Kaisz Szaíd nem nagyon hagyott kétséget afelől, hogy mi a választás egyetlen lehetséges kimenetele: fő ellenfelét, Ayachi Zammelt már a voksolás előtt letartóztatták, sőt, rögtön el is ítélték, méghozzá 14 év börtönre. Ő egyébként a legnépszerűbb ellenzéki jelöltként végül 7 százalékot ért el, szemben Szaíd 90 százalékával. Az „észak-koreai eredményben” azonban nemcsak az elnyomás játszott szerepet, hanem az is, hogy az ellenzék nagyrészt bojkottálta a választást. Igaz, ennek az oka megint csak az egyenlőtlen versenyfeltételekben keresendő. Zammelé ráadásul nem az első eset,
Végül a regnáló elnök által befolyásolt választási bizottság három jelöltet engedett rajthoz állni. A többieket vagy diszkvalifikálták, vagy börtönbe is zárták. Zammelt szeptember elején vették őrizetbe, a hónap végére pedig már meg is született az ítélet, így csupán egyetlen ellenzéki induló maradt szabadlábon, ráadásul nem is a legesélyesebb. Mindezek után az ellenzéki pártok sorra szólították fel híveiket a bojkottra.
A szavazás napján komolyabb atrocitás már nem történt, hiszen ilyen előzmények mellett nem is volt rá szükség. Szaíd 90 százalékos győzelmet aratott, ám a szavazási hajlandóság nem érte el a 30 százalékot. Ez volt a legalacsonyabb részvételi arány az arab tavasz 2011-es győzelme óta. A választáson külföldi megfigyelők nem voltak jelen, és a kormány a tunéziai civileket is eltiltotta a részvételtől.
De kicsoda Kaisz Szaíd, hogyan lett kvázi-diktátor, és mi kellett ahhoz, hogy Tunézia az arab tavasz egyetlen látszólagos sikertörténetéből ide jusson?
Oszmán tartományból turistaparadicsom
A szinte kizárólag berber arabok által lakott, muszlim vallású Tunézia a középkorban a különböző kalifátusok, a 16. századtól pedig az Oszmán Birodalom része volt. Az újkorban jelentős autonómiát élvező ottomán tartomány, úgynevezett bejlik lett. A 19. század végére azonban Isztambul úgy meggyengült, hogy nem tudta ellenőrizni az amúgy is régóta önjáró észak-afrikai tartományait. Így 1881-ben a franciák Algéria után Tunéziát is elragadták a törököktől. Az országot protektorátussá nyilvánították, de az élén meghagyták a korábban névleg a szultánok által kinevezett, valójában szinte szuverén uralkodót, azaz a bejt. Ez a helyzet az 1950-es évekig fenn is maradt.
A második világháború alatt Tunézia előbb a vichy rezsim, majd De Gaulle ellenállóinak kezére került. A háború után utóbbiak elmozdították a helyéről a bejt, mivel kollaborált a tengelyhatalmakkal. Azonban az uralkodó népszerű volt, így az esemény feltüzelte a függetlenségi érzést. Ezt látva emigrációjából visszatért az országba a független Tunézia későbbi alapító atyja, Habib Burgiba. Ő volt a vezetője annak a fiatal tunéziai csoportnak, amely elszakadt a nemzeti mozgalmat sokáig domináló alkotmánypárti szerveződéstől. Az idősebbek alkotta csoport kevésbé volt a gyors és radikális változások híve, Burgibáék azonban a függetlenség azonnali kivívását tűzték ki célul, és 1945-ben úgy érezték, ennek végre eljött az ideje.
A Neo-Destournak nevezett párt tárgyalások, valamint hol erőszakosabb, hol békésebb tüntetések útján érte el, hogy Tunézia 1955-ben autonómiát, majd 1956-ban függetlenséget kapjon. Ennek következtében és ezzel párhuzamosan, a Neo-Destour lett a függetlenségi mozgalom vezető ereje, az ország legnépszerűbb pártja, amely az 1956-ban tartott választást elsöprő többséggel nyerte meg. Burgiba miniszterelnökként a következő esztendőben félreállította a bejt, kikiáltotta a köztársaságot, saját magát elnökké választatta, majd a nekilátott a pártállam felépítésének. Az immár diktátori hatalommal rendelkező vezető – egyfajta „tunéziai Atatürkként” – hozzálátott a feudális viszonyok felszámolásához, egyenjogúsította a nőket, visszaszorította az iszlámot, és nagyarányú gazdasági és infrastrukturális fejlesztésekben kezdett. A 60-as évektől kezdett kialakulni az országot ma is jellemző turizmus iparága, a 70-es években pedig olajat is találtak az ország területén, ráadásul a kormány sikeresen vonzotta be a nemzetközi tőkét. Mindkettő sok pénzt hozott az országnak, amit Burgiba hatékonyan használt fel.
Az elégedetlenség nyomán és az iráni forradalom sikereiből merítve megalakult az iszlamista Ennahda Mozgalom, amely a rezsim legfőbb (illegális) ellenzékévé vált. A fokozódó problémákra válaszul 1987-ben palotaforradalom tört ki: a betegeskedő, idős, ágyhoz kötött Burgibát orvosai cselekvésképtelennek nyilvánították, a hadsereg pedig őrizetbe vette. A miniszterelnök bejelentette, hogy átveszi a hatalmat – ekkor kezdődött Zine El Abidine Ben Ali uralma, amely egészen az arab tavaszig tartott.
Ben Ali eleinte reformokat vezetett be, például legalizálta az Ennahdát, és több iszlamistát is kiengedett a börtönből. Amikor azonban az első szabad választáson ezek az erők túl jó eredményt értek el, az elnök ismét betiltotta a mozgalmat. A 90-es évek végére így Tunézia újra elnyomó diktatúra lett, miközben a gazdaság Ben Ali liberális reformjai (például a privatizáció) hatására fejlődött, ez pedig sokáig szőnyeg alá söpörte az elnyomás miatti elégedetlenséget. Annál is inkább, hiszen ekkoriban Tunézia külpolitikája is kiegyensúlyozottnak számított, többek között gyakran közvetítettek az izraeli-palesztin konfliktusban. Az ország sokáig a stabiltás szigetének számított a forrongó Közel-Keleten – végül mégis innen indult ki az arab tavasz néven ismert eseménysor.
