A skót-amerikai Niall Ferguson alighanem a világ legbefolyásosabb historikusa Henry Kissinger 2023-as halála óta. Elismertségét nemcsak az jelzi, hogy történettudományi bestsellerek sorát írta, és a legnevesebb brit és amerikai elitegyetemek (Cambridge, Oxford, New York-i Egyetem és a Harvard) kutatója és oktatója volt az elmúlt évtizedekben a republikánus Hoover Intézet jelenlegi tudományos főmunkatársa, de a Nobel-békedíjas néhai amerikai külügyminiszter is őt tartotta méltónak az életrajza megírására, átadva neki a személyes dokumentumait. Niall Ferguson Kissinger-életrajzának eddig az első kötete jelent meg (Kissinger – 1923–1968: The Idealist, 2016), amely ugyan nem olvasható magyarul, de számos történettudományi bestsellerét kiadták hazánkban, a legismertebb és legnagyobb vitát kiváltó művét, a Civilizáció – A Nyugat és a többiek című 2012-es összefoglalását többször is.
A tory punk
A „kultúrrasszizmussal” is vádolt sztártörténész és fenegyerek a Civilizáció című, tévésorozatként is fogyasztható művében arra keresi a választ, minek köszönhető az, hogy noha az 1500-as évek elején London még egy sötét, piszkos, fertőzött, férgektől hemzsegő nyomorúságos hely volt Pekinghez képest, Nyugat-Európa országai pedig messze elmaradtak technikai fejlettségben és gazdagságban a Mennyei Birodalomtól, mégsem Kína, hanem az atlanti országok hódították meg a világot. Meggyőződéses kapitalistaként Niall Ferguson a választ a versenyszellemben, a magántulajdonban és – Max Webertől ihletve – a felhalmozásra ösztönző „protestáns etikában” találta meg.
Ugyanakkor abban is, hogy az egyház hatalmát visszaszorították Nyugaton, ami szabad utat engedett az orvostudományi felfedezéseknek – hiszen az angolok aligha lehettek volna a világ urai a 19. században, ha nem fedezik fel „gyilkos eszközként” (Ferguson az okostelefonok világából átemelt fogalmával: „killer app”) a malária ellenszerét. De a popzenét és a divatot is olyan kulturális fegyverekként azonosította, amelyek máig biztosítják a Nyugat fölényét – amennyiben a Nyugat mer önmaga lenni, és nem köti gúzsba magát a túlzott politikai korrektséggel.
Niall Ferguson magát egy „tory punknak” tartja: a Sex Pistols berobbanása idején volt kamasz, és már egyetemistaként polgárt pukkasztott azzal, hogy a baloldali professzoroktól és diákoktól hemzsegő Oxfordi Egyetemen ő a jobboldali miniszterelnökért, Margaret Thatcherért rajongott, aki a szociális kiadásokat megnyirbáló neokonzervatív reformjaival a Sex Pistols énekesénél, Johnny Rottennél is vitatottabb megítélésű lett.
A Brit Birodalom „fizetett ügynöke”
Niall Ferguson szerint az egyetemeken semmi helye a „safe space-eknek”, annál inkább a provokatív felvetéseknek és a vitáknak. Óriási felháborodást váltott ki, amikor a posztkolonialista tudományos diskurzussal szembemenve igyekezett rehabilitálni a Brit Birodalmat a The Empire – How the Britain Made the Modern World (A birodalom – Hogyan teremtette meg Nagy-Britannia a modern világot) című 2003-as munkájában és televíziósorozatában. A gazdasági kizsákmányolással és a tömeggyilkosságokkal szemben, a gyarmatosítás mérlegének másik serpenyőjébe a magas szintű, professzionális közigazgatást, az iskoláztatást és egészségügyi ellátást, valamint a befektetéseket vonzó rendfenntartást helyezte.
Történelmet népszerűsítő sorozatainak nemcsak írója és műsorvezetője, hanem producere is, de Niall Ferguson sosem csinált titkot abból, hogy amit csinál, el is szeretné adni: kifogástalanul szabott zakóiban mintha nem is bölcsész lenne, hanem egy yuppie bankár a Cityből. 1998-ban a történészeknél példátlan szerződést kötött vele a Penguin Books, amikor a kiadó 600 ezer fontot (akkori értékén 1 millió dollárt) előre kifizetett neki a következő három könyvéért. Ennyi pénzből pedig van lehetősége tudományos asszisztenseket alkalmazni, akik levéltárba járnak és kéziratokat silabizálnak helyette: különben nem tudná ilyen gyorsan termelni a vaskos monográfiákat.
Új intellektuális divatot teremtett
Imponáló karrier az övé: Skócia fővárosából, Glasgow-ból érkezett az Oxfordi Egyetemre, amely egy kosztümös tévédrámának tűnt a díszvacsorákon szervírozott Chateau Lafitte vörösborral a nagy múltú, de az 1970-es évekre már lepusztuló iparvidékhez képest, ahol felnőtt. A. J. P. Taylor volt a hőse az iskolában, Az első világháború képes krónikája című, 1964-es Taylor-könyv volt Ferguson gyerekkorának meghatározó olvasmányélménye, és karriermodelljét az első médiatörténészéről, Tayloréről mintázta. Niall Ferguson arról ábrándozott, hogy majd délelőtt pipázgatva okítja a tanítványait a könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában, délután véleménycikket ír egy napilapnak, este pedig félórás előadást tart egy tévécsatorna történelmi műsorában.
Niall Ferguson valóban amolyan „jobboldali A. J. P. Taylor” lett (a példaképe baloldaliságáról mindent elmond, hogy úgy tartotta, „a szegényeknek mindig igazuk van”), akinek a küldetése, hogy történészként nemcsak megbízható, de szórakoztató könyveket is írjon. Ferguson a provokatív kijelentései mellett ezt elsősorban merész feltételezésekkel, kontrafaktuális játékokkal teszi. A »mi lett volna, ha?« kérdés gátlástalan feltételével – amelyről minden történészhallgatónak megtanították, hogy magát komolyan vevő történész nem foglalkozik vele – új intellektuális divatot teremtett: a „niallizmust”.
Az 1997-es Virtual History: Alternatives and Counterfactuals (Virtuális történelem: alternatívák és tényellenesek) című, többszerzős kötet után a The Pity of War (Sajnálatos háború) című 1998-as könyvével robbant be a köztudatba, amelyben Nagy-Britannia 1914-es katonai beavatkozását hibáztatta az elhúzódó első világháborújáért, a „20. század őskatasztrófájáért” (ahogy George Kennan nevezte). Ferguson úgy érvelt, amennyiben Nagy-Britannia nem küld csapatokat a Belgium semlegességét megsértő Németország ellen, sokkal gyorsabban véget érhetett volna az európai konfliktus. Ugyan a vilmosi Németország győzelmével, de a császárral és a cárral a trónon elmaradt volna az 1917-es bolsevik hatalomátvétel, Hitler sosem lett volna az 1919-ben megalázott Németország vezetője, így nem következik be a második világháború és holokauszt.
Tanulunk a történelemből
Ferguson hangsúlyozza, egy történésznek nem szabad megfeledkeznie arról, hogy egy adott történeti pillanatban nem csak az a „realitás” létezett, ami végül bekövetkezett, és vallja, hogy a „nagy emberek”, a véletlenek és az emberi butaság egyként történelemformáló tényezők. Ekképp – a marxistákkal szemben – elveti az anyagi determinizmust, noha ő maga gazdaságtörténészként indult az 1990-es években, doktori disszertációját az élete végén Magyarországra költöző Norman Stone témavezetésével a weimari Németország 1923-as hiperinflációjáról írta. „Céhes” gazdaságtörténészként tette le az asztalra a Rothschild bankárcsalád vaskos történetét is. Az akkori kutatásaiból nőtt ki az informális hálózatok történeti jelentőségét bemutató A tér és a torony című, 2018-as munkája.
A rossznyelvek szerint a The Pity of War című könyvének elképesztő visszhangjában nemcsak a könyv ihletettsége, hanem Niall Ferguson első feleségének, Sue Douglasnek a médiakapcsolatai is szerepet játszottak. A történész már egyetemistaként újságíróskodni kezdett álnéven, hogy finanszírozni tudja a doktori tanulmányait. Kettős életet élt, „Dr. Ferguson” „Mr. Hyde”-ja „Alec Campbell” volt – későbbi felesége szerkesztette a cikkeit. Sztártörténészként sem adta fel az „írói munkásságát”, 2020 nyara óta a Bloomberg egyik véleményvezére.
Publicistaként sose engedhette meg magának, hogy unalmas legyen, és ez a történetírásán is látszik, miképp a tudományos munkássága visszaköszön a közéleti írásaiban. Előszeretettel él történelmi analógiákkal a politikai elemzéseiben és előrejelzéseiben. 2011-ben saját politikai tanácsadó vállalkozást is indított, a Greenmantle-t (a skót John Buchan 1916-os kémregénye címét választotta cégnévül). Niall Ferguson nem hisz a múlt önmagáért való megismerésében, szerinte azért tanulmányozzuk a történelmet, hogy tanuljunk belőle, és a jövőben kisebbeket hibázzunk. Tanácsadóként felvillanyozza, hogy míg a humántudományokban nincs súlyos következménye a tévedéseknek, a politikában van.
Amerikának fel kell vállalnia, hogy birodalom
2002-ben azért költözött New Yorkba, hogy a világ centrumában legyen, ahol a komoly dolgok történnek, és mint egy görög filozófus a római hadvezéreknek, úgy kezdte osztogatni tanácsait az amerikai republikánusoknak. 2004-es könyve, a The Colossus – The Rise and Fall of the American Empire (Kolosszus – Az Amerikai Birodalom felemelkedése és bukása) szokás szerint provokatív, amelyben a Brit Birodalom történetéből von le tanulságokat az Egyesült Államok jövőjére nézve. Ferguson szerint nem a Bush-elnökség iraki háborús politikája volt a baj, hanem az, hogy félszívvel hajtotta végre a szégyenlősen, vonakodóan imperialista Egyesült Államok, amelynek végre fel kellene vállalnia, hogy birodalom.
Ferguson azért kritizálja az amerikai külpolitikát, mert az nem mer imperialista lenni, hiszen a hatalom olyan, mint a víz: ahol nincsenek ott az amerikaiak, befolyik egy másik nagyhatalom. Sajnálattal írta, hogy a Harvard végzősei CEO-k akarnak lenni egy multinál, és nem iraki alkirályok. Vitatható kijelentések, de az biztos, hogy Niall Ferguson sosem beszél mellé, a Hoover Intézet kutatójaként elsők között jelentette ki a nemzetközi helyzetértékelésében, hogy egy új hidegháborúban élünk. Csak az atomfegyverkezés helyett a mesterséges intelligencia-kutatások versenyfutásával – és ezúttal nem Oroszország, hanem Kína (ahol amúgy Ferguson vendégprofesszor volt) a fő ellenfele az Egyesült Államoknak, amelynek Tajvan szigete az lehet, ami Nagy-Britanniának a Szuezi-csatorna 1956-ban: nem szabad veszni hagyni, különben vége a világhatalmiságnak.
A William Hill fogadóirodában elég alacsony nyereményszorzóval adhatják, hogy Henry Kissingert követve Niall Ferguson is lesz még nemzetbiztonsági tanácsadó a Fehér Házban.
A cikk szerzője Csunderlik Péter történész.
