Most már látod a hajót?
Igen, most már látom. Ezek szerint valahol megtaláltad a gyerekkori versemet, amit nem írtam, mert azt még nem tudtam, hanem mondtam, a szüleim szerint kétévesen.
A Könyves Magazin egy 2020-as számában idézted Ruff Orsolyának: „Nézem, nézem a Dunát, nem látom a hajót. Fáj a szívem.” Kezdetnek tökéletes. Gyerekhaiku.
Az életemet azóta is kísérő szomorúság kezd valamelyest feloszlani, mint a köd. Úgy látszik, ezt hozza a kor. Ez a versecském ma már nem érvényes. Látom a hajót, sőt a hajókat. És ha mégsem, akkor elképzelem, hogy itt voltak és visszajönnek.
Még húsz-harminc év, és kicsattanóan vidám leszel.
Így van. Bár íróként még mindig komor vagyok. Úgy tűnik, az ember azt tudja feldolgozni írásban, ami már elmúlt. A múltamból vett történetek viszont elég sötétek, így a műveim világa is elég sötét.
Nem biztos, hogy komor vagy. Felidézel és megírsz történeteket, amik kétségtelenül szomorúak és sötétek, de ebből nem következik, hogy íróként te magad is komor lennél. Csak tudsz ezekről a történetekről, és elmondod őket.
Azt gondolom, íróként arra törekszem, hogy bevilágítsak sötét sarkokba, ahová besöprünk mindenfélét és hallgatunk róluk. Későn írni kezdő emberként, úgy vélem, az a feladatom, hogy úgy viselkedjem, mint egy felfedező. A nagy felfedezők, ugye, megszállottan kutatták az ismeretlen, feltáratlan területeket, a fehér foltokat. Ezekre hajtok én is, az életünk fehér foltjaira. Vagy az előbbi képpel: a sötét sarkokra. Valahogy ez lett az én reszortom.
Azt mondtad, az életkorodnak köszönheted, hogy látod a hajókat, tehát valamiféle kiegyensúlyozottságot, belső békét, derűt.
Mindez akkor jelent meg, amikor a szakmai életemben, az egyetemi munkámban megérkeztem arra a pontra, amin már nem azt éreztem, hogy tartok valamerre, hanem azt, hogy eljutottam valahová, és szeretem, amiben vagyok. Ez nagyon nagy ajándék az embernek, hogy szeretheti azt, amit csinál. Amikor megérkeztem erre a pontra és észre tudtam venni ezt az ajándékot, akkor oszladozni kezdett a köd, oszladozni kezdtek a fellegek, amik korábban makacsul kísérték az életemet.
És miért kezdtek gyülekezni?
Én így születtem. Nyilván szerepük van a kisgyerekkori traumáknak, a későbbi megpróbáltatásoknak, mert nem volt könnyű családom. Már hatéves koromban arról ábrándoztam, hogy meg kéne halnom, de úgy, hogy ezzel hasznára legyek az emberiségnek. Hősi halott akartam lenni. Pontosan emlékszem rá, azt találtam ki, hogy rajtam fognak kikísérletezni egy gyógyszert, a kísérletezésbe én hál’ istennek belehalok, viszont a gyógyszer gyógyítani fogja a rákot, és engem hősként fognak eltemetni.
Az egyetemi munkán a tudományos tevékenységet vagy a tanítást, netán mindkettőt értetted?
A szívemhez a legközelebb a tanítás áll. Az, hogy napi kapcsolatban vagyok húsz év körüli fiatalokkal, hihetetlen energiákat ad és szabadít fel bennem. Ezért végtelenül hálás vagyok az életnek. És az egyetem, ahol tanítok, tele van kreatív, nyitott, elkötelezett és érzékeny emberrel. Tanárként mindig arra törekszem, hogy a lehető leghétköznapibb nyelven fogalmazzam meg egy-egy filozófiai gondolatrendszer lényegét, mert akkor van értelme a filozófiának, ha az állításait le tudod horgonyozni a mindennap tapasztalat világában. Nekem az az intellektuális kihívás, hogy minél egyszerűbben fejezzem ki magam.
A MOME művészeti egyetem, ahol az átlagosnál nagyobb számban lehetnek túlérzékeny, hiperérzékeny, netán ilyen-olyan személyiségzavarokkal küzdő fiatalok.
Ez így van, igen. De mivel én magam is meg voltam áldva vagy átkozva egy mentális betegséggel, nekem a lelki sérülékenység, a lelki zavar nem ijesztő. Nem biztos, hogy tudok rajta segíteni, hogy meg tudom gyógyítani, bár ilyen is előfordult: valakit, egy lányt befogadtam magamhoz, együtt laktunk hosszú ideig és kigyógyult a betegségéből. Nem riaszt, ha valaki lelkileg rendezetlen, zilált, ugyanakkor ezért nem is mentem fel a felelősség alól. Úgy gondolom, nekem tanárként meg kell tanítanom, hogy a fegyelemre szükség van az életünkben, akkor is, amikor nehéz.
Kétszer is múlt időben beszéltél a betegségedről. Ezek szerint túl vagy rajta.
Nem vagyok túl, de sokkal kevésbé meghatározó, mint volt. Lehet, azért is javult a helyzet, mert megérkeztem a felnőttkor azon szakaszába, amelyikben elkezdődik a hanyatlás.
Művészetfilozófusként, kritikusként, politikai cikkek írójaként már rég publikáltál, ismerték a neved, íróként viszont csak 2007-ben léptél a nyilvánosság elé. Nem olyan volt, mint fürdőruhában menni az Operába?
De, de olyan volt! Pontosan így éreztem magam, lemeztelenítve. Gyerekkoromtól kezdve az első számú művészeti ág az irodalom volt számomra, és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy az irodalmi szöveg sokkal gazdagabb, mint a filozófiai. Az utóbbi nagyon korlátozott ahhoz képest, amit az irodalomban lehet csinálni.
Az első köteted, a 2019-ben megjelent A mérgezett nő igen pozitív fogadtatása megnyugtatott azért valamelyest?
A mai napig nagy zavarba jövök, ha valaki azt mondja, hogy olvasta. És senkinek sem ajánlom, hogy olvassa a könyveimet, mert szomorúak, meg sötétek, meg nehezek… Én az az író vagyok, aki mélyen meghatódik, hogy bárki, egyetlen ember is elolvasta, amit írt. Írás közben pedig egyáltalán nem gondolom, hogy elolvassák majd, és nagyon meg tudok ettől illetődni. Ez a második kötetemnél is így van. Az a tapasztalat, hogy ki lehet mondani egy traumát, egy nyomasztó érzést, szerintem nagyon fontos, alapvető része az emberi létezésnek, nélküle borzasztóan magányosak vagyunk. Én azoknak a magányát szeretném csökkenteni, akik hasonló érzéseket éltek meg, mint én, illetve mint a hőseim. Tehát amikor először jött valaki azzal, hogy sosem képzelte, lehet az evészavarról irodalmilag beszélni, és hogy ez számára óriási felszabadulás-érzést adott, akkor úgy éreztem, jól tettem, hogy megírtam. Egy jelentős kortárs női művész pedig A változás kora elolvasása után írta azt, hogy már látja, „nincs egyedül”. Szóval nekik írok.
Mi az, amit A mérgezett nőben próbáltál megfogalmazni?
Főleg a különböző – férfi–nő, szülő–gyerek, gyerek–szülő – kapcsolatokban jelentkező traumákat, de ez persze utólagos racionalizálás. A szövegek egy része felkérésre született, a legkorábbit és a legkésőbbit húsz év választja el. Amikor összegyűjtöttem a meglévőket, úgy éreztem, van itt egy női alak, aki valamiért nagyon rosszul funkcionál a különböző kapcsolataiban. És akkor még írtam hozzájuk olyanokat, amik illettek ehhez a figurához. Végül kialakult valami történetszerűség, ha töredékesen is. Posztmodern önéletrajznak is nevezhetem.
Ezt a könyvedet azért is nehéz olvasni, mert teljes mértékben hiányzik belőle a derű, semminek nincs feloldása, megoldása. Az új könyv kisregényeiben az első elbeszélője és a második Emmája is eljut odáig, hogy változtasson, mert felismerik, mit tettek rosszul.
Igen, abban valamiféle tanulási folyamatot akartam bemutatni. A nő szinte feloldhatatlan gyásszal – a fiatalságát gyászolja – és szerepvesztéssel küzd. Ezt az idő visszafordíthatatlan múlása hozza magával, hisz negyven vagy ötven után nem az út elején állunk, tudjuk, hogy az életünk nagyobb részét leéltük, testi nyavalyák, betegségek támadnak ránk – és ezzel kell valamit kezdeni, megtalálni az új identitásunkat. Az elbeszélő rájön arra, hogy építhet új emberi kapcsolatokat, akár a szomszédasszonnyal, akár az esetleges tanítványával, akit épp a szomszédasszonynak köszönhet. Rájön, hogy nincs vége mindennek, amikor az ember már nem jó nő, nem fordulnak meg utána az utcán. Az elején még azt hitte, minden véget ért.
Megismerjük a hősöd már járókerettel közlekedő édesanyját: A testről című fejezetben látjuk a nála tett látogatását, aminek során egy beöntést is abszolválnia kell. Az anya mondja, hogy „A testünk felmondja a szolgálatot”, és ez a mondat megismétlődik, a főhősödnek jut az eszébe: „Megalázó, hogy épül le a test.” Tényleg az. És ráadásul Magyarországon sem a társadalom, sem az egészségügy nem segít sokat.
A meghalásban nem csupán az az ijesztő, hogy vége lesz az életünknek, hanem a hozzá vezető folyamat is, hisz egyre inkább segítségre szorulunk. És az idős emberek napi rutinjának a támogatása mélyen alulfinanszírozott. Egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülünk az idő múlásával. A teher a gyerekeké, a családé.
Több interjúdban is olvastam, hogy a halálról, a hozzá vezető útról írod az újabb regényed.
Ez is személyes indíttatású. Két éve halt meg az apám. Nagyon nehéz, sok mindennel terhelt kapcsolatban éltünk. Beteg, elesett öregember lett, akinek próbáltam segíteni, de csodákra persze én sem voltam képes. Úgy éreztem, erről a hosszú hónapokig tartó folyamatról szeretnék írni. Arról, hogy a legvégén hogyan lehet rendbe tenni, vagy éppen hogyan nem sikerül rendbe tenni a kapcsolatot. A mi esetünkben nem sikerült, és érzem ennek a hiányát.
A másik kisregény témája sem egyszerű. Megfogalmazhatjuk úgy, arról szól, miként próbál valaki segíteni mélyszegénységben élő cigányoknak, és miért vall kudarcot. (Tegyük hozzá: a két csoport nem ugyanaz, ha sok cigány vegetál is mélyszegénységben.) Az előbb azt mondtad, az „utolsó szögig” az igazságot írtad meg, tehát a saját történetedet. Hogyan kezdődött?
Jó régen, még a kétezres évek legelején, föladtam egy hirdetést az Ad6–Kap6 internetes oldalon, hogy – akkor még egy nagy lakásban laktam – a hétvégéken szívesen vendégül látok olyan gyerekeket, akik még soha nem jártak Budapesten. Ezt olvasta L. Ritók Nóra, aki Berettyóújfaluban él, ahol 1999-ben létrehozta az Igazgyöngy Alapítványt, és elkezdett hozzám gyerekeket küldeni. Kettesével jöttek tíz év körüli kislányok, mentem velük sétálni, mozgólépcsőzni, emeletezni, vittem őket múzeumba. Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy két nap kevés arra, hogy megismerjünk valakit. Úgy gondoltam, változtatok, egyetlen gyerekre összpontosítok és az ő családjára. Nóra egy kislányt küldött, de öten voltak testvérek, három lány, két fiú. A kislányon keresztül kerültem kapcsolatba a családdal, láttam a mindennapi küzdelmeiket. Akkoriban omlott be a forint, és a devizahitelek megduplázódtak. A család is devizahitelt vett föl, és az, hogy egyik napról a másikra kétszer annyit kell fizetni törlesztésként, mint korábban, számukra megoldhatatlannak tűnt. Elúszott volna a házuk. Tőlem kértek kölcsön. Úgy adtam a pénzt, hogy tudtam, nemigen fogom visszakapni. Sokat gondolkodtam azon, mennyire az én dolgom, mennyire egy magánszemély dolga, hogy bajba jutott embereknek segítsen. De hajlamos vagyok azt gondolni, kicsit idealizálva a viktoriánus korszakot, hogy ez a fajta felelősségvállalás fontos szerepet tud betölteni egy társadalom működésében.
A könyvbeli történet azt mutatja, hogy kialakult egy végzetes mechanizmus: a kislány, aki közben felnőtt és élettársa, gyereke lett, tőled várta minden, pénzt igénylő problémája megoldását, te pedig segítettél. Őszintén úgy gondolhatta minden alkalommal, hogy most már tényleg utoljára kér, rendbe jön minden – csak aztán nem jött rendbe semmi, tartósan legalábbis nem. „Lett egyből kettő, és aztán vissza a nullára, mindig vissza a nullára…” – mondja Emma.
Kicsit akadályoztam is őket abban, hogy felelősséget vállaljanak a saját életükért, mert amikor valami katasztrófa történt, elvitte a vihar a tetőt, felrémlett a börtön – falopásért! –, megoldottam. Tehát a fiatalok nem azt tanulták meg, hogy felkészüljenek a krízisekre, tegyenek félre pénzt, kössenek biztosítást, ami a középosztályban természetes. Ezt nem is várhattam volna tőlük. A mélyszegénységben pedig a dzsungel törvényei érvényesülnek, amit legfeljebb a rokoni kapcsolatok mérsékelnek. De a rokonság is addig tart, amíg anyagilag egy szinten vannak a család tagjai: egyformán szegények. Ha egy családtag tehetősebb lesz, a kevésbé tehetősek rájárnak, amíg be nem szünteti a kapcsolatokat. Ezért is nehéz a kitörés.
Emma végül megszakítja a mechanizmus működését. Meddig is tartott?
Tizenhat évig.
Van valami tanulság?
Pusztán azzal, hogy pénzt adunk nekik, nem oldjuk meg a mélyszegénységben élők problémáit. Sokkal jobb szociális intézményrendszer kellene, sokkal jobb oktatás. És persze nem tízévesen, nem is hatévesen kell elkezdeni a gyerekek nevelését. L. Ritók Nóráék már a terhes nőkkel is foglalkoznak. Az állam nélkül persze nem sokat lehet elérni. Azt kéne érezniük a mélyszegénységben élőknek, hogy érdemes próbálkozniuk, mert akkor megnyílnak előttük bizonyos lehetőségek. Ezt ma nem érezhetik. Ha viszont folyamatosan azt élik meg, hogy minden a fejük felett zajlik, hogy lemondtak róluk, nem törődnek velük, addig semmi nem fog változni, illetve még rosszabb lesz. Nagyon nagy a feladat, sokba is kerül. Nem véletlenül reagált úgy mindegyik kormány, hogy ennyi pénzünk nincs, ennyi emberünk nincs, ennyi időnk nincs, ne bolygassuk. Csak közben minden harmadik gyerek mélyszegénységbe születik.
A kisregény zárójelbe tett alcíme szerint egy „rasszista történet”-et olvasunk, ami nyilván fájdalmas önirónia. Miért írtad ezt oda?
Minden rossz, amit a cigányokról gondolnak, megtalálható a szövegben. Nem hallgattam el semmit a tényleges történetből, még a cigány csoportok egymás közötti rasszizmusa is benne van: a romungrók és az oláh cigányok utálják egymást.
Amikből még egyáltalán nem következne, hogy a történet rasszista, az meg végképp nem, hogy a szerző az. De szerintem a szöveg sem igazolja az előítéleteket, hisz Dalma és Bali dolgozni akarnak, önálló életre vergődni. Félreolvasni persze könnyű, ahogy Háy János Mamikám című kiváló regényét is sikerült néhány, amúgy nagyszerű embernek, akikkel vitába is keveredtem, pedig egyébként kedvelem és tisztelem őket.
Én nem vagyok annak a híve, hogy eltitkoljunk, eltussoljunk nehéz történeteket. Nem gondolom, hogy Háy János könyve rasszista. Egy nagyon szép könyv egy történettel, ami nem kényszerít arra, hogy egy etnikai csoportról következtetéseket vonjunk le: elmeséli, hogyan alakult két ember kapcsolata a tragikus végig. Én nem éreztem bántónak.
Tulajdonképp meglepő, hogy egy meghatározó színházi ember lányaként nem a drámaírásba vágtál bele.
Nem mertem volna ezzel a műfajjal kísérletezni, amíg apám élt. Izgat egyébként… A legintenzívebb műfaj szerintem a színház, mert jó esetben olyan mélyen bevonhatja a nézőt – fizikailag is, hisz a színészek is fizikai valójukban vannak jelen –, ami egy irodalmi szöveggel biztosan nem érhető el.
