Az 1886-ban, Pilismaróton született Lengyel Árpád friss diplomás orvosként, a Szent Rókus Kórház gégeklinikáján helyezkedett el, és már 1905-től önkéntes mentőként szolgált. Hazai karrierje hamar, már 1911-ben megszakadt, amikor egy újsághirdetésben olvasott arról, hogy angolul beszélő magyar orvost keresnek a Carpathiára, a patinás angol társaság, a Cunard Line hajójára – írja a Múlt-kor.hu.
A Carpathia kivándorlóhajó volt, és mivel a századfordulón magyarok tömegei keltek útra az óceán túloldalára a jobb élet reményében, a társaság fontosnak tartotta magyar személyzet alkalmazását is a fedélzeten. Lengyel Árpád 1912-ben megpályázta, majd márciusban el is nyerte az állást. A hajó még azon a tavaszon New Yorkból tartott vissza, Európa felé 725 emberrel a fedélzetén, amikor 1912. április 15-én éjjel fél egy előtt öt perccel befutott a Carpathiára a Titanic vészjelzése.
A Carpathia végül reggel 8 óra 50 perckor 705 túlélővel (Lengyel feljegyzése szerint 712-vel) indult vissza New York felé. A mentés során Lengyel Árpád 42 sebesültet részesített sebészeti ellátásban, sok volt a zúzódás és a törés, sokan teljesen átfagytak, a legtöbben sokkos állapotban voltak.
Április 19-én a magyar orvos a New York Timesnak nyilatkozott:
„Az előző éjszaka sötét és ködös volt, de a katasztrófa éjszakáján nagyon tiszta, gyönyörű volt az idő. A kabinomból a fedélzetre jöttem Rostron kapitány hívására, aki a szörnyűség hírére minden segítő kezet a fedélzetre parancsolt, az addig sötét hajót fényár borította el. Megtettük az előkészületeket minden lehetséges elsősegélyhelyzetre. A fedélközbe voltam beosztva, amelyik a befogadóhely volt. (…) Az emberek, akik az első mentőcsónakban ültek, annyira át voltak fagyva, hogy tehetetlen állapotban emeltük őket a fedélzetre a fedélzetmester székének segítségével. Néhányuknak kávét, másoknak konyakot, átmelegítő masszázst adtunk. Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látványokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam. (…) Néhányan estélyi ruhát viseltek, néhányan pizsamát, de mindannyian sokkos állapotban voltak, mint Mr. Daniel, egy philadelphiai bankár, akinek saját öltönyömet adtam oda. Sokan sebesültek voltak, feltehetőleg ugrás közben szerezték a sérüléseket. (…)
Sok olyan gyereket mentettünk ki a mentőcsónakokból, akiknek nem voltak ott a szüleik. Négy esetben történt meg az, hogy a gyermekek és anyák külön mentőcsónakban menekültek meg, és akkor találtak egymásra, amikor egyesítettük a menekülteket a fedélzeten. Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben (…) Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek. Amikor a fedélzetre emeltük őket, úgy tűntek, mintha halottak volnának. Levágtam róluk a ruháikat, és befektettem őket egy meleg luxuskabinba, ahol nagyjából 12 óra múltán tértek magukhoz.”
A Titanic túlélői rendkívül hálásak voltak, sorra érkeztek címére a hálálkodó levelek és ajándékok. Ő maga azonban megváltozott, „élményeiről” még családi, baráti körben sem beszélt, mélyen eltemette magában a feldolgozhatatlan emlékeket. Innentől kezdve itthon praktizált orvosként, 1940-ben hunyt el Budapesten.
