„A Great Societyt, az asszonyt, akit igazán szerettem, elhagytam a háború kurvájáért” – így panaszkodott utóbb a maga hamisíthatatlan texasi stílusában Lyndon Johnson elnök (1963–1969), akinek az addig sikeres, polgárjogi és szociális áttöréseket hozó, progresszív elnökségét és a „Nagy Társadalom” álmát elégette a vietnámi háború, s emiatt Johnson elnök 1968 tavaszán feladta az újraválasztásért vívott kampányt és kiszállt a küzdelemből.
Önsorsrontónak is bizonyult hát a katasztrofális döntés, hogy a Tonkini- vagy Vietnámi-öbölben felderítő úton hajózó amerikai Maddox rombolót érő 1964. augusztus 2-i és 4-i észak-vietnámi támadásokra hivatkozva 1964. augusztus 7-én Johnson megszavaztatta a „Tonkini-öböl határozatot”, amellyel az amerikai Kongresszus felhatalmazta az elnököt a vietnámi katonai beavatkozás kiterjesztésére.
A történet sötét része, hogy a Pentagon alaptalan provokációnak állította be és eltúlozta a vietnámi támadást a döntéshozók előtt:
A kongresszusi felhatalmazásnak köszönhetően (amelyet 1970-ben vontak vissza a törvényhozók, miután kiszivárgott Pentagon-iratok fényt derítettek Kambodzsa titkos bombázására) a Vietnámban állomásozó amerikai erők létszáma egyre csak növekedett, és – immár Johnson bukása után – 1969 áprilisában 540 ezerrel tetőzött, amikor Nixon elnök (1969–1974) meghirdette a fokozatos kivonulás, a háború „vietnámizálásának” programját.
Ha már belefogtunk…
Lyndon Johnson „védelmében” mondjuk el, hogy ő maga is csak megörökölte a Vietnám-problémát – az elnöki hivatallal együtt – 1963 novemberében: az amerikai vietnámi szerepvállalás közel egy évtized alatt jutott el a tonkini incidenst követő konkrét háborús cselekményekig. Franklin D. Roosevelt elnök (1933–1945) még egy felszabadult Indokínát vizionált a második világháború utáni, áhított új, igazságos világrendben, ennek jegyében Ho Si Minh-t a CIA elődje, az OSS (Office of Strategic Services) ügynökei segítették. A hidegháború kezdetével azonban már probléma lett, hogy a vietnámi függetlenségi mozgalom „vörös rongyokba öltözött”, úgyhogy Truman elnök (1945–1953) inkább kiállt a megbízható, francia gyarmati uralom mellett az 1947-ben megfogalmazott szovjetellenes „feltartóztatási politika” (containment policy) szellemében.
A „dominóelméletből” kiindulva mindenképp meg akarták akadályozni, hogy az 1946-ban kitörő indokínai háborúban a Vietnám Kommunista Pártja alapítója, a Ho Si Minh vezette függetlenségi mozgalom kiűzze a francia erőket. Ezért az Egyesült Államok finanszírozni kezdte a francia katonai költségeket, az 1950-es évek elejére már azok 70 százalékát az amerikaiak fedezték, és a pénzügyi támogatás kiegészült titkos fegyverszállítással, továbbá hírszerzők kavarásával, ahogy azt a kor neves kémtörténetírója, Graham Greene meg is örökítette A csendes amerikai című, 1955-ös regényében. 1951 szeptemberétől 1952 októberéig 200 amerikai hajó kötött ki Saigonban katonai szállítmányokkal.
„Ha már belefogtunk, nem lépünk vissza” – állt ki a vietnámi amerikai beavatkozás mellett Truman külügyminisztere, Dean Acheson, ami azért – lássuk be – stratégiának kevés volt. Ahogy a konzervatív Paul Johnson hangsúlyozta Az amerikai nép története című összefoglalásában:
az Egyesült Államoknak soha nem voltak Indokínában területszerző ambíciói: sem katonai támaszpontot, sem egyebet nem kívánt létesíteni arrafelé. Politikája azonban gyakran a teljes tájékozatlanságon alapult, sokszor zavaros és mindvégig bizonytalan volt.
Ebben a fogalmatlanságban nagy szerepet játszott az, hogy a hisztérikus McCarthy-korszakban a külügyi apparátusból kirugdosták az Ázsia-szakértőket, mondván, hogy „kommunisták”.
Mint az ital, a hatás elmúlik
Az amerikai támogatás ellenére vereséget szenvedtek a franciák, akik az 1954-es genfi konferencián elismerték az általuk 1950-ben még bábállamokként megszervezett (és akkor a Francia Unión belül egyesített) Laosz, Kambodzsa és Vietnám tényleges függetlenségét. Utóbbi országot ideiglenesen kettéosztották egy demarkációs vonalat húzva a 17. szélességi foknál, és az 1953 óta kormányzó Eisenhower-adminisztráció pénzügyi támogatással és tanácsadók útmutatásával igyekezett mintaállammá tenni Dél-Vietnámot, hogy az 1956-ra időzített nemzetegyesítő szavazáson a vietnámiak az „antikommunista” utat válasszák.
A Dél-Vietnám élére helyezett Egyesült Államok-szövetséges, Ngo Dinh Diem azonban végül visszautasította a részvételt a szavazáson, ami érthető, hiszen rendkívül népszerűtlen volt az uralma, nemcsak azért, mert katolikusként vezetett egy buddhista országot, hanem mert korrupt autokrataként a rokonait helyezte pozíciókba. Mire Eisenhower elhagyta a Fehér Házat, már kirobbant az Észak-Vietnám támogatta Dél-vietnámi Nemzeti Felszabadítási Front (közkeletű nevén a Vietkong) Diem-ellenes felkelése.
Az utókor emlékezetében békepolitikusként megőrzött, de az elnökválasztási kampányban hidegháborús héjapolitikát hirdető John F. Kennedy elnök (1961–1963) újabb „katonai tanácsadók” Dél-Vietnámba küldésével igyekezett stabilizálni Diem rendszerét. Az 1954-es genfi egyezmény ugyanis megtiltotta külföldi katonai erők Vietnámban állomásoztatását, így érkeztek a „katonai tanácsadók” a térségbe, akiknek a száma 1962 februárjára elérte a 4 ezret, az év végére a 11 ezret. Ám, amikor egy buddhista szerzetes 1963. június 11-én benzinnel locsolta le és gyújtotta fel magát Saigon utcáin, fáklyaként égve tiltakozva a buddhista szerzetesek 1963 májusában kezdődő üldözése ellen, a Kennedy-adminisztráció úgy döntött, hogy leveszi a kezét a már több problémát okozó, mint megoldó helyi erős emberükről. 1963. november 2-án a CIA támogatta palotaforradalmárok végeztek Diemmel és testvérével – alig három héttel Kennedy dallasi meggyilkolása előtt. Kennedy egyszer egy szellemes hasonlatával az alkoholizmushoz hasonlította az újabb és újabb katonák Vietnámba küldését:
Mint az ital: a hatás elmúlik, és megint inni kell.
1962 nyarától már a „leszokáson” gondolkodott az utolsó évében egyre békülékenyebb hangot megütő elnök, de Lyndon B. Johnson elnök alatt az a döntés született, hogy a Vietnám-problémát katonai intervencióval, a győzelem kivívásával kell megoldani.
Mindent kiszámoló statisztikusok
Ez passzolt a texasi Johnson „macsóizmusához”, mivel bármit megtett volna azért, csakhogy ne vádolhassák „töketlenséggel”. Az eszkalációhoz szolgáltatott „biankó csekket” – J. William Fulbright, a Szenátus Külügyi Bizottságának vezetője kritizálta így a döntést a Hatalmi gőg című 1966-os könyvében – a „Tonkini-öböl határozat”. „Az Egyesült Államok ettől kezdve nem tanácsadó vagy segítőtárs volt, hanem hadüzenet nélküli hadviselő fél” – miképp okkal áll Békés (valójában Bányász) Rezső Truman árnyéka című, 1982-es, meglehetősen elfogult, de lényeglátó megállapításokat bőven tartalmazó könyvében. És itt jegyezzük is meg, hogy bármennyire is hihetetlen, de a második világháború óta számtalan háborút vívó Egyesült Államok az utolsó formális hadüzenetét még 1942-ben küldte Romániának, azóta a Tonkini-öböl határozathoz hasonló „szürkezónás” felhatalmazásokkal vetette be az amerikai elnök a világ legerősebb hadseregét – amely épp Vietnámban nem szállította a győzelmet.
David Halberstam a The Best and the Brightest című, 1972-es könyvében igyekezett magyarázatot találni arra, hogy miképp vezették katasztrófába az országot a Kennedy- és a Johnson-elnökség hadügyéért felelős politikusok és szakértők, akiket Kennedy elnök úgy méltatott, hogy „minden idők legokosabb kormányát” alkotják. A „számítógépagyú” Robert McNamara egyenesen a Ford vezérigazgatói székét hagyta ott a védelmi miniszterségért, és hozta magával a mindent kiszámoló statisztikusait is –
Ráadásul ezek a számítások sem voltak annyira biztatóak: az egyik szerint 700 ezer – 1 millió katona bevetésével, hét év alatt lehetett volna megnyerni a konfliktust, mire a politikusok csak a kezüket tördelték és aggályoskodtak a várható emberi és anyagi költségek láttán, ezért az a döntés született, hogy főleg „olcsó” bombázással törjék meg a vietnámiakat. A légierő parancsnoka, Curtis LeMay hirdette, hogy az Egyesült Államok vissza tudná bombázni Vietnámot a „kőkorszakba”, és az Operation Rolling Thunder (1965. március – 1968. november) során valóban nem spóroltak az amerikaiak a bombákkal. Összességében több robbanóanyagot dobtak le a vietnámi háborúban, mint amennyit a második világháborúban a harcoló felek összesen.
Csak ahogy John Lukacs rámutatott: az emberek nem húsdarabok, ha ütik őket, nem puhulnak, hanem keményebbek lesznek. Ráadásul a kedvelt öngyújtóról elnevezett „Zippo” küldetések (a „Search and Destroy” akciók keretében) szintén az Egyesült Államok-ellenes gyűlöletet tüzelték, mivel ezek során amerikai szakaszok az ellenséges területre behatolva kutattak és gyújtottak fel vietnámi gerilláknak menedéket adó falvakat. Az 1968-as My Lai-i mészárlás napvilágra kerülése (amely Oliver Stone A szakasz című 1986-os filmjének vietnámi civileket terrorizáló jelenetét inspirálta) a háború ellen fordította az amerikai publikumot, amely addig se volt biztos abban, hogy ezúttal a jó oldalon áll-e hazájának hadserege.
Hatalmas bukás
Hovatovább a vietnámi háborút az amerikai vezetés is fél szívvel vívta. A koreai háborúból (1950–1953) azt a tanulságot vonták le a Fehér Házban, hogy a vietnámi küzdelembe nem dobhatja bele magát teljes erejével az Egyesült Államok, nehogy beavatkozásra bírja az Észak-Vietnámot támogató Kínát és Szovjetuniót. Ebben az önkorlátozásban a publikum azonban az erkölcsi meggyőződés hiányát látta: az ország vezetői maguk sem biztosak az ügyük igazában. Akkor pedig mi értelme a világ túlsó felén harcolni?
Ráadásul az egyetemi hallgatók kiváltságos helyzete miatt az országosnál jóval nagyobb arányban vonultatták be a szegény fiatalokat (akiknek nemhogy pénzük, de a 21 év alattiaknak 1971-ig választójoguk sem volt), és különösen adódott a kérdés, hogy a feketék miért harcolnak egy olyan országért, ahol nem lehetnek otthon? Ahogy a szolgálat-megtagadás miatt a bokszvilágbajnoki címétől megfosztott Muhammad Ali megfogalmazta:
Engem egyetlen vietkong se nevezett niggernek.
Az Egyesült Államok tehát „fejben” és a hátországban vesztette el a háborút. A Vietnám-ellenes hangulatot mutatta az 1968-as Tet-offenzíva fogadtatása. Az amerikaiak tulajdonképpen győzelmet arattak a támadó Vietkong felett, az otthoniak azonban vereségként élték meg, mert a kudarcok sokkal nagyobb visszhangot kaptak a médiában. Egyre többen égették el a behívójukat, tüntetések kezdődtek, baloldalról a pacifisták támadták a Johnson-elnökséget, jobboldalról pedig a vietnámi erőbedobást fokozni akaró militaristák nehezteltek Johnsonra.
Előbb Robert McNamara kapott idegösszeomlást, majd Lyndon Johnson se bírta tovább, és 1968. március 31-én televíziós beszédben jelentette be, hogy kiszáll az elnökválasztási küzdelemből. Az 1971-ben elhunyt elnök már nem érte meg a vietnámi szerepvállalás 1975-ös, megalázó végét. A vietnámi az Egyesült Államok történetének leghosszabb és legköltségesebb háborúja lett (egészen a 2001 és 2021 között folyó afganisztáni fegyveres cselekményekig). A pénzügyi segélyeket nem számítva az 1953 és 1974 közötti katonai költségek meghaladták a 111 milliárd dollárt (2015-ös értéken számolva több mint 1 billió dollárt), 58 200 amerikai katona esett el, 150 ezer megsebesült, 21 ezer tartósan megrokkant, a poszttraumás stressz szindrómától gyötört vietnámi veteránból pedig nem véletlenül lett popkulturális toposz – közülük alighanem John Rambo az ikonikus figura. Persze ez eltörpül az ellenfél szenvedéseihez képest, a vietnámi áldozatok számát ugyanis 1–3 millióra teszik.
John Quincy Adams elnök (1825–1829) a brit kolonializmust elítélő 1821-es beszédében kijelentette, hogy az Egyesült Államok „nem megy külföldre azért, hogy legyőzendő szörnyeket keressen magának.” Francis Ford Coppola az Apokalipszis, most! című 1979-es látomásában – amelyben Belga-Kongóból Vietnámba helyezte Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét – megmutatta, hogy az amerikaiak milyen démonokkal találkozhatnak, ha Adams óvásával nem törődve mégis útnak indulnak.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
