George Washington
Hivatalban: 1789–1797 / pártnélküli
1789-ben az újonnan függetlenné váló nemzetnek végtelenül nagy szüksége volt egy olyan vezetőre, aki a köztársaság javát az egyéni hatalom elé helyezi. Első elnökének személyében, állítja Thomas Kidd, pontosan ilyen vezetőt kapott.
George Washington volt az Amerikai Egyesült Államok első elnöke – egyúttal a legjobbnak is tartom. Ezt vezetői sikerességére, a kormányzási konfliktusok tárgyalásos rendezésének képességére, és – legfőképpen – arra a példára alapozom, amelyet a későbbi elnökök elé állított.
Az amerikai függetlenségi háború idején az amerikaiak bolondultak azért az erényes, republikánus szellemű vezéreszményért, amelyet Cincinnatus ókori római államférfi testesített meg. Washington természetesen nem volt tökéletes ember; az elithez tartozó sok déli fehérhez hasonlóan rabszolgákat is tartott. A politikában azonban minden amerikai elnök közül ő közelítette meg legjobban a republikánus eszményképet.
Elnöksége előtt Washington a függetlenségi háborúban az Amerikai Kontinentális Hadsereg főparancsnokaként szolgált. E tevékenysége nem volt mindig egyöntetűen pozitív, de állhatatossága végül a Nagy-Britanniával való konfliktus sikeres megoldásához vezetett. Sokan azt gyanították, hogy talán – mint egyfajta jószándékú amerikai autokrata – egyszerűen pozícióban marad, ő azonban 1783-ban lemondott főparancsnoki tisztéről, és visszatért virginiai otthonába, Mount Vernonba.
Washingtonnak komoly politikai konfliktusokkal kellett megküzdenie a kormányzaton belül, különösen az Alexander Hamilton pénzügyminiszter és Thomas Jefferson külügyminiszter közötti, a gazdaságpolitikát és az új köztársaság irányvonalát illető ádáz ellentétekkel. Washington zömében (ha nem is teljesen) képes volt felülemelkedni a pártoskodó civódásokon, és mindig abban hitt, hogy a köztársaságnak és vezetőinek egyetértést kell tanúsítaniuk a közjó érdekében. Kitartóan nyújtott segédkezet a kisebbségi vallási csoportoknak (például a zsidóknak), hogy meggyőzze őket, nekik is megvan a helyük a köztársaságban.
Az alkotmány nem kötelezte Washingtont arra, hogy második elnöksége után lemondjon, ő ezt mégis újra megtette, azt a közszolgálati eszményt hirdetve, amelyik nem ragaszkodik örökre a hatalomhoz.
Thomas Kidd történész, a texasi Baylor Egyetem professzora.
Abraham Lincoln
Hivatalban: 1861–1865 / republikánus
Határtalan önbizalom, éles politikai radar és az egyszerű emberekkel való kapcsolatteremtés képessége jellemezte. Csoda-e, kérdezi Richard Carwardine, ha az e tulajdonságokkal rendelkező Lincolnt széles körben az Egyesült Államok legnagyobb elnökeként tisztelik?
Saját korában Abraham Lincoln „az Egyesült Államok Megmentőjeként” és „a Nagy Felszabadítóként” szerzett magának mitikus státuszt. Halála – amit egy nagypénteken eldördült lövés okozott – a dicsőséges Unió vértanújává avatta. Ám a legtöbb történész még a mítosz lefejtése után is őt tartja a legjobb amerikai elnöknek.
Amikor Lincoln elfoglalta hivatalát, hét rabszolgatartó állam már különálló Konföderációba tömörült, amit polgárháború követett. A végrehajtói és katonai vezetésben járatlan háborús elnöknek kitartó bírálattal kellett szembenéznie, ő azonban hatalmas magabiztosságára és fékezhetetlen fizikai erejére támaszkodott. Felnőtt hivatali feladataihoz. Erejének alapvető elemét állhatatos nacionalizmusa, stratégiai bölcsessége, politikai rafinériája és kommunikációs képessége jelentette.
Az amerikai köztársaság egyedülálló küldetése, hangsúlyozta Lincoln, a szabadság és az esélyegyenlőség ideológiai együttesében rejlik. Nacionalizmusa a háború alatt egyre mélyülő vallásos hittel olvadt össze. Felismerte, hogy az Unió alapvetésének megóvásához a rabszolgák felszabadítására van szükség, egy olyan alkotmánymódosításra, amely véget vet az emberi rabságnak és szavazati jogot ad a fekete katonáknak.
A vezetői státusz megkövetelte a hatalmi gépezet ügyes kezelését. Lincoln irányította a pártját és bővítette az Unióhoz hűségesek koalícióját. Hozzáértően vezette kabinetjét és a Kongresszust, bár a katonaságban eleinte kevésbé bízott. Mivel erős volt az önértékelése, ritkán vetette be tekintélyét. Ugyanígy, mentális ellenállóképessége – amely a depresszió sötét szakaszait megjárva érlelődött ki – rugalmasságot adott neki a rendkívüli csapások idején.
A közvélemény iránt érzékeny Lincoln felismerte, hogy a háború okozta kimerültség veszélybe sodorja az Unió ügyét. Emlékezetes nyilvános beszédeinek erőteljes prózájával (nem alkalmazott beszédírót) és természetes humorérzékének ügyes használatával az egyszerű emberek elevenére tapintott, abban a hitben, hogy az eszükre hatva nevelhetők.
Lincoln az egyetlen elnök, akinek polgárháborúval kellett megbirkóznia. Vajon a többiek bármelyike hasonlóan jól csinálta volna?
Richard Carwardine történész, az Oxfordi Egyetem professor emeritusa.
Teddy Roosevelt
Hivatalban: 1901–1909 / republikánus
Voltak unalmas elnökök – és volt Teddy Roosevelt. Jennifer Wright egy rendkívül vonzó személyiséget méltat, aki világéletében a dolgozó amerikaiak képviselte.
Ha Teddy Roosevelt nem elnök lett volna, akkor egyszerűen ő lett volna minden idők egyik legérdekesebb embere. A 26. amerikai elnök szarvasmarha-tenyésztő, állatpreparátor, Brazília-kutató, amatőr bokszoló, továbbá történész, a The Naval War of 1812 szerzője volt, akit Nobel-békedíjjal tüntettek ki, amiért segített véget vetni az orosz–japán háborúnak. Kétségtelen, hogy nem zárt le polgárháborút, mint Lincoln. Lincoln viszont nem golyóval a mellkasában mondta végig kampánybeszédét, mint Roosevelt, hanem köztudottan belehalt egy lövésbe.
Elnöksége előtt Roosevelt háborús hős volt: a spanyol–amerikai háború alatt a Rough Riders (Kemény Lovasok) élén betöltött kiemelkedő szerepéről vált ismertté. Ebbe az önkéntes lovassági csapatba bárki beléphetett, aki jól tudott lovagolni, így a New York-i családok pólójátékos csemetéi szénbányászokkal és indiánokkal szolgáltak együtt. Egy olyan ország víziója, ahol mindenki jólétben élhet, együtt dolgozhat és a lovagláshoz nagy, nyitott térségek állnak rendelkezésére, a későbbiekben Roosevelt elnökségének meghatározó aspektusává vált.
Miután 1901-ben hivatalba került, egyre jobban támogatta „a minden embert – nagyot és kicsit, gazdagot és szegényt – egyaránt megillető tisztességes eljárás” eszméjét. Úgy vélte, hogy egyes nagy üzleti monopóliumokat, amelyek az amerikai „aranyozott kort” uralták az 1870-es és 1890-es évek közepe között, meg kell szüntetni, és a szénbányászok sztrájkjának támogatásával biztosítani kell a közérdek védelmét.
A húsra vonatkozó részt valószínűleg Upton Sinclair The Jungle (magyarul: A mocsár) című regénye ihlette, amely az amerikai húscsomagoló iparban uralkodó egészségtelen körülményeket ábrázolta. A könyv 1906 februárjában jelent meg, de az ezt megelőző évben folytatásokban már közölték. A Forest Service (Erdészeti Szolgálat) is Roosevelt parancsára alakult meg, akit „a természetvédő elnökként” ismertek, mivel szenvedélyesen szerette a természetet. Elnöki hatalmát bevetve kijelölt 230 hold (93,08 hektár) közterületet, amelyet tilos volt hasznosítani. Elnökségét egy olyan Amerika megteremtésének célja határozta meg, amelyben a hétköznapi ember is megtalálhatja a jólétet, a biztonságot és az örömöt.
Nem magától értetődő, hogy egy elnök személyisége egy hullámhosszon legyen a teljesítményeivel. Rengeteg sótlan elnök valósított meg nagy dolgokat, de Teddy Roosevelt az a ritka eset, akinél az emberi vonzerő egyenértékű volt a szakmai nagysággal. Mellesleg: gyermekeink sem egy James K. Polk elnökről (1845–1849) elnevezett macit szorongatva alszanak el…
Jennifer Wright történész, szakíró, hat történelmi ismeretterjesztő kötet szerzője
Franklin D. Roosevelt
Hivatalban: 1933–1945 / demokrata
Iwan Morgan a főparancsnokot ünnepli, aki személyes balsorsát legyőzve rakta le a modern vezetői modell alapjait.
Az Egyesült Államokat a gazdasági válságon és a második világháborún átvezetve, Franklin D. Roosevelt – vagy közismert rövidítéssel: FDR – az addig viszonylag kis intézményt jelentő elnökséget a nemzet vezetésének alapját jelentő, modern hivatallá változtatta. Teljesítményét annál jelentősebbé teszi, hogy eközben úrrá kellett lennie testi fogyatékosságán, miután a gyermekparalízis 39 éves korában deréktól lefelé megbénította.
Amikor 1933-ban, az Államok legmélyebb gazdasági válsága közepette elfoglalta hivatalát, addig nem sikerült elérnie a teljes talpra állást, amíg a háborús konjunktúra meg nem dobta a gazdaságot, de egyébként páratlan hazai sikernek örvendett. New Deal néven ismert programja megmentette a bankrendszert az összeomlástól, képessé tette az ipari munkásokat olyan szakszervezetek létrehozására, amelyek jobb béreket és körülményeket tudtak kialkudni, és új jóléti államot teremtett. Koalícióba tömörítette a munkásosztály városi, többnemzetiségű szavazóit, ami hozzásegítette őt az elnöki mandátum – példátlan! – négyszeri elnyeréséhez (a két terminusban meghatározott alkotmányos limitet csak 1951-ben fogadták el), és a demokratákat a következő fél évszázadra többségi párttá tette.
Roosevelt bírói kinevezései alkotmányos forradalmat váltottak ki, amely által a Legfelsőbb Bíróság végül érvényesnek fogadta el a magánvállalkozások szövetségi szabályozását. Kiváló kommunikátorként személyes megszólalásaival és rádióbeszédeivel lelkesítette a nemzetet. Emlékezetes politikai párost alkotott feleségével, Eleanor Roosevelttel, akinek idealizmusa ellensúlyozta az ő pragmatizmusát.
Háborús főparancsnokként FDR látványosan magas termelési célokat tűzött ki az amerikai védelmi iparágak elé, amelyek biztosították a szövetségesek sokkal jobb felszereltségét az ellenséges tengelyhatalmakkal szemben.
Korainak ítélve, elutasította tábornokainak Franciaország 1943-as megszállására vonatkozó tervét, de később arra ösztökélte a vonakodó Churchillt, hogy egyezzen bele az 1944-es D-napi partraszállásba. Ugyanakkor szorgalmazta az ENSZ 1945-ös megalakulását, mert a fenntartható béke szempontjából alapvetőnek tartotta a nagyhatalmak együttműködését. Ennek megfelelően, a jó kapcsolatok fenntartása érdekében helyt adott Joszif Sztálin Kelet-Európa szovjet ellenőrzésére vonatkozó követelésének. A bírálók szerint ezzel Sztálin kielégíthetetlen terjeszkedési vágyát támogatta, de FDR nem látott alternatívát, mivel a térséget már így is elfoglalta a Vörös Hadsereg.
FDR pályafutásának van néhány jelentős hiányossága, nevezetesen az, hogy keveset ért el az afroamerikaiak polgárjogai terén, és hogy bűnrészes volt a történelem egyik legnagyobb polgárjog-sértésében, amikor 1942-ben aláírt egy végrehajtási parancsot, amely mintegy 120 ezer amerikai japán internálótáborokba zárására adott felhatalmazást. Pozitív teljesítményei mégis sokkal jelentősebbek, igazolva, miért emlékezünk rá Amerika legnagyobb elnökeként.
Iwan Morgan történész, a University College London (Londoni Egyetem) Amerika Intézetének professor emeritusa.
Ronald Reagan
Hivatalban: 1981–1989 / republikánus
1981-ben Amerika egy volt hollywoodi színészre bízta, hogy kihúzza az országot a ’70-es évek gyengélkedéseiből. Ő pedig ezt nagy magabiztossággal meg is tette, írja Jeremy Black.
A képesség és a teljesítmény sokféle formában jelentkezik. Az újítók, illetve a politikai és kormányzási lehetőségek felfedezői kapják a legtöbb elismerést, pedig a stabilitás megteremtői is tiszteletet érdemelnek, akik között Ronald Reagan, a sokat gúnyolt, idős kaliforniai exszínész volt az egyik legnagyobb.
Amerika és a Nyugat az 1970-es évek végén súlyos nehézségeket élt át. Vietnám és a Watergate-ügy megrendítette az amerikai hatalomba és politikába vetett hitet, az 1970-es évek két nagy olajválsága pedig destabilizálta a gazdaságot és az államháztartást, ami hozzájárult a hanyatlás érzéséhez. Az évtized végén az iráni forradalom és Afganisztán szovjet megszállása tovább rontotta a helyzetet. Ez akár végveszélybe is sodorhatta volna a világot, és 1983-ban valóban nagyon közel került a szovjetek és a Nyugat háborúja. Az enyhülés megtorpant és újból felerősödött a hidegháború.
Reagan ügyesen reagált a helyzetre. Mint háborús uszítót szigorúan bírálták, amiért a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának” nevezte, továbbá cirkálókat és Pershing-rakétákat telepített, ő azonban az erő pozíciójából folytatott tárgyalásban hitt, ami végül meghozta gyümölcsét, amikor 1985-ben elmozdulás történt a feszültség csökkentése felé. Ahogy Nixon Mao felé tett gesztusokat, Reagan Gorbacsovval kereste az összhangot. A Lengyelországgal és Afganisztánnal kapcsolatos korábbi válságokat háborúmentes eszközökkel kezelték: az Egyesült Államok például hadifelszereléssel látta el az afgán ellenállókat, de szárazföldi csapatokat nem küldött. Ugyanezt az „inkább felforgató, mint megszálló” politikát alkalmazta a közép-amerikai országokban, így Nicaraguában is.
A szovjet rendszer bukása arra utalt, hogy az amerikai katonai kiadások és a gazdasági fejlődés összehangolásának igyekezetével járó nyomás sokkal hatásosabb volt, mint az elnökök által 1991 óta gyakran alkalmazott háborús lépések és a csapatok bevetése. Reagan taktikája életképesebb modellnek tűnik, mint amilyennek a korabeli kritika gyakran feltüntette.
Karizmatikus, remekül kommunikáló, ujját mindig a nemzet pulzusán tartó, a feladatokat jól kiosztó és jólelkű ember lévén Reagan megnyerő államfő és kiváló vezető volt.
Jeremy Black történész, az Exeteri Egyetem professzora, több mint 180 kötet szerzője.
