Egy felhős napon, 1919. március 21-én, pénteken, Budapestet egy „Mindenkihez!” címzett, sűrűn teleírt kiáltvány lepte el, amelyben a Magyarországi Szocialista Párt tagjaiból álló Forradalmi Kormányzótanács deklarálta, hogy „Magyarország proletársága a mai nappal a maga kezébe vesz minden hatalmat.” Ezzel kezdődött a 133 napos proletárdiktatúra, amelyet a Horthy-korszakban a magyar történelem mélypontjaként ábrázoltak, amikor a főváros „vörös rongyokba öltözött”, míg 1949 után a nemzeti históriánk egyik csúcsaként jelenítették meg, amikor a muzsikus cigányok is az Internacionálét játszották.
Hatványozott válsághelyzet
A Magyarországi Tanácsköztársaság részben az első világháborút követő közép- és kelet-európai forradalmi hullámba illeszkedett, részben a századelőtől született baloldali modernizációs programok radikális megvalósítási kísérleteként értékelhető, ami csak felemásan realizálódhatott a mindössze négy és fél hónap alatt. A jobboldali emlékezet előszeretettel állítja be a proletárdiktatúra kikiáltását külföldön kiképzett és „guruló rubelekkel” megtámogatott bolsevik ügynökök puccsának, amely nem élvezte a magyar nép támogatását. Valójában Kun Béláék sosem kerültek volna hatalomra, ha nincs az első világháborús összeomlás, és az a politikai, katonai, gazdasági, társadalmi és – a spanyolnátha-járvány miatt – egészségügyi válság, amivel szemben a Károlyi-, majd a Berinkey-kormány tehetetlennek bizonyult a sikeres őszirózsás forradalom után.
– ahogy arra Hajdu Tibor rámutatott a Közép-Európa forradalma, 1917–1921 című, 1989-es művében. Magyarországon a pacifista polgári kormány konfliktusba került az elszakadni kívánó nemzetiségek nemzeti, az üzemek szocializálást követelő, munkástanácsokat (vagyis magyarországi szovjeteket) alapító munkások szocialista és az 1918 novemberében a vidéket lángra gyújtó, földosztást követelő parasztok „forradalmával”, és végül kezdeti népszerűségét felemésztve a Károlyi-rendszer megbukott.
A hatványozott válsághelyzetet használták ki a bolsevikok – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártból 1903-ban kivált militáns, avantgárd párt tagjai –, akik sikerrel aknázták ki, hogy a szociáldemokrata politikusokkal szemben ők nem kompromittálták magukat a háborús politika támogatásával, ami a II. Internacionálé csődjéhez és 1916-os széteséséhez vezetett. (Hogy aztán a helyét a III. Internacionálé, vagyis a bolsevik Komintern vegye át 1919-ben.)
A bolsevik pártvezér, a világháborút osztályháborúba fordítani akaró Lenin nevét 1917-ig nem is ismerték Magyarországon, ám miután átvette a hatalmat Oroszországban, vers is született róla: Pásztor Árpád volt az első magyar Lenin-óda írója (aki később egy gyors pálfordulással az első Tanácsköztársaság-ellenes regényt is megírta Kelemenék címmel, még 1919 őszén).
Szocdemek és kommunisták
A végét járó Osztrák–Magyar Monarchia forradalmasításának elősegítésére már 1918 nyarán érkeztek haza Szovjet-Oroszországból egykori hadifoglyokból lett bolsevik párttagok. Ők nagyjából 40-50-en lehettek, de persze jóval nagyobb számban érkeztek haza a nem beszervezett, csak a bolsevik eszmétől „megfertőzött” hadifoglyok. A magyarországi pártalakításra azonban csak 1918 októberében érett meg a „helyzet”.
Ezt jelezte a hadifogolyból hivatásos forradalmárrá avanzsáló Kun Béla Pravdában megjelentetett Elvégeztetett! című cikke, amelyben kinyilvánította egy magyarországi kommunista párt szükségességét. Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportja 1918 márciusában alakult meg Moszkvában, Leninnel egyeztetve ennek tagjai vállalták magukra, hogy hazatérnek a polgári kormány megdöntésére.
A Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) az 1918. november 24-i megalakulása után élesen támadta az őszirózsás forradalom után hatalomra kerülő Károlyi-kormányt, és különösen az abban szerepet vállaló szociáldemokratákat. Míg a szociáldemokraták 1918 novemberében felfüggesztették az osztályharcot, és a „polgári demokratikus” rendszert igyekeztek megszilárdítani, a kommunisták a proletárdiktatúra szükségességét hirdették. Az 1918 decemberében elindított Vörös Újságban a munkások elárulásával vádolták a „szocdemeket”.
A „forradalom vívmányait” – és persze saját hatalmukat – féltő szociáldemokrata miniszterek ezért úgy döntöttek, leszámolnak a kommunista politikusokkal, és 1919 februárjában letartóztatták őket. A börtönben „félholtra” verték Kun Bélát a rendőrök, de ezzel csak növelték elfogadottságát a munkások és a háborús veteránok körében, miután a legolvasottabb bulvárlap, Az Est tudósítója interjút készített az összevert Kunnal, és ezzel
Gyors hatalomátvétel és gyors bukás
Amikor a Vix-jegyzék átadása után, 1919 márciusában tetőzött a válság, és a Berinkey-kormány lemondott, a szociáldemokraták már nem mertek egyedül kormányt alakítani, és kiegyeztek a börtönnel lévő kommunistákkal. A források többsége szerint ez Károlyi Mihály tudta nélkül történt: lemondó nyilatkozatot fogalmaztak a köztársasági elnök nevében, és ráhamisították az aláírását. Mire Károlyi feleszmélt, már kikiáltották a proletárdiktatúrát, és a szociáldemokrata és a kommunista párt egyesült Magyarországi Szocialista Párt (MSZP) néven. (A párt neve 1919 júniusában Szocialista-Kommunista Munkások Magyarországi Pártjára változott.)
Habár a Tanácsköztársaság a proletariátus diktatúráját hirdette, az első három héten széles körű támogatást élvezett, és valóságos „nemzeti lelkesedés” kísérte a kikiáltását. Az internacionalista kommün létrejöttének fő oka ugyanis a nacionalista felháborodás volt amiatt, hogy az antant meg akarja csonkítani Magyarországot. A támogatás különös módon éppen addig tartott, amíg valóban meg nem kezdődött a román csapatok támadása Magyarország ellen 1919. április 16-án. Ekkor a Forradalmi Kormányzótanács tagjai megijedtek, megkezdődtek a túszszedések az ellenforradalmi szervezkedések megelőzésére.
Miközben neves baloldali művészek elhidegültek a kommüntől a terror miatt, sok jobboldali katonatiszt kitartott a Tanácsköztársaság mellett abban bízva, hogy szovjet-orosz katonai támogatással a magyar Vörös Hadsereg sikeresen tudja megvédeni a magyar határokat.
Stromfeld Aurél sikeres, 1919. május–júniusi északi hadjárata ellenére az északkelet felé előretörő magyar Vörös Hadsereg nem tudott kapcsolatba lépni a szovjet-orosz erőkkel, a keleti katonai segítség elmaradásával pedig megpecsételődött a blokád alá vett, több oldalról szorongatott Tanácsköztársaság sorsa, amely a belső támogatását is elvesztette 1919 nyarára. Bár a Tanácsköztársaságot a román hadsereg (vagyis nem Horthy Miklós Nemzeti Hadserege) buktatta meg 1919. augusztus 1-jén, az osztályellentétek, valamint a főváros és a vidék ellentétének kiéleződése miatt hosszabb távon már amúgy se maradhatott volna fenn teljes külpolitikai elszigetelődésben. Ahogy Kun Béla megfogalmazta: „mi a Magyarországi Tanácsköztársaság sorsát a nemzetközi proletárforradalomra alapítottuk” – a világforradalom azonban elmaradt.
A BBC History cikkének szerzője Csunderlik Péter történész.
