Dobozi István: Győzhet-e Kamala Harris?
Milyen konkrét gazdasági, szociális és külpolitikai programmal és elképzelésekkel készül Harris az elnökségre, mit kíván másképpen csinálni, mint Joe Biden? Ez az, amit Amerika a leginkább tudni szeretne, és ami várhatóan eldönti majd a novemberi referendumot. Harris eddig meglepően keveset hozott nyilvánosságra kormányzati terveiről. Csupán egyes gazdasági elképzeléseit, ígéreteit ismertette viszonylag részletesen. A feltehetően kutyafuttában összerakott gazdasági tervet azonban még liberális körökben is kedvezőtlenül fogadták. A demokratákat támogató Washington Post szerkesztőségi cikkében egyenesen „kiábrándítónak”, „populista reklámfogásnak” bélyegezte a tervet. Kiváltképp éles bírálatokat kapott a magas fogyasztói árak miatti megélhetési és lakhatási nehézségek leküzdésére kilátásba helyezett központi árellenőrzés, amely – a magyar ársapkákhoz hasonló módon – szövetségi szinten törvényileg tiltaná meg és büntetné az „árfelhajtást” az élelmiszerek, gyógyszerek és a lakásszolgáltatások körében. A tervet amiatt is erős bírálatok érték, hogy állami beavatkozással és pénzügyi támogatással akar minden jelentős problémát megoldani, miközben az új kormány eleve fönntarthatatlan fiskális aránytalanságokat fog örökölni a Biden-kormánytól (tavaly már 7 százalékos volt a költségvetési hiány, a szövetségi kormány GDP-arányos deficitje pedig 100 százalék fölé ugrott). Fönnáll az infláció kiújulásának a veszélye – hangzik a kritika.
Harris ígéri, hogy rövidesen újabb programokkal (adózás, migráció, abortusz, külpolitika stb.) rukkol elő, amelyek – remélhetőleg – a gazdasági tervnél realisztikusabban lesznek megalapozva. Két hónapja van a választás napjáig. Addig még sok víz folyik le a Potomacon. Game on!”
Széky János: Keresztény-nemzeti Hazugság Program
Lebontották a Budavári Palotának azt a szárnyát, ahol korábban a Ludwig Múzeum volt (előtte meg a Munkásmozgalmi Múzeum várta itt a látogatókat, talán ez lehetett a megbocsáthatatlan bűn), pontosabban az „1960-as évekbeli hozzáépítést” bontották vissza, körülbelül azzal az indokkal, hogy az építészek és szakmunkások kommunista stílusjegyeket alkalmaztak. Mármint a homlokzatokról elhagyták a historicista csicsákat, és változtattak ama világszép történelmi arányokon – a komancsok már csak ilyenek –, de pár év múlva ez a szárny is az eredeti szépségében ragyoghat. A cél az eredeti állapot visszaállítása korszerűen, vasbetonból, ráaggatott korhű díszítményekkel. Mindezt a Nemzeti Hauszmann Program keretében, amelynek célja, „hogy a Várat visszaadjuk a magyaroknak, egy olyan helyet varázsoljunk a főváros közepén, amelynek »hívása« van, ahol mindenki újra otthon érezheti magát”.
Hívás ide, varázslás oda, nem tudom, mikor érezte itt „mindenki” otthon magát. Gondolom, a Hauszmann Program kiagyalói szerint az 1989 és 2010 közötti demokratikus közjáték idején, amikor például a Ludwig Múzeum vagy a Széchényi Könyvtár működött itt, nem ez volt a helyzet. Az 1989 előtti rendszerben az NHP szemszögéből nyilván nem. Viszont 1945 előtt meg objektíve csak egy szűk elit (illetve 44 októberétől pár hónapig egy csőcselék szűk vezetősége és annak néhány náci tartótisztje) tehette be ide a lábát. Miféle otthon?
Deák Dániel: UNIÓ újragondolva?
Megváltoztak a globális erőviszonyok, ennek következtében pedig az EU-nak újra kell gondolnia helyét és szerepét. A Brexit után vagyunk, az Egyesült Államok politikai döntéshozói pedig ma már megosztottak abban, hogy fenn lehet-e, illetve kell-e tartani Európában erőteljes jelenlétüket. A demokraták ma talán hajlanának erre, a republikánusok azonban – és nem csak a trumpisták – most már újragondolnák az amerikai szerepvállalást az európai kontinensen.
Jobboldali elemzők, mint Justin Logan és Joshua Shifrinson, arra gondolnak, hogy a jövőben az Egyesült Államoknak nem elsődleges, hanem csupán végső segítséget (last resort) kellene nyújtania Európának (A Post-American Europe, Foreign Affairs, 2024. aug. 9.). Ez azt jelenti, hogy állandósult amerikai jelenlétre nincs már szükség, hiszen míg a fenyegető Oroszország 2023-ban durván 75 milliárdnyi dollár összeget költött hadi célokra, addig az unió országai 374 milliárdot, és az európai kiadások csak fokozódnak, nem említve a gazdasági potenciálok közötti több mint tízszeres különbséget Európa javára. Az oroszok szándéka lehet rossz, de képességük az erő alkalmazására korlátozott. Az amerikaiaknak őrszemszerepüket meg kell tartaniuk, ami a jövőben is megalapozza állandó európai katonai jelenlétüket, de a jelenleg százhúszezer fős csapatok létszámát húszezerre kellene csökkenteni.”
Majtényi László: Egy elég hosszú mondat a szuverenitás, a vakhit és a tudatlanság spiráljáról
Vannak olyan beszéd- és írásaktusok, amelyekről azért nehéz szólni, mert képtelen zavarosságuk és ürességük (tohuvabohuságuk) miatt ellenállnak minden racionális, kritikai kifejtésnek; ezt, remélem, az érthetőség nagyobb sérelme nélkül, azzal próbálom jelezni, hogy a mondandómat egyetlen hosszú mondatba foglalom; a zsarnokságbeszédek dallama jellemzően hasonló, így anno az amúgy eszesnek, sőt műveltnek mondott Rényi Péter Népszabi-főszerkesztőhelyettes 1982-ben Nem babra megy a játék című, az ellenzékieket keményen fenyegető, viszont alant szárnyaló cikkében például így írt:
„valamit ideje volna tisztázni a szocializmus belső ellenzékijeivel kapcsolatban, elsősorban a ’státusukat’ illetően. (…) Ne ismerjük el azt a morális rangot, amelyet maguknak vindikálnak (…) óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik mögéjük, gazdasági és politikai, katonai és propagandaapparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka”; eme gyűlöletmelódia az orbáni propagandához szokott fülnek is ismerős lehet, a pártállam nevében szól Rényi – az autokrácia szolgálata sötétíti az elmét –, de nem zárja ki, hogy a tévelygő ellenzékiek őszintén hihetnek morális értékeikben; ám ugyane daljáték mai dalnoka, Lánczi Tamás másképp jár el; ő, aki a titkosszolgálati és propagandamunkát a jogtörténetben példátlanul egyesítő perverz ombudsmanszerűség, a nyíltan önkényvédő Szuverenitásvédelmi Hatóság elnöke, miközben szintén inkább szövegében, mint személyében tűnik ostobának, nem tesz ilyen engedményt; a két figurát a vakhit egymáshoz kapcsolja (…)