Kultúra

NemTörténtMegNemTörténtMegNemTörténtMeg – Tizennégy évesen megerőszakolt lány történetéből készült regény

24.hu
24.hu
„Térdkalács formájú zúzódások éktelenkednek a karomon, a csípőmön, a combomon. És vér… a lepedőn, a paplanon, a lábamon.” Sokkoló Matiné.

Sok mindent nem tudok. Nem tudom, miért nem hallottam az ajtó csukódását. Egyáltalán mi a francért nem zártam be az átkozott ajtót. Miért nem fogtam fel, hogy valami nincs rendjén – rohadtul nincs rendjén –, amikor megéreztem a matrac süppedését a súlya alatt. Miért nem sikítottam, amikor kinyitottam a szemem, és megpillantottam, ahogy bemászik a takaróm alá. Miért nem próbáltam küzdeni ellene, amikor még volt rá esélyem.

Nem tudom, meddig feküdtem ott utána azt mondogatva magamnak: szorosan hunyd le a szemed, és próbáld meg, könyörgöm, csak próbáld meg elfelejteni. Próbálj meg kizárni minden rosszat, mindent, amiről úgy érzed, soha többé nem gyógyulhatsz fel belőle. Ne törődj az ízzel, amit a szádban hagyott, a lepedő ragacsos nedvességével, a combodba sugárzó tűzzel, a gyomorforgató fájdalommal; ezzel a golyóval, ami átszakított, és valahogy a gyomrodba fúródott. Nem, nem sírhatsz. Mert nincs miért sírnod. Hiszen ez csupán egy álom volt, egy rossz álom – egy rémálom. Nem történt meg. Nem történt meg. Nem történt meg. Folyton ez jár a fejemben: NemTörténtMegNemTörténtMegNemTörténtMeg. Ismételd, ismételd, ismételd! Akár egy mantrát. Akár egy imát.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Akkor még nem tudtam, hogy ezek az elmémben felvillanó képek – egy film valaki másról, valahol máshol – soha nem tűnnek el, folyamatosan pörögnek majd a fejemben, örökre kísérteni fognak. Újra lehunyom a szemem, de csak azt látom, azt érzem, azt hallom: a bőrét, a karját, a lábát, a kezét, ami túl erősen markol, a leheletét magamon, ahogy izmok feszülnek, csontok ropognak, a testem megtörik, én pedig egyre gyengülök, elhalványulok. Ezek az érzések… nincs más, csak ez.

Fogalmam sincs, hány óra telik el, mire a szokásos vasárnap reggeli lármára riadok: a tűzhelyen csörömpölő edények és serpenyők hangjára. Az ajtó alatt ételszag kúszik be: szalonna, palacsinta, anya kávéja. A tévé hangjai: napközben hidegfront vonul át felettünk, viharok várhatók; apa időjárásjelentése. A mosogatógép morajlása. A kerge kutya az utca túloldalán csahol, mint mindig, valószínűleg a semmire. Aztán ott a kosárlabda szinte észrevehetetlen, ütemes pattogása a harmatos aszfalton, lábak csoszogása és cipők nyikorgása a felhajtón. A mi szerencsétlen, álmos külvárosunk, mint minden más szerencsétlen, álmos külváros lassan, kótyagosan ébred, saját jelentéktelenségéről mit sem sejtve, csak még egy szombatot kívánva, rettegve a házimunkától, a templomtól, az elintéznivalóktól és a hétfő reggeltől. Az élet zajlik, csak úgy megtörténik, megy tovább, mint mindig. Normálisan. És nem tudok szabadulni a tudattól: akár felébredek, akár nem, minden folytatódik. Elborzaszt ez a normalitás.

Amikor kényszeredetten kinyitom a szemem, még nem tudom, hogy a hazugságok máris mozgásba lendültek. Nyelni próbálok. De a torkom kiszáradt. Mintha torokgyulladás lenne, mondom magamnak. Biztos megbetegedtem, ennyi az egész. Valószínűleg belázasodtam. Félrebeszélek. Nem tudok tisztán gondolkodni. Megérintem az ajkamat. Sajog. És a nyelvemen a vér ízét érzem. Nem, ez nem lehet. Nem történt meg. Ahogy a plafont bámulom, elgondolkodom: komoly problémáim lehetnek, ha ilyeneket álmodom. Efféle szörnyűségeket. Kevinről. Hiszen ő Kevin. A bátyám legjobb barátja, gyakorlatilag a testvérem. A szüleim is szeretik, mint mindenki, én is, és ő aztán… nem lenne képes. Az lehetetlenség. Megpróbálom megmozdítani a lábamat, hogy talpra állhassak. Annyira fáj, mintha eltört volna. Az állkapcsom meg… mintha csupa rossz fogam lenne.

Újra lehunyom a szememet. Mély levegőt veszek. Lenyúlok, és megérintem a testemet. Nincs rajtam fehérnemű. Túl hirtelen ülök fel, a csontjaim úgy jajgatnak, mint valami aggastyánnak. Félek lenézni. Akkor is ott van: a hét napjai feliratú bugyim gombócba gyűrve a padlón. Ez a keddi, bár tegnap szombat volt. Teljesen mindegy, úgysem látja senki. Épp erre gondoltam, amikor magamra kaptam. Most már biztosan tudom, hogy megtörtént. Tényleg megtörtént. És ez a fájdalom a testemben, mélyen belül, mintegy végszóra újra sanyargatni kezd. Ledobom magamról a takarót. Térdkalács formájú zúzódások éktelenkednek a karomon, a csípőmön, a combomon. És vér… a lepedőn, a paplanon, a lábamon.

Pedig átlagos vasárnapnak kellene lennie.

Amikor is felkelek, felöltözöm, és leülök reggelizni a családommal, reggeli után azonnal a hálószobámba masírozok, és befejezem a péntek este félbehagyott házi feladatokat, különös figyelmet fordítva a geometriára. Gyakorlom az új dalt, amit a zenekarral tanultunk, felhívom a legjobb barátnőmet, Marát, később esetleg át is ugrom hozzá, és még csomó más buta, értelmetlen feladatot végzek.

De ma nem ez lesz, már az ágyamban ülve tudom, hitetlenkedve bámulom a foltjaimat, remegő kezemet a számhoz szorítom.

Két kopogás a szobám ajtaján. Felpattanok.

– Edy, ébren vagy? – harsan anyám hangja. Kinyitom a számat, de olyan érzés, mintha valaki sósavat öntött volna le a torkomon, talán soha többé nem leszek képes beszélni. Kopp, kopp, kopp. – Eden, reggeli! – Lejjebb húzom magamon a hálóinget, az is csuromvér.

– Anya! – válaszolom végül, a hangom nyers és förtelmes.

Résnyire nyitja az ajtót. Ahogy benéz, tekintete máris a vérre siklik.

– Ó, istenem! – sikkantja. Beslisszol, és sietve becsukja az ajtót.

– Anya, én… – Hogyan mondjam ki a szavakat, a legiszonyúbb szavakat, azokat, amelyekről tudom, hogy el kell hagyniuk a számat?

– Ó, Edy – sóhajtja, szomorú mosollyal fordulva felém. – Semmi baj.

– Mi…? – kezdem. Hogyne lenne már baj? Melyik világban ne lenne ez baj?

– Előfordul az ilyen, ha nem számítasz rá. – Csak úgy repked a szobámban, rendezkedik, rám alig nézve magyaráz a menstruációról, a naptárról és a számolásról. – Bárkivel megeshet. Ezért mondtam neked, hogy számon kell tartanod. Akkor nem érnek efféle… meglepetések. Fel tudsz rá készülni.

Szóval ő azt hiszi, hogy ez az.

Elég sok filmet láttam már ahhoz, hogy tudjam, el kell mondani. Kurvára el kell.

– De…

– Menj nyugodtan zuhanyozni, édesem – szakít félbe. – Majd én elintézem ezt a… ööö… – karjával széles kört ír le az ágyam fölött, a szót keresve – …ezt a galibát.

Galiba, te jó isten! Most vagy soha. Most vagy soha. Most!

– Anya… – próbálkozom ismét.

– Nem kell szégyellned magad! – mondja nevetve. – Semmi baj. Komolyan. – Mellém lép, átnyújtja a köntösömet, és magasabbnak látom, mint valaha. A lába előtt heverő, összegyűrt keddi bugyit még csak észre sem veszi.

– Anya, Kevin… – Ahogy kiejtem a nevét, elfog a hányinger.

– Ne aggódj, Edy! Odakint kosarazik Caelinnel, apád pedig szokás szerint a tévé előtt döglik. Senki sem fog meglátni. Menj csak! Vedd ezt fel!

Felpillantok rá, és egészen kicsinek érzem magam. Kevin hangja tornádóként járja át az elmémet, ahogy arcomra lehelve azt suttogja: Senki sem fog hinni neked. Ezt te is tudod. Senki. Soha.

Aztán anyám megrázza előttem a köntöst, felkínálva egy hazugságot, még csak ki sem kell találnom. Lassan megjelenik a szemében az a türelmetlen, itt vannak az ünnepek, nekem erre nincs időm tekintetet. Nyilvánvalóan ideje indulnom, hogy ő felszámolhassa a káoszt. És az is nyilvánvaló, hogy senki sem fog meghallgatni. Nem fogják rajtam észrevenni, és ezzel Kevin is tisztában volt. Állandóan nálunk lóg, jól tudja, hogyan működnek itt a dolgok.

Próbálom kihúzni magam, hátha akkor nem látszik, hogy minden elromlott. A bugyit az ágy alá rúgom, hogy ne találja meg, ne kezdjen el gondolkodni. Elfogadom a köntöst. Elfogadom a hazugságot is. Anyámra nézek, figyelem, ahogy a karjába nyalábolja a szennyes lepedőt – a bizonyítékot –, és tudom, hogy ha most nem, akkor soha. Mert igaza volt, senki sem fog hinni nekem. Persze hogy nem. Soha.

*

A fürdőszobában óvatosan lehámozom magamról a hálóingemet, jó messzire tartva összegyűröm, majd a mosdókagyló alatti szemetesbe gyömöszölöm. Megigazítom a szemüvegemet, és alaposabban megvizsgálom magam. A nyakamon az ujjai formáját idéző, halvány foltok. Jelentéktelenek a többihez képest, amelyek a testemet borítják. Az arcomon nincsenek zúzódások. Csak az ötcentis heg a bal szemem felett a két évvel ezelőtti biciklis balesetemből. A hajam kissé ziláltabb a szokásosnál, de alapvetően ugyanúgy nézek ki – nem fog feltűnni senkinek.

Mire kilépek a zuhany alól – még mindig mocskosan, holott majd lenyúztam a bőrömet, úgy sikáltam, hátha lemoshatom a zúzódásokat –, már ott is van. Ott ül a konyhaasztalunknál, a mi étkezőnkben az én bátyámmal, az én apámmal, az én anyámmal, és narancslevet kortyolgat a mi poharunkból. A poharat, amelyre az ajka tapad, egyszer majd nekem is használnom kell. Az a villa hamarosan megkülönböztethetetlen lesz a többitől. Az ujjlenyomata ott éktelenkedik a testem minden centiméterén, és a házunkban, az életemen, a világban. Mindent megfertőz.

Caelin felemeli a fejét, és rám sandít. Óvatosan közeledem az étkező felé. Ő is látja. Tudtam, hogy azonnal észre fogja venni. Ha valakinek feltűnik – ha számíthatok bárkire is –, az a bátyám.

– Nagyon furán és feszülten viselkedsz – jelenti ki. Látja, mert jobban ismer, mint én saját magamat.

Szóval ott ácsorgok, várva, hogy tegyen valamit az ügyben: tegye le a villáját, álljon fel, húzzon félre, vonszoljon ki karon fogva az udvarra, és faggasson ki, mi a baj velem, mi történt. Akkor elmondanám, mit tett velem Kevin, ő meg a nagytestvéri stílusával jönne, hogy ne aggódj, Edy, majd én elintézem. Ahogy szokta, ha valaki piszkál. Aztán visszarohanna a házba, és agyonszúrná Kevint a kenőkéssel.

De nem ez történik.

Hanem csak ül ott. Engem figyel. A szája lassan az ismerős vigyorra húzódik. Ezt csak nekem tartogatja, és várja, hogy viszonozzam, adjak neki egy jelet, vagy csak nevessem el magam, mintha titokban épp a szüleinken viccelődnék. Várja. De hiába. Így megvonja a vállát, lenéz a tányérjára, és jó nagy darabot vág a palacsintából. Ott állok kővé dermedve az előszobában, és a golyó még mélyebbre fúródik a gyomromban.

– Most komolyan, mit bámulsz? – dünnyögi teli szájjal, azzal a megszokott, az évek során tökélyre fejlesztett testvéri hanglejtéssel, amelyből kicsendül, hogy „te vagy a leghülyébb ember a földön”.

Kevin fel sem néz rám. Semmi fenyegető pillantás. Semmi figyelmeztető gesztus, semmi. Mintha mi sem történt volna. Magasról tojik rám, szokás szerint. Mintha én még mindig csak Caelin béna kishúga lennék, béna frizurával és szeplőkkel, egy elsőéves senki, a zenekar strébere, aki mögöttük lohol, a hátán klarinéttokkal. De többé már nem vagyok az. Nem is akarok az lenni. Az a lány, aki olyan naiv és ostoba volt… az a fajta lány, aki hagyta, hogy ilyesmi történjen vele.

– Gyere csak, Minnie – szólít apa a becenevemen. Minnie, mint az egér, mert mindig olyan csendes voltam. Az asztalon lévő ételre mutat. – Ülj le! Kihűl.

Ahogy ott állok előttük, én, az egérlány, akinek ferde szemüvege lecsúszik az orrnyergéről, lemeztelenítve négy fürkésző szempár előtt, akik mind arra várnak, hogy eljátsszam a szerepemet, végre rájövök, miről szólt ez az egész. Az előző tizennégy év csupán főpróba volt, felkészülés arra, hogy befogjam a számat. Kevin is megmondta. Egészen közel hajolva suttogta el a szavakat: Tartani fogod a szádat! Az éjjel utasítás volt, egy parancs, de ma már csak az igazság.

Feltolom a szemüvegemet. Kavargó gyomorral – mint lámpalázasan – lassan, óvatosan megmozdulok. Próbálok úgy tenni, mintha nem lüktetne és pulzálna kívül-belül minden egyes porcikám. Leülök Kevin mellé, ahogy már számtalan családi étkezésnél. Mert a családunk részének tekintjük, anya is mindig ezt hajtogatja. Bármikor szívesen látjuk. Bármikor.

*

Reggeli után néma csend honol a házban. A fiúk kosarazni mentek a régi gimis csapattal. Apának valami spéci csavarkulcs kellett a barkácsboltból, hogy fel tudja szerelni az új zuhanyfejet, amit anyának vett karácsonyra. Anya a szobájában időzik, az újévi üdvözlőlapokat címezi.

Én a nappaliban ücsörgök, s kibámulok az ablakon.

A garázst díszítő színes karácsonyi izzósor bénultan pislákol a reggeli szürke fényben. Felhők egymás hegyén-hátán, az égbolt összezárul. A szomszédban egy leeresztett óriás Mikulás himbálózik előre-hátra a fehér udvar közepén, lomha, beteges, zombiszerű mozgással. Mint az a jelenet az Óz, a nagy varázslóban, amikor fekete-fehérből egyszerre minden színesre vált. Leszámítva, hogy ezúttal fordítva. Mintha mindig azt hittem volna, hogy a dolgok sokszínűek, pedig valójában fekete-fehérek. Most már látom.

– Jól érzed magad, Edy? – jelenik meg hirtelen anya egy halom borítékkal.

Válaszul csak vállat vonok, de szerintem észre se veszi.

Figyelem, ahogy egy autó elsuhan a sarkon a stoptábla mellett, a sofőr alig pillant fel, hogy meggyőződjön róla, nem jön senki. Felrémlik a mondás: a legtöbb autóbaleset legfeljebb pár kilométerre történik az áldozat otthonától. Talán azért, mert minden annyira ismerős, hogy nem figyelnek. Nem veszik észre azt az egyvalamit, ami más, rossz vagy veszélyes. És arra gondolok, hogy talán velem is pontosan ez történt.

– Tudod, mit gondolok? – kérdezi azon a hangon, amit azóta használ velem, hogy Caelin elment nyári iskolába. – Szerintem azért haragszol a bátyádra, mert kevés időt töltött veled, amíg itthon volt. – Nem várja meg, hogy ellentmondjak, máris folytatja a csicsergést. Nem mutathatok rá, hogy valójában ő a dühös, mert a bátyám keveset van otthon. – Tudom, azt szeretnéd, ha csak ketten lennétek. Mint régen. De ő egyre idősebb lesz, persze mindketten azok lesztek, és Caelin most már főiskolás.

– Tisztában vagyok vele… – fogok bele, de félbeszakít.

– Normális, hogy a barátaival akar találkozni, amikor hazajön.

Igazság szerint egyikünk sem tudja, hogyan viselkedjünk egymás közelében, ha Caelin nincs itt. Mintha hirtelen idegenekké váltunk volna. A bátyám volt a ragasztó. Ő adott nekünk értelmet: okot, módot arra, hogy együtt legyünk. Mert mit is kezdjünk egymással, ha már nem szurkolunk neki a kosármeccsein? Miről szóljanak a konyhaasztalnál folytatott beszélgetéseink, ha ő nem mesél nekünk az aznapi elfoglaltságairól? Én nem vagyok elégséges pótlék, ezt mindenki tudja. Mégis mi a fenét tudnék felmutatni, ami felérhetne ahhoz a nonstop, életnagyságú izgalombombához, akit Caelin McCrorey-nak hívnak? Először azt hittem, hogy alkalmazkodunk. De mi már csak ilyenek vagyunk. Apa elveszett a házban egy másik férfi nélkül. Anyának fogalma sincs, mit kezdjen magával, ha Caelin nem köti le az összes idejét és figyelmét. És én… én csak vissza akarom kapni a legjobb barátomat. Egyszerű, mégis olyan bonyolult.

– Neked sem ártana, ha új dolgokat próbálnál ki – folytatja anya a borítékköteget lapozgatva. – Szerezz új barátokat! Hivatalosan is itt az új év. – Elmosolyodik. Én nem mosolygok. – Edy, tudod, hogy bírom Marát, nagyszerű lány, mindig számíthatsz rá, de az embernek több ilyenje is lehet az életben, csak ezt próbálom kibökni.

Felállok, és elhaladok mellette, a konyhába megyek, töltök magamnak egy pohár vizet, csak hogy legyen valami, bármi, amire koncentrálhatok az anyámon, a beszélgetés totális értelmetlenségén és az elmémbe hasító, borzalmas gondolatok végtelen áradatán kívül.

Anyám megáll mellettem a pultnál. Érzem, az arcomat bámulja. Legszívesebben levetném a saját bőrömet. Kinyújtja a kezét, hogy a fülem mögé tűrje a frufrumat, ahogy mindig is szokta. De én elhátrálok. Nem szándékosan. Vagy talán mégis. Nem tudom, csak azt, hogy ezzel a lelkébe gázoltam. Kinyitom a számat, bocsánatot kérnék, mégis ez szalad ki belőlem:

– Túl meleg van itt. Kimegyek.

– Ó, hát jó – dünnyögi lassan, zavartan.

Eliszkolok mellőle. Lekapom a kabátomat a hátsó ajtó melletti fogasról, felrántom a csizmámat, és kimegyek a hátsó udvarra. Lesöpröm a havat az egyik hintaágyról. Érzem, ahogy a zúzódásaim megdagadnak a hideg fa és a fémláncok érintésétől. Csak egy pillanatra szeretnék mozdulatlanul ülni, lélegezni, és próbálni megfejteni, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Kigondolni, hogy most mit kellene tennem.

Szorosan lehunyom a szemem, összefonom az ujjaimat, és bár tudom, hogy túl ritkán szoktam, imádkozni kezdek. Hevesebben imádkozom, mint valaha életemben. Hogy valahogy visszacsináljam ezt. Csak ébredjek fel, és újra ma reggel legyen, de úgy, hogy semmi sem történt az éjjel.

Emlékszem, hogy leültem mellé az asztalhoz. Monopolyztunk. Minden teljesen átlagos volt, semmi sem szokatlan. Tulajdonképpen kedvesen viselkedett velem. Mintha… mintha kedvelne. Úgy bánt velem, mintha több lennék Caelin kishúgánál. Mintha igazi ember lennék. Egy lány, nem csak egy gyerek. Boldogan bújtam be az ágyba. Körülötte forogtak a gondolataim, amikor lefeküdtem aludni. A következő emlékem azonban, hogy arra ébredek, rám mászik, a kezét a számra szorítja, és azt suttogja: kussolj, kussolj, kussolj, kussolj. Minden olyan gyorsan történik. Ha az egész csak egy álom lenne, amiből felébredhetnék, akkor még mindig biztonságban lennék az ágyamban. Annak sokkal több értelme lenne. És akkor semmi baj nem történhetne. Semmi sem lenne más. Csak az ágyamban feküdnék, és ott soha semmi rossz nem történhetne velem.

– Ébredj fel! – suttogom hangosan. Legalábbis azt hiszem. Jaj, csak ébredj fel. Ébredj már fel, Edy!

– Eden! – kiáltja egy hang.

Felpattan a szemem. A szívem a gyomrom mélyére süllyed, ahogy körülnézek. Mert nem az ágyamban vagyok. A hátsó udvaron ülök a hintán, ujjaim zsibbadtan, szorosan a fémláncok köré tekeredve.

– Mitől vagy így elvarázsolva? – ordítja a bátyám az ajtóból. – Itt szobrozok, és már vagy százszor szóltam.

Felém jön, léptei hosszúak, fürgék és biztosak, a friss hó ropog a talpa alatt. Kihúzom magam, kezemet az ölembe ejtem, igyekszem nem adni semmi jelet, nehogy megsejtse, mennyire rosszul érzem most magam a bőrömben.

– Szóval, Edy – kezdi leereszkedve a másik hintára –, hallom, haragszol rám.

Próbálok mosolyogni, próbálom a lehető legjobban utánozni önmagam.

– Hadd találjam ki, melyik kismadár csiripelte.

– Anya szerint azért, mert nem töltök veled elég időt… – Félmosolya elárulja, hogy félig hisz neki.

– Nem, nem erről van szó.

– Oké, akkor viszont nagyon furán viselkedsz. – A könyökével karon bök, majd mosolyogva hozzáteszi: – Még magadhoz képest is.

Talán itt az esélyem. Vajon Kevin tényleg megölne, ha elmondanám… képes lenne rá? Még az is lehet. Alaposan az értésemre adta, hogy megtehetné, ha akarná. Viszont most nincs itt. Caelin meg igen. Mellettem van, és megvéd.

– Caelin, kérlek, ne menj el holnap! – bukik ki a számon, és sürgető érzés kerít hatalmába. – Ne menj vissza az iskolába! Ne hagyj el, jó? Kérlek! – könyörgöm kibuggyanni készülő könnyeimen keresztül.

– Tessék? – álmélkodik, szinte heherésző hangon. – Honnan jön ez az egész? Vissza kell mennem, Edy, nincs más választásom. Ezt te is tudod.

– De igen, van választásod. Ide is járhatnál iskolába, megkaptad azt az ösztöndíjat, emlékszel?

– De nem fogadtam el. – Szünetet tart, bizonytalanul pislog rám. – Nézd, nem tudom, mit akarsz, mit feleljek. Komolyan beszélsz?

– Csak nem akarom, hogy elmenj.

– Rendben, tegyük fel, hogy maradok. Na, de gondolj bele, mi lesz a sulival? A tanév kellős közepén járok. Minden cuccom ott maradt. A barátnőm is. Az életem most már oda köt, Edy. Nem tudok csak úgy eldobni mindent, és hazaköltözni, hogy együtt lóghassunk, érted.

– Nem erre gondoltam. Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel – rebegem.

– Bocs, hogy ezt mondom, de még gyerek vagy. – Mosolyogva megveregeti a vállamat. – Különben is, mi lenne Kevinnel? Szobatársak vagyunk. Közös az autónk. Felezzük a rezsit, mindent. Lényegében egymásra vagyunk utalva, Edy. Felnőtt dolgok. Tudod?

– Én is függök tőled, és szükségem van rád.

– Mióta? – kérdez vissza kacagva.

– Ez nem vicces. Az én bátyám vagy, nem Keviné! – Már-már kiabálok, a hangom megremeg.

– Jó, jó – forgatja a szemét. – Már fel is adtad az újévi fogadalmadat, hogy egy kis humorérzéket szerezz? – Feltápászkodik, mintha a beszélgetés véget is érne, csak mert elmondta, amit akart. – Gyere, menjünk be! – A kezét nyújtja. A talpam belesüpped a hóba. A lábam magától elindul utána, ahogy mindig. A kezem az övé felé nyúl. Ám amikor az ujjaim épp elérnék a tenyerét, valami elpattan bennem. Fizikailag megtörik. Ha a testem egy gép lenne, akkor a fogaskerekek egyszerűen leállnának, az izmaim zárlatot kapnának, és megtiltanák a testemnek, hogy újabb mozdulatot tegyen.

– Nem – jelentem ki határozottan. A hangom mintha valaki máshoz tartozna.

Ő csak áll és néz. Zavartan, mert még soha életemben nem mondtam neki nemet. Egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát, kissé félrebillenti a fejét, mint egy kutya. Mosolyra húzódó ajkán kifújja a levegőt, majd szólásra nyitja a száját. De nem hagyhatom, hogy kimondja azt az okoskodó megjegyzést, ami az agyában megfogant.

– Nem érted! – ordítanám a szavakat, ha nem zárulnának össze a fogaim.

– Mit nem értek? – kérdezi, a hangja egy oktávval magasabb a kelleténél, úgy pislog körbe-körbe, mintha lenne itt még valaki, akinek be kellene őt avatnia.

– Az én testvérem vagy. – Érzem, ahogy a szavak feltorlódnak a torkomban. – Nem Keviné!

– Ezt én is tudom. Mi a bajod?

Felállok, nem hagyhatom, hogy meglépjen, mielőtt megismeri az igazságot. Mielőtt elmondom neki a történteket.

– Ha tudod, akkor miért lebzsel mindig itt? Miért hozod magaddal folyton? Van saját családja! – A hangom megbicsaklik, nem bírom megállítani a könnyeim áradatát.

– Eddig nem problémáztál azon, hogy itt van. Sőt, inkább az ellenkezője. – A mondat visszhangként lóg a levegőben. Felnézek rá. Még a könnyeimen át is látom, hogy dühös.

– Hogy érted azt, hogy – megborzongok – épp az ellenkezője?

– Úgy értem, talán itt az ideje, hogy ejtsük ezt az egész kisiskolás-imádat dolgot. Egy ideig aranyos volt, Edy, talán mókás is, de már kezd unalmas lenni, nem gondolod? Láthatóan undok leszel tőle, vagy nem is tudom. Mintha nem is te lennél. – Aztán hozzáteszi, inkább magának: – Talán látnom kellett volna előre. Érdekes, mert vele is épp erről beszélgettünk.

– Micsoda? – zihálom, alig tudom hangosan kiejteni a szót. Nem hiszem el. Elképesztő, hogy tényleg megtette. Sikerült ellenem fordítania a bátyámat, a legeslegjobb barátomat, a szövetségesemet.

– Felejtsd el! – kiáltja, kezét a magasba emeli, úgy távolodik tőlem. Én pedig végignézhetem: egyre kisebb lesz, színesből fekete-fehérré változik, mint minden más. Egy darabig csak állok ott, próbálom kitalálni, hogyan kövessem, hogyan mozogjak; hogyan létezzek egy olyan világban, ahol Caelin már nem az én oldalamon áll.

*

Aznap este óvatosan becsukom a hálószobám ajtaját. Kilencven fokkal jobbra fordítom a zárat, majd olyan erősen rántom be a kilincset, ahogy csak tudom, csak hogy biztosra menjek. Majd megfordulok, és az ágyamra sandítok; tökéletesen bevetve, az ágynemű és a paplan is tiszta. Nem tudom, hogyan leszek képes egy újabb percet túlélni anélkül, hogy bevalljam valakinek a történteket.Előhúzom a zsebemből a telefonomat, és feltárcsázom Marát. De megtorpanok.

Felkapcsolom a mennyezeti és az íróasztali lámpát, majd előhúzom a hálózsákomat a szekrényem legfelső polcáról. Leterítem a padlóra, miközben igyekszem bármi másra gondolni, mint arra, miért nem vagyok képes rávenni magam, hogy az ágyamban aludjak. Félig lezuhanva, félig összeesve leheveredek a hálószobám padlójára. A fejemre húzom a párnámat, és úgy zokogok, hogy el sem tudom képzelni, hogyan fogom valaha is abbahagyni. Napoknak érződik. Addig sírok, amíg elapadnak a könnyeim, mintha mindet elhasználtam volna, mintha talán elpattantak volna az átkozott könnycsatornáim. Aztán már csak a hangokat adom ki: a zihálást, a szipogást. Úgy érzem, mintha menten elaludnék, és soha nem ébrednék fel újra – sőt, szinte remélem, hogy így lesz.

Amber Smith: Amilyen akkor voltam

Agave Könyvek, 2024

Jöhet még Matiné?

Először egy másik rettenetes történet: Ha az anyjuk elkószál vagy eszméletlenül hever az ágyon, a legkisebb porontyok kieszik a szomszéd kutyáinak a táljából a maradékot.

Meg egy harmadik: Így lesz a világ legelőzékenyebb, legsármosabb pasijából dúvad.

Végül egy krimi: Egyetlen közlegény élte túl a sarkvidéki katonai bázis katasztrófáját.

Líra.hu

Ajánlott videó

Olvasói sztorik