A németek már 1936 végétől dolgoztak egy pilóta nélküli „repülő bomba” kifejlesztésén. Az hamar kiderült, hogy az eredeti tervek szerinti, távirányítással, nagy távolságból, mégis nagy pontossággal célra vezethető bomba a kor technológiájával nem lenne megvalósítható, de a projektet 1941-ben mégis újraindították – szerényebb célkitűzésekkel.
A Fieseler vállalatnál folyó fejlesztés az Fi-103 kódnevet kapta, az immár csak az előre programozott célra rávezető rendszerrel felszerelt, pilóta nélküli repülő első, saját hajtóművel végrehajtott próbájára 1942 decemberében került sor.
Megtorlófegyver-1
Miközben egyre nagyobb károkat okoztak Németország területén a szövetséges bombázások, az Fi-103 harci bevetését újra és újra elhalasztották. A kilövésre szervezett első alakulatot 1943 novemberében állították fel, de a parancs továbbra sem érkezett meg.
Aztán megtörtént a normandiai partraszállás, és Hitlernek hamar rá kellett döbbennie, hogy a Wehrmacht nem fogja néhány nap alatt a tengerbe szorítani az angolszász csapatokat. Ekkor született meg a döntés a repülő bombák bevetéséről, amit az is igencsak sürgőssé tett, hogy az Fi-103-asok kis hatótávolsága miatt csak addig lehetett velük például Londont elérni, amíg a németek még tartották a La Manche-csatorna partvidékének a brit partokhoz legközelebb fekvő részeit.
Az első támadásra 1944. június 13-án került sor. Ezen a napon tíz „robotrepülőgépet” lőttek ki, ezek közül az első London Mile End negyedében, egy vasúti híd közelében csapódott be, nyolc civil életét követelve. Ettől kezdve a kilövőállások 1944. októberi elfoglalásáig majdnem minden nap megszólaltak a légvédelmi szirénák Nagy-Britanniában, előfordult olyan nap is, amikor száznál is több V–1 indult útnak.
Hatása csak később mutatkozott meg
A tulajdonképpen egy kezdetleges robotpilótával, egy pörgettyűs iránytű segítségével magát célra vezető, nagyjából 640 km/órás sebességgel repülő, 850 kilogrammos robbanófejet szállító, pulzáló sugárhajtóműves gép azonban messze nem volt az a csodafegyver, aminek a náci propaganda beharangozta. A kilőtt V–1-esek nem kis hányada eleve a cél közelébe sem jutott, a brit légvédelem és légierő is hatékonyan vadászott rájuk az első sokk után kidolgozott módszerekkel.
Tény, hogy kis hatékonyságuk ellenére az 1943 óta még szórványos támadásokat sem elszenvedő londoniak biztonságérzetét jelentősen rombolta ez a fenyegetés, de a háború menetére semmilyen hatással nem volt, a szövetségesek rettenetes szőnyegbombázásainak megtorló erejét messze nem érte el.
A szövetségesek előrenyomulásával aztán a V–1 támadások is elültek, később a felszabaduló belga nagyvárosok ellen vetették be a németek a megmaradt darabokat. Szerepét a jóval nehezebben megállítható ballisztikus rakéta, a V–2 vette át, összességében persze hasonló, azaz nem sokat érő eredménnyel. Ahogy nagyobb testvére, az amerikai és áttételesen a szovjet rakétaprogramban is döntő szerepet kapó V–2, a V–1 is inkább a hidegháború fegyvereinek prototípusaként szolgált, megoldásai és a szerzett tapasztalatok sokat segítettek az első amerikai robotrepülőgépek tervezőinek.
