Az elmúlt napokban több, régészettel foglalkozó angol nyelvű híroldal – köztük az Arkeonews és a Heritage Daily –, valamint nagy elérésű magyar portál is beszámolt egy szenzációsnak tűnő felfedezésről: a potaissai szfinx feliratának megfejtéséről. Egy magyar–amerikai kutató új publikációjában az állítja, sikerült dekódolnia a 19. század elején feltárt, állítólag az időszámítás szerinti 3. századból származó bronz szobrocskán látható szöveget, és az ősmagyar nyelvű.
A lelet a történet szerint a mai Romániában, az egykori Dacia római provincia területén került elő Potaissánál, a modern kori Torda helyén, ám utóbb, az 1848–1849-es szabadságharc zűrzavarában nyoma veszett. Bár a figurát soha nem találták meg, fennmaradt róla egy részletes rajz, amelyet azóta sokan vizsgáltak.
A mai Romániában az idők során számos nép élt, a térséget időszámítás után 106-ban hódították meg a rómaiak. A 3. században a gótok és más csoportok inváziói meggyengítették a birodalmat, így 270 körül a rómaiak kivonultak a régióból, ezt követően Dacia különböző törzsek és államok uralma alá került.
A friss tanulmány szerzője amellett érvel, hogy a 3. században már magyar nyelvű csoportok is éltek a térségben, ami alapjaiban írná át történelmünket – csakhogy akad egy nem is annyira kis bökkenő.
Magyar versike lenne?
A közelmúltban, a tekintélyes Mediterranean Archaeology and Archaeometry folyóiratban megjelent tanulmányban Révész Péter, a University of Nebraska–Lincoln munkatársa a szfinx rejtélyes feliratát elemzi. A kutató arra jutott, hogy a szöveg egy rövid, de szokatlan vers – megállapításait azonban érdemes erős fenntartásokkal kezelni.
A szobor talapzata körüli feliratot archaikus görög ábécével jegyezték fel, a fonetikai értékek viszont olyan szöveget adnak, amely görög nyelven értelmetlen. Éppen ez okozott fejtörést korábban a megfejtésben.
A szöveg Révész Péter értelmezése alapján balról jobbra – tehát visszafele – olvasható, és úgy gondolja, az írnok a görögtől eltérő nyelven, de a görög ábécét használva próbált meg feljegyezni valamit. Véleménye szerint a fonetikai értékek egy rövid, ritmikus verset rögzítenek protomagyar nyelven.
A szöveg átiratban nagyjából ezt jelenti:
Íme, imádd, itt a híres (szent) oroszlán,
ami a szfinx tiszteletére vonatkozó parancsként értelmezhető. „A betűk elsőre rejtélyesnek tűnhetnek, de amint észrevesszük a tükrözést, a karakterek könnyen felismerhetővé válnak, mint a görög ábécé betűi, néhány közülük archaikusabb formában” – mondta a kutató a McClatchy Newsnak.
A megfejtett vers Révész Péter szerint azért figyelemre méltó, mert a szfinxkultusz nem volt része a mainstream ókori római mitológiának, amelyben a ma sokak által ismert római istenek és istennők kaptak helyet. Révész Péter úgy véli, a szobor egyedülálló abban a tekintetben, hogy egy olyan kisebbségi vallásról árulkodik, amelyről a Római Birodalomban kevés feljegyzés maradt fenn.
Hamisítvány a szobor
Aki kicsit is járatos őstörténetünkben, nyelvtörténetünkben, abban komoly gyanút kelthet a tanulmány. Adódik a kérdés, vajon miként került egy magyar nyelvű szöveg a mai Románia területére a 3. században, amikor eleink a korszakban még messze keleten, az Ural-Aral-Kaszpi régióban éltek. Némi keresés után további kétkedésre adhat okot, hogy Révész Péter nem nyelvész, hanem informatikai szakember, korábban pedig többek között a sumer és a magyar, valamint a minószi és a magyar nyelv rokonságával is foglalkozott.
Hogy többet megtudjunk a szfinx értelmezéséről, telefonon kerestük dr. Nagy Leventét, az ELTE Román Filológiai Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanárát. A szakember szerint a szobron látható görögbetűs felirat visszafele olvasva valóban értelmezhető oroszlánról szóló magyar versikeként, ám akad egy súlyos probléma.
A szöveg, sőt maga a szfinx úgy, ahogy van hamisítvány, a figura pedig valószínűleg soha nem is létezett
– nyilatkozta a 24.hu-nak Nagy Levente.
A történet 1847 februárjában kezdődött, amikor a lipcsei Illustrirte Zeitung újság közölte a feliratot, valamint a szoborról készült rajzot. Az akkori beszámoló szerint a leletet egy Torda közelében zajló ásatáson tárták fel.
A hír akkor komoly felbuzdulást okozott magyarországi szakmai körökben, az Akadémián már hetekkel később megvitatták a szöveget. A korszak egyik legjelentősebb régésze, Luczenbacher, magyarosított nevén Érdy János ekkor előállt a felirat megfejtésével, amely nagyban hasonlított Révész Péter mostani megoldásához. Érdy János ezzel együtt kijelentette, hogy a tárgy nem több koholmánynál.
Nagy tréfamester készítette
A potaissai szfinx története hosszú időre feledésbe merült, a magyar és külföldi szakemberek túlnyomó többsége hamisítványként könyvelte el a szobrot – igaz, akadtak kutatók, akik továbbra is hitelesnek tekintették. Az 1980-as években aztán Nicolae Vlassa kolozsvári román régész Kemény József gyűjteményében megtalálta az eredeti leírást és rajzot a tárgyról, ez pedig megerősítette a hamisítás tényét.
A szfinxről szóló beszámolót valószínűleg maga Kemény József küldte el a lipcsei újságnak közlésre, az eljuttatott kézirat egyik példánya ugyanakkor megmaradt gyűjteményében. Kemény József utóbb elterjesztette, hogy a szobor elveszett a szabadságharc alatt, ezért nem lelni az eredeti figurát.
„Itt van a titok nyitja, Kemény József ugyanis a 19. század legnagyobb hamisítója volt.
Ha van egy forrás, amelyet csak tőle ismerünk, csak az ő másolatában maradt fenn, akkor az 99,9 százalékos bizonyossággal hamisított
– mondta lapunknak Nagy Levente.
Az eredeti szfinx tehát azért nincs meg, mert az soha nem is létezett. Kemény József köztudottan rendszeresen hamisított, furcsa, fordított logikával pedig elsősorban a román nemzetet vette célba. „Hamisított például olyan okleveleket, amelyek azt bizonyították, hogy a románok már a székelyek előtt megtelepedtek Székelyföldön. Amikor aztán valaki az adott iratra hivatkozott, Kemény kigúnyolta a szerzőt, mivel jól tudta, hogy a hivatkozott dokumentum nem eredeti, hanem az ő saját hamisítványa” – nyilatkozta Nagy Levente.
A potaissai szfinx ezzel szemben a magyaroknak kedvezett, azt hivatott igazolni, hogy Daciában már a 3. században éltek magyar nyelvű csoportok. „Kemény nagy tréfamester volt. Noha voltak egészen neves kutatók is, akik hitelesnek vélték a szobrot, ők nem jártak kellően utána a Kemény-szálnak” – mondta a szakember.
Nem minden a szaklap
A friss tanulmánnyal kapcsolatban a kutató a publikálás helyét különösen kínosnak találja. A szakértő szerint neves, Q1-es minősítésű folyóiratról van szó, az egyetemeket és általánosságban a tudományos munkát is az ilyen lapokban való publikálás alapján értékelik.
„Azt gondolom, nem kellene ennyire fetisizálni a külföldi lapokat, mert ezzel a hazai folyóiratokat értékeljük le. Nem biztos, hogy ezt a tanulmányt egy magyarországi történeti, régészeti vagy nyelvészeti folyóiratban közölték volna ebben a formában” – emelte ki Nagy Levente.
