Ez játszódik le egy férfi agyában szakítás előtt

Bekanyarodom az utcánkba, és leparkolok a garázsban. A mi házunk a legszebb a környéken. Anya rendben tartotta a kertet, még azután is, hogy mi beköltöztünk és ő elköltözött. Valahányszor meglátogatott minket, a táskájában mintegy véletlenül ott volt egy pár kertészkesztyű, és rögtön nekiállt kigyomlálni az ágyásokat, vagy leszedni az almát a két almafáról, ahogy mindig is tette kiskorom óta. Mindegyik rózsafajta nevét tudta, szinte személyes ismerősei voltak, tudta, hogyan kell megmetszeni őket, és mikor kell betakarni őket télire. Ellen eleinte tiltakozott, sértette a büszkeségét, hogy anya úgy tesz, mintha a kert még mindig az övé volna, de Ellen utál kertészkedni, és én sem vagyok az a kertészkedő típus, úgyhogy ez tulajdonképpen nagyon is megfelelt nekünk, a kert szép volt anélkül, hogy nekünk kellett volna foglalkozni vele. Élvezet volt végigsétálni a pompás, buja, rózsaszínű és sárga és vörös rózsák között, amelyek akkorák voltak, mint az öklöm, és a levelük sötétzölden csillogott. A kert most elhanyagolt, a pázsitot néha lenyírjuk a robotfűnyíróval, hogy mégiscsak nézzen ki valahogy, de az ágyásokat benőtte a pitypang és a gaz, a rózsabokrok pedig csak kókadoznak. Miközben kiveszem az autóból az asztalt, végignézek a kerten, és összeszorul a gyomrom, nem lett volna szabad így elhanyagolni a dolgokat. De most nem tudok ezzel foglalkozni, ezentúl minden másképp lesz.

– Szia – kiáltom, miközben nagy nehezen beoldalazok az ajtón az összecsukott asztallal.

– Szia – kiáltja vissza Ellen a nappaliból.

Keresztbe tett lábbal, elnyúlva hever a szófán, előtte a dohányzóasztalon egy pohár fehérbor. Szokás szerint a lábával integet nekem, a telefonját nyomogatja, és alig néz fel, amikor becipelem az asztalt.

– Tessék, itt van – mondom, és az asztalt nekitámasztom a falnak, leizzadtam a cipekedéstől.

– Nagyszerű – feleli.

Basszus, még csak rendet sem rakott. Legalább két órája hazaért, de minden ugyanúgy van, ahogy reggel hagytuk, a nappaliban teljes a káosz, a gyerekek cuccai, legók és könyvek tömkelege, az asztalon koszos poharak és régi újságok, a falak mentén porcicák. Odébbtolom Ellen lábát és leülök a szófára, ujjaimmal a térdemen dobolok. Régen szórakoztatónak találtam, hogy Ellen csak így heverészik ott, karját a feje alá téve, szinte szexis volt, hogy nem hajlandó semmin streszszelni, és meg sem hallja, ha én vagy a gyerekek nyaggatjuk. Az emeleten gyors léptek dübörögnek, Eirik vagy Sivert átrohan a szobán, valószínűleg Eirik az, ő a mozgékonyabb.

– Ugye tudod, hogy hamarosan itt vannak a vendégek? – mondom.

– Tessék? – kérdezi Ellen, és felnéz.

Egy mozdulattal körbemutatok a rendetlenségen, ő elkomorodik, és nehézkesen feltápászkodik.

– Talán nekem is kijár egy kis pihenés – mondja. – Péntek van.

– Nem volna baj, ha nem úgy nézne ki a nappali, mint ahol bomba robbant – mondom.

– Nyugi, elintézem – feleli Ellen, és tovább nyomogatja a telefonját.

– Aha – mondom. – És mikor?

– Engedd már el magad – feleli Ellen, és felpillant a telefonról.

Már nyitom a számat, hogy folytassam, dühös szavak tolulnak fel bennem, de inkább visszanyelem őket, nem mondok semmit, annyiban hagyom a dolgot, már annyiszor elmondtam mindent, hogy a saját hangomat is unom, és amúgy sem mennék vele semmire.

– Linnea itthon van? – kérdezem végül.

– Igen, életünk napfénye hazaért – feleli Ellen, és biccent egyet Linnea szobája felé.

– Szóval megint duzzog – mondom.

– Elviselhetetlen ez a lány – feleli Ellen, és megrázza a fejét.

– Vidám lesz a buli – mondom.

– Ja, színtiszta élvezet– feleli Ellen, és elmosolyodik, én is elnevetem magam.

A hangom egész hétköznapi módon cseng, úgy beszélek, ahogy általában szoktam, és a közös kuncogástól olyan érzésem támad, mintha minden úgy volna, mint régen.

Ellen semmit nem vett észre, semmit nem gyanít. Látom a mosolyán, hogy biztonságban érzi magát, ettől egy pillanatra elszorul a torkom. Suta mozdulattal megpaskolom a térdét, aztán felállok, kimegyek a konyhába és körülnézek, a mosogatóban nagy tányérkupac tornyosul, a padló tele van morzsával, a pulton szörpre emlékeztető ragacsos nyom éktelenkedik, egy ideig csak állok, majd fújok egy nagyot, és elkezdem kipakolni a mosogatógépet. Kocognak a poharak, csörömpölnek a bögrék. Legalább ötven múminos bögrénk van a szivárvány minden színében, a sárgától a piroson és kéken át a rózsaszínig. Alig néhány múminfigurát ismerek, ott van Pöttöm és Vándor, no meg a cilinderes Múminpapa a fekete bögrén, amit általában én kapok meg, amikor hétvégenként nagy ritkán Ellen terít a reggelihez. Elő kell készítenem a pizzatésztát ma estére, jut eszembe, miközben elmosogatom azt, ami nem fért bele a gépbe, nekem is jó lett volna leülnöm egy kicsit megpihenni, de túlságosan nyugtalan vagyok, hangya van a gatyámban, ahogy apa szokta mondani, úgyhogy ennyi erővel éppen rendet is rakhatok.

Ez a család nélkülem két-három nap alatt bele fog fulladni a saját kosztengerébe. Valahányszor sajtos szendvicset készítenek, Eirik és Sivert kint felejtik majd a sajtot és a vajat, és az egész pult csupa maszat és kenyérmorzsa lesz, a padló zéró kólától ragad. Linnea szétdobálja a ruháit a fürdőszobában és a nappaliban, a vécécsésze szaros marad, az előszobában egymás hegyén-hátán áll majd a sok ezer cipő és csizma. És Ellen, Ellen pedig nem heverészhet tovább zavartalanul a szófán, ölében egy könyvvel és a telefonjával, amit folyamatosan babrál, mindig panaszkodik, hogy milyen lassan halad egy-egy könyvvel, én meg erre azt szoktam mondani, hogy ezen nincs mit csodálkozni. Most majd nem érti, hogy miért ilyen nagy a felfordulás, honnan került ide a rengeteg koszos ruha, és miért tornyosulnak mindenütt ragacsos tányérok. Sopánkodhat majd, hogy jesszusom, mi van itt!

Hogy fognak ezek elboldogulni, ha én elmegyek, amikor elmegyek.

A ház javarészt az enyém, anya meg apa építették, hatvanöt százalékban az én tulajdonom, míg a nyaraló Ellen nevén van, szóval, ha szigorúan vesszük, nem nekem kellene elköltöznöm. Ennek ellenére azonban ezt a házat tudom elképzelni magam nélkül, látom magam előtt, ahogy a család körbeüli az ebédlőasztalt, és van egy üres hely, az én helyem, látom a szekrényeket a ruháim és cipőim nélkül, az ágyat, aminek az egyik feléről hiányzik a párna és a paplan.

A kislábossal küzdök, próbálom kikaparni belőle a megszáradt zabkását. Ellen az, aki reggelente zabkását készít Eiriknek és Sivertnek, áfonyát és mézet tesz rá, a fiúk pillanatok alatt belapátolják az egészet, de ki az, aki utána nekiáll elmosni a lábost, na vajon kicsoda. A megszáradt zabkásamaradék úgy megkeményszik, hogy éle lesz, megvághatod vele a kezedet. Előveszek egy fém dörzsszivacsot, teljes erőből súrolom az edényt, aztán elegem lesz belőle, ezt a végtelenségig súrolhatom, rettentő lassan megy. Visszalököm a lábost a mosogatóvízbe, egy pillanatra ökölbe szorítom a két kezem, aztán kiveszem, megtörlöm, és úgy, ahogy van, beteszem a helyére a konyhaszekrénybe, a szekrény ajtaját becsapom, nagyot csattan, aztán csend lesz.

Még két nap, gondolom, és a mosogatót bámulom. Ujjammal megkavarom a mosogatóvizet, nézem az alján az üledéket, aztán újra megkavarom, a víz hullámzik. Legfeljebb három nap. A vasárnap nem jó. De a hétfő már igen, vagy talán a kedd. És akkor majd. Miután túl vagyunk az istentiszteleten és az ebéden és a beszédeken, miután elintéződik minden, aminek el kell intéződnie, nagyon hosszú ez a lista, most azonban az a legfontosabb, hogy elkészítsem a pizzát és rendet rakjak, mire megérkezik apa és Hanne, ez az új Hanne az új barátnőjével, külön stressz most, hogy ebben a nagy felfordulásban még vacsoravendégeink is lesznek, de rosszul vette volna ki magát, ha nem hívjuk meg őket. Még három nap, és elmondom Ellennek.

A mobilom rezegni kezd. Izgatott leszek, mint a kutya, amikor meghallja az etetőtálba szórt száraztáp zörgését, sietve megtörlöm a kezemet egy konyharuhába, aztán előveszem zsebemből a telefont, mostanában mindig nálam van. Visszafojtom a lélegzetem és körülnézek, a hangok ugyanolyanok, a gyerekek az emeleten tesznek-vesznek, Ellen csöndben van a nappaliban. Ő az, Kaia. Mosolyogni kezdek, amikor megnyitom a képet, amit Snapchaten küldött. Az erkélyen ül, kezében egy sörrel, belenéz a kamerába, és kicsit duzzogva elbiggyeszti az ajkát, ez az, amit Linnea durcizásnak nevez. Ujjatlan trikó van rajta, nyaka és karja puhán fényes a napsütésben, noha úgy tűnik, mintha nagyon hideg volna. „Itt az erkélyen elég meleg van”, írja. „Bárcsak ott lehetnék”, írok vissza neki és közben mosolygok. „Bárcsak”, feleli, és küld egy szívecskét, amire válaszul én is küldök egy szívecskét. „Úgy látom, fázol”, írom, és küldök egy padlizsán emojit. „Hát gyere át, és melegíts meg”, feleli Kaia egy barackos emojival, a szám kiszárad, kezdek beindulni, a testem lüktet. „Sze- retnék, de nem megy”, válaszolom, habár ezt ő is tudja.

„Holnap benézel?”, kérdezi végül, és én azt válaszolom, hogy rengeteg dolgom van még a konfirmálás előtt, de azért igyekszem. Holnap muszáj elmennem hozzá, még nem tudom, hogyan oldom meg, de meg kell találnom a módját. Aztán nem jön több üzenet.

Kezemben a telefonnal bemegyek a fürdőszobába, bezárom az ajtót, és egy ideig elüldögélek a vécén, hogy lecsillapodjon a szívverésem. Ma este össze kell szednem magam, nem lehetek szórakozott vagy ingerült. Hanne felhúzza az orrát és megsértődik, ha úgy érzi, hogy nem figyelek rá, aztán elpanaszolja apának, aki majd folyton célzásokat tesz arra, hogy engem bezzeg nem érdekel semmi más, csak a saját nagyszerű családom.

Újra megnézem Kaia képét, a mosolya, a melle, a karja, a borospohara, tudom, hogy látja, hogy újra megnyitottam a képet, de azt hiszem, ez tetszik neki.

Nekem ez nem megy, az utóbbi egy évben sokat gondolkodtam már ezen, én nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Rosszul alszom, folyton összerezzenek, és ha ránézek Ellenre és a gyerekekre, legszívesebben elsírnám magam. Én nem ilyen vagyok. Egyfelől nekem ott volt apa, másfelől pedig Ellen társaságában is, az én barátaim között is sokan voltak, akik félreléptek, férfiak és nők egyaránt, mert a nők sem jobbak, de nem ám, ha ugyan bárki azt hinné. Én mindig hangosan és határozottan elleneztem azt, amikor egyesek tönkretették az egész családot, csak mert lefeküdtek valakivel, amikor mindent felrúgtak valami baromságért, ami egyébként nem jelentett semmit, amikor magasról tettek a gyerekekre, a feleségekre vagy férjekre, az otthonukra, az anyósokra és apósokra, a közös barátokra, a karácsonyestére, arra, hogy együtt kell megöregedni, mindenre. Minden szétesett, csak mert te a farkad után mész, mert újra fiatalnak és elevennek akarod érezni magad, mert a feleséged megkopott, miután szült neked három gyereket, mert van egy kollégád, aki úgy néz rád, hogy te attól szexinek érzed magad az új ruhádban, mindig valami efféle történik. Legyen már egy kis tartásunk, mondtam Ellennek, a haverjaimnak, mindenkinek. Manapság mindenki túl könnyen feladja. Mi történt az erkölccsel, mi történt a tisztességgel, mondtam. Mi van azzal, hogy amit megígértünk, azt tartsuk is be. Ezt mondtam.

Néhány évvel ezelőtt, nagyjából akkor, amikor anya megbetegedett, volt az az ügy Peterrel, aki többé-kevésbé benne volt a gimis társaságunkban, bár én eleve nemigen kedveltem, mert mindig nyavalygott, mindig mindenért mást hibáztatott. Akkoriban már jó ideje nem látta őt egyikünk sem, mert mindenki kissé zűrösnek találta a helyzetet, Peter otthagyta a feleségét és a két gyerekét, és az asszony nyakába szakadt a teljes felelősség. A nagyobbik gyerek kemény autista volt, magas, furcsa hangokat adott ki és nem tudott kapcsolatot teremteni senkivel. Nem voltunk teljesen meglepve, amikor Peter elhagyta a családját, mert a szakítás előtt folyton hívogatott minket, hogy menjünk le sörözni a városközpontba, a Jeppe ivójába, sokkal gyakrabban akart kimenni, mint ahogy mi, többiek ráértünk, és sokkal gyakrabban, mint ahogy ő is ráérhetett volna. Kell egy kis szünet, jelentette ki Peter. Muszáj szünetet tartanom. És azok a hangok, mondta, én ebbe beleőrülök. Utánozta a fiát, és felrikoltott, olyan hangosan, hogy a többi asztaltól mindenki felénk fordult. Mi csak összenéztünk, nem nevettünk. Értettük, hogy időről időre ki kell eresztenie a gőzt, mit lehet erre mondani, nem volt egyszerű helyzetben, de ez ott, ez kőkemény volt, mondtam is utána Ellennek, hogy ez így baromira nincs rendben. Nem, ez tényleg nincs rendben, felelte Ellen.

Miután Peter elköltözött otthonról, elhívott minket a Kupába, és ott mondta el nekünk, Simennek, Jonnak és nekem, miután megnéztünk egy meccset. Rosszul nézett ki, lefogyott, ideges és ingerlékeny volt. Megkérdeztem, hogy mi lesz a szülői felügyelettel, nem lesz-e nehéz megoldaniuk Johannéval, hogy a gyerekek fele-fele arányban legyenek mindkettőjüknél. Csak minden második hétvégén lesznek nálam, felelte Peter, miközben a sörét szorongatta és hintázott a széken. Ez nekem túl sok, nem szólhat erről az egész életem.

Én igazán tudok viselkedni, még akkor is, ha iszom, amit nem minden haverom mondhat el magáról, ekkor azonban az asztalra csaptam és ráordítottam, de hát basszus, ők a te gyerekeid, mi a francról beszélsz, nem tolhatsz át minden felelősséget Johannéra. Peter felpattant, a szeme vörös volt, én is felugrottam, annyira dühös voltam, hogy képes lettem volna leütni őt ott helyben, éreztem, ahogy a nyakamon kidagadnak az erek és reszket az állam, a csapos pedig odarohant hozzánk, és ránk kiabált, most aztán szépen nyugodjon le mindenki! Peter közölte, hogy semmi gond, ő akár el is mehet, felkapta a kabátját, és kifelé menet lesöpört vele egy korsót az asztalról, az egész sör Jon ölébe ömlött.

– Micsoda seggfej – mondtam Ellennek, amikor hazaértem.

Alsógatyában ültem az ágy szélén, ő pedig az ágyban egy könyvvel, kicsit spicces voltam, és amint elkezdtem erről beszélni, ismét elöntött az adrenalin, alig kaptam a levegőt.

– Basszus – felelte erre Ellen. – Mi a franc ütött egyesekbe?

– És persze nő van a dologban – mondtam. – Egy fiatalabb nő, már két éve dugnak, kurvára klasszikus eset, én ezt egyszerűen képtelen vagyok felfogni.

– Szánalmas – felelte Ellen.

Látszott rajta, hogy ez tetszik neki, hogy roppant elégedett azzal, hogy az ő férje olyan férfi, aki sziklaszilárd értékekkel rendelkezik, és soha nem fog ilyet tenni, soha.

– Ezt én képtelen vagyok felfogni – ismételtem meg.

– Hogy tudja otthagyni a családját.

Bemásztam az ágyba, kezdett kiszállni belőlem az alkohol, borzongtam. Hanyatt feküdtem, és csak bámultam a mennyezetet.

– Most meg mi a baj? – kérdezte Ellen kissé aggodalmasan. – Hahó.

Odabújt hozzám, az egyik lábát átvetette rajtam, és az orrát belefúrta a nyakamba.

– Ne vedd ennyire a szívedre – mondta.

Én csak sírtam, hangtalanul és mereven, képtelen voltam megmozdulni.

Peter azóta összeköltözött az új nővel, aki most már terhes, van egy házuk a fjord túlsó partján. Én beszüntettem vele mindenféle kommunikációt, egyszer a boltban köszönés nélkül elmentem mellette. Nem tudom, mit tennék, ha most összefutnék vele.

Felállok a vécéülőkéről, és kihúzom magam. A telefonom képernyőjén megjelenik egy szívecske, Kaiától jött, elmosolyodom, és válaszul én is küldök neki egy szívecskét, aztán még egyet.

Marie Aubert: Igazából nem ilyen vagyok

Fordította: Pap Vera-Ágnes

Scolar, 2023