de hát ez már tényleg csak bennfenteskedés volt, mert még azzal sem lehetett vádolni a New York-i zongoristát, hogy az amúgy igen kedves emlékű Esbjörn Svensson módjára “a népnek” akarta volna elvinni a jazzt ezen az estén, úgymond poposítva azt. Nem bizony: az ő szándékai ennél is egyszerűbbek és tisztábbak voltak.
A konferanszié még azt ígérte, Zornt és Dylant hallunk majd Safttól, ahogy az pár évvel ezelőtt a Trafóban is történt, csak épp akkor még triófelállásban, ő azonban nem sokkal azután, hogy valóban az Ezeqeellel kezdett Zorntól, már saját darabokat játszott készülő lemezéről, és beígért többek között ZZ Topot is. Nem is a levegőbe beszélt: a Dylantől vett Po’ Boyon, Ballad of a Thin Manen és Restless Farewellen keresztül a végére tényleg eljutottunk a texasi zenekar Fool for Your Stockings című számáig. Jelzem, ebben szerencsére semmi avantgárd nem volt, ugyanis már jóval korábban, a saját dalokban is kijött, hogy miről is szól ez az este: Saftot úgy kellett hallgatni, mint egy vén bluesgitárost.
Aki volt annak idején a Trafóban, vagy ismeri a zongorista Dylan-lemezét, az persze tudja, hogy ebben a produkcióban (a Jamie Saft Trióval készült Zorn-lemezről, az Astarothról vett, zaklatottabb, jazzesebb számok ide vagy oda) milyen vastagon benne volt ez a lehetőség már eleve is, de így, szólóestté csupaszítva pláne kidomborodott a műsor ezen dimenziója. Persze szinte minden tétel elment improvizatív irányba, csapkodta is bőszen a „csúnya” hangzatokat emberünk, és néha benyúlt a zongora húrjai közé is, hogy amolyan horrorfilmekbe való hangokat csiholjon belőlük, amikre aztán lehetett mondani, hogy kortárs komolyzene és avantgárd jazz. A lényeg viszont nem ez volt, hanem az, hogy többnyire egyszerűen “szépen” zenélt, rendre visszatérve egy-egy ósdimód derűs, szenvedélyes, többé-kevésbé zenei értelemben is bluesos témához, és ugyanígy a műsor középpontja is egyértelműen a Ballad of a Thin Man volt, amiben nem nagyon variált, ellenben énekelt, méghozzá kellemesen dylanes, vonzó és emlékezetes fahangon.
Ennek ellenére a rendes játékidőt záró ZZ Top-átirat végéig folyamatosan épült a műsor. A közönség egyre nagyobbakat tapsolt, Saft pedig erre válaszként hevesen bólogatott maga elé, de akkor sem a kicsit bolond művészlelket játszotta, hanem olyan volt inkább, mint aki azt mondja: “igen, igen, köszi, köszi, na de az megvan, hogy…?”, és már kezdett is bele a következő tételbe, amivel valamilyen értelemben tényleg rá is tudott ígérni mindig önmagára. Ha őszinte akarok lenni, a két ráadás annyira már nem is kellett volna, mert az addig eltelt 60 percben minden kiderült (hovatovább: elmondatott), de ennyi járt, és hát én is nyomtam a vastapsot még a második visszajövetel után is. Hogy is ne nyomtam volna: jó kis jazzkoncertre mentem műélvezni és talpas pohárból inni a vörösbort, ehelyett valami olyat láttam-hallottam, amiben úgy volt meg az elvárható kifinomultság, hogy közben egészen szilajnak bizonyult. Nem tudom, van-e olyan, hogy „igaz” zene, de ha létezik, akkor ez az volt, ebben egészen biztos vagyok.
