Az edzésre belépve sajátos hangulat fogad. Különös szellemiség tölti meg a teljesen hétköznapi budapesti tornatermet. A termet, azaz a dodzsót, a tevékenység, az eszközök, a hagyományok és a szenszei (a mester) kivételes tisztelete övezi. Fegyelmezett és egységes kép tárul elém: mindennek megfelelő koreográfiája és szabályozott rendje van az öltözéktől a meghajláson át az edzésig.

A kendó első látásra bonyolult. Tizedmásodpercek döntenek a kimenetelről, rengeteg apró, rituális mozzanat tarkítja a gyakorlást. Az edzést megkezdeni csak szigorú rend után lehet: többrétegű, szigorúan előírt hakama viselet, meghajlás a terembe lépve, a dodzsó felmosása, majd bemelegítés után a sinai (bambuszkard) és a men (sisak) kíséretében két párhuzamos sorban ülés egymással szemben. Szép lassan látom átszellemülni a kortársaimat. A „mokuso” (meditáció) felkiáltásra síri csend, csak a villamos zaja és egy-egy bogár hangja hallatszik, de a koncentrációt nem törik meg. Rezzenéstelen arcok, nyugodt, elszánt erő uralja a dodzsót.

A kendót, mint a többi Kínában és Japánban gyakorolt harcművészeti formát, áthatják a buddhizmusból eredő meditációs gyakorlatok. Ezt a rövid aktust, amely minden zavaró külső tényező kizárására és az élet egyéb gondjainak kint hagyására irányul, meghajlás követi egymás és a zászló felé. A csendet végül az edzést vezető erőteljes hangja töri meg, majd a többiek egybehangzó kiáltással összekapcsolódva zengik be az apró tornatermet.

Elemi erőt érezni.

Régen a szamurájok művelték, ma a sportolók

A kendó a japán kultúra legjelentősebb és legősibb harcművészetei közé tartozik, alapjai a szamuráj kultúrában gyökereznek, az évszázadok során fejlődött ki a hagyományos kardvívásból, a XVIII. századra már védőfelszereléssel (bógu) és bambuszkarddal (sinai) gyakorolták. Mára modern sporttá fejlődött, de a spirituális gyökerei a mai napig kötik az ősi Japánhoz. Az országban a kötelező középiskolai tananyag része, gyakorlóinak csaknem 90 százaléka japán, hazánkban pár száz aktív követője van.

A japán kardvívás közel sem csupán a kulturális hagyományok ápolását és a fizikai erőnlétet jelenti; egy mélyebb önfejlesztés ősi iskolája ez. Ebben az önismereti folyamatban a gyakorlásban rejlő mentális erősödésre, a megküzdési stratégiák fejlesztésére és a közösség építésére helyezi a hangsúlyt a Hara klubban Váradi-Szitha Marina és Váradi-Szitha Ábel, az iskola alapító mesterei. A pszichológus Marina és az FTC egykori utánpótlás-válogatott jégkorongozója, a magyar- és katolikus hittantanár végzettségű, megoldásfókuszú coachként is tevékenykedő Ábel 2008-ban kezdett el a Magyar-Japán Kendó Klub keretein belül utánpótlás-neveléssel foglalkozni. A Hara önálló klubbá nőtte ki magát, és az évek során a közösség Magyarország egyik legerősebb kendóklubjává vált. Maguk nevelik az újonnan érkezőket, a gyerekekből mára sikeres felnőttek lettek, akik a válogatott javarészét adják, számtalan országos, egyéni és csapatbajnokság győztesei.

Marina és Ábel a kezdetektől a közösségformálásra helyezte a hangsúlyt, még akkor is, ha a kendó alapvetően egyéni sport. Ez a csapatközpontú megközelítés juttatta oda a Harát, hogy nem egy sportközösség, inkább egy nagyobb család benyomását keltik. Közös nevelkedés, hosszú évek kötik össze őket, szellemi és fizikai fejlődésük egymásra támaszkodva tudott igazán sikeressé válni.

6 fotó

Az egykori nevelők szemléletében kiemelten fontos az önfegyelem és a test megismerése. „A kendóban van egy olyan működő struktúra, etikett, a szabályozott viselkedés, a keretrendszer, ami megtartott valamit a katonai hagyományból, amelyben sok olyan érték van, és amivel ma egy fiatal jó eséllyel nem találkozik: önkontroll, a szabályozott együttműködésre szoktatás, fegyelmezettség, a test koordinációinak és határainak megismerése” – magyarázza Ábel.

A kendóval önfegyelemre és – sok évnyi csapatsportban szerzett tapasztalatukra alapozva – együttműködésre oktatnak. Mindent, ami fontos, ősi érték a kendóban – és nem feltétlenül a japán volta miatt – továbbvittek az oktatásban, hogy ebben a szellemiségben nevelkedjenek a fiatalok. A coachingból érkező megoldásfókuszú megközelítésükkel pedig a gyakorlók saját motivációjára építenek, hogy a vágyaik mentén haladhassanak. Kiemelten fontosnak látják, hogy a növendékek egyre tudatosabban ismerjék fel a képességeiket és azt is, hogy mi az, amit igazán szeretnének elérni a kendóban, és ami még fontosabb: az életben.

A páncél nem elfedi, hanem megmutatja a valóságot

A bemelegítés végére előkerül a páncél, amelynek felöltése szintén szertartásra emlékeztet: térdre ereszkedve, megadott sorrendben veszik fel és válnak egyformává a kendósok, csak a mozgásuk, testalkatuk és a bógura írt nevük alapján megkülönböztethetők. A megjelenés erőteljes: sötét színek, megerősített páncélzat, kihúzott testtartás és az arc előtt húzódó fém rostély mind egy harcos benyomását kelti.

A páncél egyformává teszi őket, de ennél többről van szó: a vívás során a személyiségük jobban megmutatkozik, mint bármikor. A megérzésemben megerősít Marina, amikor hozzáfűzi: „Hiába van rajtad páncél, ez egy olyan harcművészet, ahol nem tudod magad megjátszani egy ponton túl, a személyiséged valója jelenik meg. Nem tudod elfedni, milyen ember vagy, a páncél inkább előhozza a valóságot ahelyett, hogy elfedné.”

Ott töltött időm során megfigyelek egy elsőre ellentmondásos jelenséget: ezeknek a fiataloknak a kendó szigorú keretei jelentik az igazi szabadságot. Beleviszik a személyiségüket, a szabad mozgásukat, akkor is, ha már megszámlálhatatlan alkalommal tökéletesítették a mozdulatokat. Ebben erősít meg Lé Hoang Anh, becenevén Ani. Azt meséli, sokkal szabadabban mozog teljes páncélban, karddal a kezében, bírói keretek között egy 10×10-es pályán, mintha egy focipályán lenne. A választ abban keresi, miként oldja fel páncél azt, ahogyan a másikra tekint.

Ha páncélban van, megvághatom. Ha én páncélban vagyok, engem is megvághatnak. Ez hatalmas szabadságot ad.

Ani 28 éves, vietnámi származású család gyermeke, és tízévesen többféle mozgásforma kipróbálása után egy sportágválasztó rendezvényen érezte meg a különleges kapcsolódást a kendóval. Magyarországon élő vietnámiként nem érez közelebbi kötődést az ázsiai harcművészethez, mint bárki más. Mint mondja: az identitáskérdések csak akkor merülnek fel, ha valaki szembesíti velük. Ezzel szemben Ani tágabb perspektívából szemléli a kendót, számára a sport a kultúra és a filozófia közvetítője is, egy univerzális nyelv, amely túlmutat a kulturális határokon. Meggyőződése, hogy a kendó szélesebb körű elterjedése hozzájárulhatna a kultúrák közötti megértéshez. „Aki tudja, mások hogyan gondolkodnak, sokkal több empátiával fordul másokhoz” – fejtegeti.

Ani tapasztalatai szerint minél romantikusabb a hozzáállás a kendóhoz, annál kevésbé fog az úton tartani. Az évek során nagyon sok „Japán- és szamurájrajongó” fordult meg a dodzsóban, akik elkötelezetten szerették a japán kultúrát, és akik egy-egy szamurájos film megnézése után érkeztek lelkesen vívni. A valóság azonban hamar szembejön. A vívás nagyon magas szintje a gyakorlásnak, először lépés-, légzés-, hang-, erőnlét-, ritmus- és kéz-láb koordinációt gyakorolnak. Ha a vágás nem sikerül ezerszer, akkor ezeregyedszer is vágni kell. Amikor kiderül, hogy mennyi erőfeszítést igényel, sok rajongóban összetörik a kép.

„Versenysportra neveltek minket, de mind tudtuk, hogy a kendóval jár a kultúra is. Ahogy fejlődtünk, megnyertük az első versenyeinket, magunkban tudatosítottuk: nem elég az, hogy lassan ketté tudsz vágni egy embert, hanem a verseny előtt és után is tudni kell viselkedni. Felvenni azt a szintet, amit ez megkövetel, ez pedig már a budó szellemiségének elsajátítása” – mondja.

A budó („a harcos útja”) sok gyakorló életében iránymutató. Ezeknek a fiataloknak nem feltétlenül a kulturális elköteleződés, sokkal inkább a kendó által megtanult és alkalmazott filozófia vált az életük mozgatórugójává. A budó a japán harcművészetek összefoglaló elnevezése, ugyanakkor egy szellemiség is, melynek célja az emberi természet fegyelmezése, az önfegyelem, a tisztelet, az őszinteség, ezek által pedig a belső és a külső – a világegyetemmel való – harmónia elérése.

Filmélményként indult, életfilozófia lett

Mégis akadnak itt olyanok, akinél egy filmmel indult az érdeklődés, és maradtak, kitartóan fejlődtek, és mára a klub elismert vívóivá, a közösség mozgatórugóivá váltak. Komjáti Krisztián és öccse, Tamás története közösen indult. Gyerekként látták Az utolsó szamurájt, és annyira beleszerettek, hogy egyből elmentek a nagybátyjukhoz iaidót tanulni (ez a hagyományos japán kardvívás harcművészete), majd érdeklődésük a kendó felé fordult. Tamás a film zenéjébe szeretett bele, Krisztián elvontabban válaszol: „Hogy mi fogott meg igazán? A valamiért csinálás. Katsumoto nem hajlandó puskaport használni, mert ő karddal harccol. Igazi elkötelezettséget éreztem.”

Tamás árnyalja a romantikus képet. Szerinte könnyű beleszeretni az idealizált világba, mert tökéletes embereket és harcművészeket látunk, ezért könnyű elfelejteni, hogy egy élet munkája és a tökéletességre törekvés verejtékes útja van mögötte.

Sok sztereotípia övezi a szamurájokat, pedig ugyanolyan emberek voltak, csak más gyakorlatokat űztek. Ma már senki nem fog szamurájpáncélt ölteni, idióta lenne. Változnak az idők, viszont van egy ősi filozófia, ami a mai napig tud adni, és amit a mai napig érdemes lehet követni. Akkor miért ne követnénk?

– teszi hozzá testvére.

Tamás és Krisztián is sikeres versenysportoló, a két és fél év korkülönbség miatt előbbi három, utóbbi még két nagy tornát lát maga előtt, esetleg az edzői jövőt, de mintha a versenycélok mellett az út szeretete érződne igazán rajtuk. Az életüket nem tudják a válogatottság és a bajnokságok után sem elképzelni a kendó nélkül. „Szeretnének Európa-bajnokok lenni, de végső soron harcművészek vagyunk. Versenyekre készülünk, mégis inkább a felkészülés az igazán lényeges, mint maga az eredmény. Ez az út” – emeli ki Tamás, aki inkább sportolói, míg Krisztián inkább filozofikus elköteleződéssel szemléli a kendót.

Tapasztalataik szerint ha egy vívó a kendóban megnyer valamit, annak abban a tíz másodpercben örülhet, amíg levonul a pályáról. Ha túl sokáig örül, akkor elviszi az egó, ami nagyon hamar bukáshoz vezet. Minden alkalommal ugyanúgy kell odaállni. Ha valaki így tesz, akkor a kendó a tehetségeseknek és a szorgalmasoknak is igazi tanítómester. Ha valaki tehetséges, és hamar jön a siker, később pedig a kudarc, a kendó segít megtanulni ezt kezelni; ha nem tehetséges, de kitartó, akkor pedig a gyakorlás révén arra tanít, hogyan válj igazán jóvá – mondják.

Ha valaki hosszú évek óta űzi a sportot, a kendós mozdulatok a hétköznapi élet részévé válnak. „Kisgyerekként fumikomival (ez a kendó alaplépése) közlekedtünk a lakásban, de a mai napig nem tudom úgy megfogni a buszon a kapaszkodót, mintha nem a sinait fognám” – meséli Tamás. A testvérpár akaratlanul is a budó szellemiségében nevelkedett, ezáltal megtanultak az életben is „kendózni”.

Krisztián először a zongorázás kapcsán jutott el erre a felismerésre, amikor meglepve tapasztalta, hogy a zongoratanár tanácsai hasonlóak a kendóedzésen hallottakhoz. A különböző tevékenységek háromszöget alkottak a képzeletében, melynek csúcsai a zongora, a kendó és a mindennapi élet. Úgy gondolja, a siker kulcsa mindhárom esetben ugyanaz: tiszta fejjel, odaadással és teljes erőbedobással művelni. Lassacskán észrevette magán, hogy elkezdett ugyanúgy takarítani, ahogyan kendóedzésre jár. Nem azon gondolkozik közben, hogy mikor lesz már vége, mert nincs hozzá kedve, hanem amit elkezdett, azt véghez viszi, bármilyen legyen is.

Tamás erős emberismeretre tett szert, amit a kendó egyik legnagyobb tanításának tart. Négy-öt perce van felmenni a pályára, és egy teljesen ismeretlen, maszkos ellenfél leggyengébb pontját megtalálni. Öt perc alatt kell kiismerni valakit.

A testvérek története jól példázza, miként válhat egy sport életfilozófiává, amiben a legfontosabb a folyamatos önfejlesztés. Ahogy ők mondják, az összes többi már csak a maszlag.

Ma érmet ér, régen a másik halálát jelentette a győzelem

A kard útja azonban egyáltalán nem sima. A gyakorlás módjában tetten érhető a japán precizitásra és tökéletességre törekvés: a kendóka (a kendót gyakoroló) addig ismétel, amíg nem tökéletes a lépés-vágás-hang harmóniája. A dodzsóban minden a dolgok tökéletesre fejlesztéséről szól, bármilyen szinten, bármelyik lépést is gyakorolja valaki. Sosem láttam még ekkora fegyelmet.

Az edzés nagyobb része a vágások fegyelmezett ismétléséből áll, mintsem a vívásból, az pedig sokkal szabályozottabb, mint elsőre gondolná a néző. A vívást három bíró felügyeli, közülük kettőnek egyet kell értenie, a támadások érvényessége pedig számos szabályhoz kötött, mint például a kard és a test egységes mozgása, a sinai felső harmadával való vágás, a támadó lábfejével való dobbantás a vágás pillanatában és a harci szellem kiáltással jelzése. Mindemellett az érvényes találati felületek is pontosan meghatározottak: a fej teteje (men), a csukló (kote), a törzs (do) és a torok (tsuki) számít érvényes találatnak. A tiszteletteljes vívás is előírás, ami számtalan hagyományra alapuló, akár íratlan viselkedési szabályt is magában foglal. Ábel erre egy kézenfekvő példát hoz: a pályán nincs öröm egy találatnál, mint a labdarúgásban, ezt a versenyen büntetik is. A viselkedésük nem változhat meg attól, hogy legyőzik a másikat.

Régen, ha nyertél, azt jelentette, hogy megöltél egy embert. Azon nem örömködik senki

– teszi hozzá Ábel.

Egle Luca nyolc éve járt Japánban. A 25 éves gyógytornász hallgatót a japán kultúra iránti szeretet hozta össze a kendóval. „Amint beléptem a dodzsóba, valami megcsapott, kiabáltak, csapkodtak, olyan rezgéseket adott, ami rögtön magával ragadott.”

Úgy látja, sok dologban vehetünk példát a japánokról: bajtársiasság, a közösségben való erős összetartás, ami sokszor hiányzik neki itthon. Japánban a szabályok azt szolgálják, hogy mindennek legyen értelme és módja, mert amire a kendóban szabály van, annak értelme is van. Egyetemistaként a magyar oktatási rendszerben viszont szabályokat lát, értelmet és módot kevésbé. Luca számára a kendó folyamatos próbatétel önmagával és az ellenfeleivel szemben is, amit szimbolikusan egyetlen szóban foglalt össze a bambuszkardjának tokjára hímezve: kihívás.

Az új kihívásokat mind a versenysportban, mind szellemi szinten, önmagával kapcsolatban keresi. Bár eleinte sportolói célok szerint nevelkedtek, egész életen át tartó fejlődési lehetőségként tekint a kard útjára, akkor is, ha a fizikuma már nem lesz alkalmas a versenyzésre. „Ha valaki egyszer elkezdi, akkor legfeljebb szüneteket tart, olyan nincs, hogy abbahagyja. Azt hiszem, ez abból a filozófiából ered, hogy a szamurájok is egy életen keresztül űzték: szamurájok voltak a halálukig” – mondja.

Annak okát, hogy miért nem tudná elképzelni kendó nélkül az életét, az új ellenfelekben, nehézségekben és az új önfejlesztési lehetőségekben látja. És hiányoznának a hanghatások, amik a harci szellem megnyilvánulásai – teszi hozzá mosolyogva, és ezt részben a légzés szabályozásával köti össze. Ehhez kapcsolódik Ábel magyarázata is, aki szerint a hang kiengedése mindig új tapasztalat, és sokszor nem könnyű a kezdőknek, mert gátlásosak. Az igazán felszabadító az, amikor ez megváltozik. Az ordítást általában antiszociális vagy őrült dolognak tartja a társadalom, de a kendóban ki lehet engedni a hangot, amivel sok más is kijön.

Ha valaki kendózik, akkor páncélt vesz. A páncél megvéd a vágástól, de nem tudsz elbújni benne, teljesen lecsupaszodsz, és megmutatkozik, milyen vagy valójában legbelül

– foglalja össze az érzéseit Luca, amik rímelnek Marina meglátásaira.

„Néha úgy érzem magam, mint egy kutya, aki ugat, de nem harap: hangos vagyok, de közben bátorságot kell gyűjtenem, hogy elinduljak. És tudom, hogy ezzel együtt minden megmutatkozik a pályán: a reakcióid, a viselkedésed, a habitusod” – teszi hozzá.

„Az, hogy engem most csuklón vágtak egy bambuszkarddal, rendben van. De elképzelem, hogy régen a szamurájok elvesztették a karjukat, az életüket. Minket véd a páncél, de mi van, ha – tart egy lélegzetvételnyi szünetet Luca – itt most meg is halhattam volna?”

Szerinte a férfiak sokkal inkább képesek a pillanatban élni, és egy küzdelem után megrázni magukat. A női vívók könnyebben szereznek érzelmi sérüléseket, személyesebbnek fognak fel egy-egy összecsapást, tovább hordozzák a sérelmeket is egy vívás után. Erre reflektál Ani, aki gyermekkora óta nehezebben vív nőkkel. Úgy érzi, ösztönös emberi reflex nagyobb empátiát érezni a nők iránt, mint a férfiak felé, esetükben ha mellévág, és megüti a nyakukat vagy hasukat, nem sajnálja őket, a nőket viszont igen. „Ezért tanítják nekem gyerekkorom óta, hogy akin páncél van, azt férfinak kell tekinteni” – meséli.

Ha olimpiai sportág lenne, a kendó lelke veszne el

Hasonlóan vélekedik ellenfeleiről Kassai-Kiss Balázs, a Hara klub 25 éves tagja, aki kutyakiképzőnek tanul.

„Egy célom van, az ellenfelet legyőzni. Nem számít, hogy kicsoda, milyen fokozatú, idősebb vagy fiatalabb, vagy nő-e. A versenyen minden más cél megszűnik” – mondja Balázs, akiről az első pillanattól kezdve egy elkötelezett élsportoló képe rajzolódik ki bennem, a fellépése tekintélyt parancsoló, erős testalkatú, határozott, szívós ellenfél. Kilenc-tíz évesen kezdte, figyelemzavaros gyerekként a kendó jó energialevezetéssé vált számára. Tehetsége hamar megmutatkozott, felkeltette az edzők figyelmét, az első versenyén rögtön harmadik lett.

Fő hajtóereje a versenyekre felkészülés, célja nem szerényebb, mint egy Európa-bajnoki cím. A hagyományokat és rituálékat elsősorban a sport részeként kezeli, bár úgy érzi, a budó az ő életére is hatással van. Sokkal szigorúbb és szabályozottabb életvitelt kell folytatnia, ügyelni a stresszfaktorokra.

A japán gyökerekből a legfontosabb útravaló számára a tisztelet kultúrája, ezt a mester-tanítvány viszonyban megadja és megköveteli az újonnan érkezőktől.

5 fotó

Balázs borús jövőt látna akkor, ha a kendó olimpia sportággá válna. Anival és Ábellel egyetértve attól tart, elveszne a sport lelke, megjelenne a dopping, túlszabályozottá válna a hagyományokra épülő rendszer. A videókamerákkal felszerelt vívás azt jelentené, hogy már nem kell a háromból kettő bírónak egyetérteni, mert minden visszakövethető. A bíró tiszteletét felülírná a technika pontossága. Ez a sport viszont a meggyőzésről is szól: ha a vívó meggyőz háromból két bírót és az ellenfelét, hogy övé volt a találat, akkor az övé is. Nincs ellenőrzés, visszajátszás. Ez a verseny hagyománya, ami miatt a japán kardvívás megőrizhette ősi ethoszát.

A kard nemcsak fegyver, hanem kapaszkodó is a sötét napokon

A fiatalokat jobban megismerve az látszik: a kendó nem csupán életvezetés, élsport, filozófia, de többek számára volt már olyan kapaszkodó az életben, ami kivezette őket a sötétségből. Balázs többször került már mélypontra, ezekre eljutva eleinte anyukája emlékeztette:  „Ha valamit elkezdtünk, azt nem adjuk fel, próbáld újra.” Mintha felnőttként is beépítette volna édesanyja tanácsait, sosem adta fel, még súlyosabb sérülései ellenére sem, amiket a vívás során szerzett. Bár érzi, hogy a kitartása még sokáig viszi őt, tudja, hogy nem a kendóval fog megöregedni. Mosolyogva hozzáteszi: nem kényszerítené a gyermekeit, unokáit semmilyen sportra, de egy biztos: a kendót megmutatja nekik.

Krisztiánt élete egy sötét időszakában tartotta meg a sport:

Ez volt az egyetlen, amiben tudtam, hogy jó vagyok. Ha nem is a legjobb versenysportoló, de ez az egyetlen, amiért sokat áldoztam. A nehéz időkön át tud segíteni, ha valami iránt ennyire elkötelezett vagy. Mentőövvé válik, és ha még elsodródsz is tőle, a jelzőfény segít visszatalálni.

„Aki belép, az leteszi a külvilágot a terem ajtaja előtt, bent már nincs semmi más, csak a vívás” – emlékeznek vissza Krisztián szavaira a csapattársai.

Az elszántságon, az önfegyelmen és tanuláson múlik, hogy képes lesz-e a vívó a pillanat megélésére térben, időben, testben. Hosszú út ez, amely ezen a ponton szorosan kapcsolódik a meditációhoz és a zen filozófiájához, a dolgok magukért való létezéséhez és műveléséhez. Ez az életfilozófia az évek során Krisztián számára is útmutatás lett. Egy buddhista tanmesével foglalja ezt össze:

A tanonc odamegy a mesteréhez, és megkérdezi:

– Segíts nekem, mester, hogyan világosodjak meg?

– Megetted a vacsorád?

– Igen.

– Elmostad a tányérod?

– Igen.

És a tanonc megvilágosodott.