Miért kell kérdezgetni szegényt, amikor alig él a versenye után?
Teljesen érthető a kérdés, ha valaki látott már verseny utáni villáminterjúkat nagy sporteseményen. A sportoló még zihál, teljesen a verseny hatása alatt áll, a riporter nyaggatja, és sokszor nem tudunk meg semmi igazán érdekeset. Máskor viszont nagyon őszinte, emberi, érzelmes – boldog, szomorú, dühös – mondatok hangzanak el.
„Miért nem hagyják békén őket?” – hangozhat el a szintén érthető kérdés.
A verseny utáni villáminterjúk értelméről és létjogosultságáról hosszú vitát lehetne nyitni, de szögezzük le:
A versenysport sosem nőtt volna ekkorára anélkül, hogy a média felkarolta volna; a médiának meg nagyon jól jött (anyagilag is) a versenysport, ez létrehozott egy sok szempontból szimbiotikus kapcsolatot. Ennek része volt az is, hogy a sportoló megszólal – ha lehet, rögtön a verseny után.
Nem új találmány az azonnali interjú
A rádió, majd a televízió ráadásul lehetővé tette, hogy azonnal, élőben szólalhassanak meg a versenyzők. Nem új dolog ez: számtalan képen és videón láthatjuk, hogy már a második világháború előtt is ott van a sportolók orra alatt a mikrofon, a jegyzetfüzet közvetlenül a lefújás után; a riporterek hol a pálya szélén, hol az öltözőben (ez Észak-Amerikában a mai napig szokás, Európában nem) kérdezik a főszereplőket.
Nézzük meg ezt a képet az 1920-as évekből, melyen Graham McNamee interjúvolja meg a baseball-legenda Babe Ruthot. Vagy a Fortepan tulajdonában álló 1949-es fotót, melyen a medencéből épp csak kimászott Temes Judit már nyilatkozik is!
Az íratlan-kimondatlan dealből mindkét fél megkapta a maga jussát: a sportolóknak szükségük volt saját teljesítményük mellett a tömegmédia hírverésére is, a tömegmédiának meg az eladható történetekre, sporthősökre volt szüksége. Ez a dinamika mára – a közösségi média dominanciájával – megváltozott, ám a profi versenysportban továbbra is kulcsszerepet játszik a média, hiszen az elképesztő összegű közvetítési jogdíjak kifizetése nélkül nem tudna fennmaradni a ma ismert versenysport.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság bevételeinek 61 százaléka a közvetítési jogok értékesítéséből származik. Enélkül az olimpiai mozgalom beleállna a földbe, hiszen nemcsak a NOB, de ötkarikás sportágak sora él a továbbosztott összegekből.
Ezek után érthető, ha NOB és a szervezők alapvetően azt szeretnék: a közvetítési jogokért milliárdokat fizető társaságok (és a média további, nem fizető, épp ezért nem is privilegizált helyzetű munkatársai) kapjanak nyilatkozatokat. Egyszerre figyelembe kell venni a sportolók és a média érdekeit, valamint a verseny logisztikáját, így született meg pár évtizede a vegyes zóna vagy interjúfolyosó intézménye, amelyet minden sportágban alkalmaznak.
A repülőterek biztonsági ellenőrzés előtti, lekordonozott kerengőjének és egy rögbimeccsnek a rendkívül kellemetlen keveréke, vagy ahogy a brit kolléga, Steven Downes fogalmazott: „A vegyes zóna egy gonosz, büdös állatkert.”
