A hetvenes évek hollywoodi filmsorozatai, akárcsak az alienek, igencsak szívósak. Azokat a fél évszázada népszerűvé vált történeteket és karaktereket, amelyek eléggé különleges, saját világba ágyazódtak, továbbra is elevenen tartja a szórakoztatóipari gépezet. Csak az elmúlt hónapokban bemutatták az új A majmok bolygója-filmet, Az akolitus sorozat révén folytatódott a Csillagok háborúja messzi-messzi galaxisának felfedezése – egyesek felprédálást mondanának –, és a Mad Max rendezője is egyértelművé tette, hogy nyolcvanévesen is ő szeretne lenni a Mad Max rendezője.
Az Alien-sorozat ezen a skálán az eredeti filmektől messzire távolodó Star Wars és a továbbra is egyetlen szerzőhöz kötődő Mad Max közé helyezhető, közelebb az utóbbihoz. Ridley Scott remekművét, A nyolcadik utas: a Halált egyéni hangú, sőt Scottnál voltaképpen egyénibb hangú rendezők folytatták, hogy aztán James Cameron, David Fincher és Jean-Pierre Jeunet egyként magas színvonalú, de azért egyre kevésbé jelentős filmjeit követően a sorozat másfél évtizedes, hibernációs álomra szenderüljön. Scott a 2012-es Prometheusszal vette fel újra a fonalat, és megkísérelte kidolgozni a történetben xenomorfnak nevezett lények, e „tökéletes organizmusok” hátterét: hogyan szabadította ránk a tomboló idegeneket az emberi bírvágy?
Ez a megközelítés hidegen hagyta a rajongók többségét, aminek nyilván az is volt az oka, hogy a Prometheus néhány sötéten fenséges képe és hátborzongató alienabortusz-jelenete ellenére az újabb Scott-filmeket gyakran jellemző akadémikus és fellengzős stílusban készült. Az ugyancsak Scott által rendezett, Covenant alcímű folytatás egyszerre haladt tovább a Prometheus által megkezdett úton – megint fontos szerepet kapott a Michael Fassbender által játszott, diktátor hajlamú android –, ám közben
Így érkezünk el az idei, a sorban hetedik Alien-filmhez.