Az az ország, amelyik a külpolitikájában erkölcsi tökéletességet követel, nem éri el sem a tökéletességet, sem a biztonságot.
Talán a saját szavaival lehet a leginkább összefoglalni a szerdán 100 éves korában elhunyt volt amerikai külügyminiszter, Henry Kissinger munkásságát. A második világháború előtt egy évvel Németországból az Egyesült Államokba menekült, zsidó családból származó politikus megosztó, de megkerülhetetlenül súlyos figurája volt az amerikai politikának az 1960-as évek végétől a hidegháború lezárultáig.
Hogy milyen örökséget hagy maga után, azt jól mutatja, hogy miközben halála után egyszerre méltatta őt Vlagyimir Putyin orosz és Emmanuel Macron francia elnök, a Rolling Stone zenei, közéleti és popkulturális magazin a következő címet adta a nekrológjának: Henry Kissinger, az amerikai uralkodó osztály által kedvelt háborús bűnös végre halott.
Vietnám és Kambodzsa
A bajorországi Fürthben született Kissinger a világháború alatt az amerikai hadsereg tagjaként szolgált Németországban és a többi között az volt a feladata, hogy Gestapo-tiszteket hallgasson ki. 1950-ben a Harvard Egyetemen diplomázott politológia szakon, majd ugyanitt filozófiadoktori címet szerzett. Ebben az időben az egyik könyvében amellett érvelt, hogy időnként racionális döntés lenne „kis atomháborúk” indítása, ám későbbi élete során ezt átértékelte, és végül teljes mértékben az atomfegyverek használata ellen fordult.
Kissinger az ötvenes évek második felében több amerikai kormányzati szervnél dolgozott külpolitikai tanácsadóként, majd előbb a Republikánus Párt elnökjelöltségére pályázó Nelson Rockefeller, később pedig az ő riválisa, Richard Nixon tanácsadója lett. Nixon a Fehér Házba is magával vitte Kissingert, aki azzal, hogy 1969-től egyszerre volt nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter,
Kissinger nagy híve volt a reálpolitikának, vagyis az ideológiai és erkölcsi szempontok helyett inkább a körülményeket vette figyelembe, ami adott esetben megalkuvást is jelenthetett, emellett külpolitikai filozófiájában fontos szerepet kapott az „enyhülés” (détente) is.
1972 januárjában Kissinger és Le Duc Tho vietnámi politikus Párizsban aláírta a vietnámi háborút lezáró békeszerződést, amiért a következő évben megosztva Nobel-békedíjat kaptak. Tho lemondott a díjról, mondván, a béke még nem állt helyre, Kissinger azonban elfogadta azt, bár a díjátadón nem vett részt, mert attól tartott, hogy tüntetésekbe torkollik a ceremónia. A díjért járó pénzt a háború során eltűnt vagy meghalt amerikai katonák gyerekeinek ajánlotta fel. Hogy mennyire ellentmondásos volt Kissinger díjazása, abból is látszik, hogy a Nobel-bizottság két tagja tiltakozásképpen lemondott a tagságáról, majd Saigon eleste után Kissinger maga kezdeményezte a díj visszaadását.
Az amerikai külügyminiszter kitüntetése azért is felkavarta az indulatokat, mert bírálói szerint a békeszerződésben olyan feltételeket fogadott el, melyek már három évvel korábban fennálltak, így előbb véget lehetett volna vetni a vérontásnak.
Kissinger viszont Nixon mellé állt, amikor az a Vietnámmal szomszédos, semleges Kambodzsa bombázásáról döntött, hogy így vágják el a vietkongok tartalékait, 50 ezer ember halálát és a véres vörös khmer rezsim felemelkedését okozva. Támogatta az elnököt abban is, hogy a vietnámi háborúról szóló, az amerikai kormány hazugságait leleplező Pentagon-iratok ne kerüljenek nyilvánosságra.
Közeledés Kínához
Kissinger 1968-tól úgy remélte, hogy az Egyesült Államok képes lehet kialakítani az úgynevezett háromszög-diplomáciát Kínával és a Szovjetunióval. Az elképzelés alapja, hogy az USA lehetőleg ápoljon jobb viszonyt Pekinggel és Moszkvával, mint azok egymással, a gyakorlatban ez elsősorban a Kína felé közeledést és a szovjet-amerikai viszony holtpontról kimozdítását jelentette. A következő évben el is kezdhette tesztelni az elméletét, amikor egy határvita során összecsaptak a kínai és a szovjet erők, Nixon pedig titokban arra utasította Kissingert, hogy pakisztáni közvetítéssel nyisson Peking felé. Eközben az amerikai asztalitenisz-válogatott egyik tagja Japánban összebarátkozott a kínai csapat egy tagjával, amit a kínai kormány Kissinger nyitási kísérletének eredményeként értelmezett, és meghívta az amerikaiakat Kínába – így kezdődött el a pingpong-diplomácia.
Kissinger 1971 júliusában Pakisztánba utazott azzal az ürüggyel, hogy bővítse ázsiai ismereteit, majd amikor rosszullétre hivatkozva lemondták a hivatalos programjait, titokban Pekingbe repült, és találkozott Csou En-laj korábbi kínai miniszterelnökkel. A látogatást három nappal később Nixon jelentette be a televízióban, mire „az ellenségei – a szovjetek, az észak-vietnamiak, a demokraták, a liberális kritikusai – megdöbbentek”, írta a New York Times. Egy évvel később Csou volt az, aki Nixont elsőként köszöntötte pekingi látogatásán.
A Nixon bukása után Gerald Ford elnök alatt is külügyminiszterként dolgozó Kissinger a szovjetekkel szembeni enyhülést is szorgalmazta, ez azonban nem jelentette azt, hogy időnként ne fordult volna a keményebb eszközök felé. Például Nixon idején egyikük sem támogatta azt, hogy elősegítsék a Szovjetunióban élő zsidók USA-ba emigrálását, hiába volt Kissinger maga is zsidó, aki megtapasztalta az antiszemitizmus terjedését Németországban. Mint mondta:
A zsidók kivándorlása a Szovjetunióból nincs az amerikai külpolitika fókuszában. Ha a Szovjetunióban zsidókat helyeznek gázkamrákba, az nem amerikai ügy. Talán inkább humanitárius ügy.
Ahogy a BBC felidézi, a marxista Salvador Allende megbuktatását Chilében már sokkal inkább amerikai ügynek tekintette, Allende kormánya ugyanis Kuba-barát volt. A CIA ezért Kissinger vezetésével az ellenzék segítségére sietett, végül Allendét egy véres katonai puccs buktatta meg, hatalomra segítve a diktátor Augusto Pinochetet. Kissinger később azzal indokolta a beavatkozást, nem nézhették tétlenül, hogy egy ország kommunistává válik,
ez az ügy sokkal fontosabb volt annál, mint hogy a chilei szavazókra hagyjuk a döntést.
Háborús bűnös vagy bölcs államférfi?
Később Kissinger tevékenységét több bíróság is vizsgálta azzal kapcsolatban, hogy volt-e köze emberi jogi visszaélésekhez, sőt volt, aki háborús bűnösnek kiáltotta ki. A már említett Rolling Stone-cikk szerint Kissinger mellett eltörpül Timothy McVeigh, az amerikai történelemben a legtöbb ember halálát okozó tömeggyilkos, aki 1995-ben felrobbantott egy szövetségi irodaházat Oklahoma Cityben, 168 ember halálát okozva. Greg Grandin történész Kissinger-életrajzában egyenesen azt állította, hogy a politikus 1969 és 1976 között 3–4 millió ember halálát okozta a tevékenységével Kambodzsában, Chilében, Kelet-Timorban, Bangladesben és a Közel-Keleten.
Grandin szerint Kissinger hamisan büszkélkedik a kínai nyitással, az ugyanis eredetileg Charles De Gaulle kezdeményezése volt. A történész úgy véli, a Szovjetunió felé az enyhülés valóban sikeres volt, azzal viszont a saját örökségét ássa alá Kissinger, hogy összeállt a neokonzervatívokkal. Ráadásul semmilyen hátrány nem érte a Watergate-botrány miatt, miközben azt éppen az indította el, hogy a külügyminiszter meg akarta bosszulni a Pentagon-iratok kiszivárogtatását.
Kissinger halálát követően Vlagyimir Putyin orosz elnök „bölcs és előrelátó államférfinak” nevezte a politikust, a francia államfő, Emmanuel Macron „történelmi nagyságnak”, Olaf Scholz német kancellár „nagyszerű diplomatának”, Charles Michel, az Európai Tanács elnöke pedig „kedves embernek és briliáns elmének”.
De nem minden politikus volt ilyen jó véleménnyel róla. Barack Obama 2016-ban, az Atlanticnek adott interjúban azt mondta, hogy elnöksége jelentős részében próbálta helyrehozni azt, amit Kissinger hagyott hátra maga után.
Több lőszert dobtunk le Kambodzsára és Laoszra, mint Európára a második világháborúban, és mégis, végül Nixon visszavonult, Kissinger elment Párizsba, mi pedig csak káoszt, mészárlást és tekintélyelvű kormányokat hagytunk magunk után, melyek ebből a pokolból emelkedtek fel,
jelentette ki a volt amerikai elnök, hozzátéve, hogy még az ő hivatali ideje alatt is abban kellett segíteni ezekben az országokban, hogy eltávolítsák azokat a bombákat, amelyeket Kissinger idején dobtak le, és még most is gyerekek lábát robbantják le.
Kissinger egyébként hevesen kritizálta a demokrata Jimmy Cartert és Bill Clintont, majd 2017-ben azt javasolta Donald Trumpnak, fogadja el azt, hogy Oroszország elfoglalta az Ukrajnához tartozó Krímet. 2023-ban viszont már támogatta Ukrajna NATO-tagságát.
Nem csak politikusként volt meghatározó, A Diplomácia című monumentális kötete a nemzetközi kapcsolatok leírásának realista alapműve.
Kissinger egyszer azt mondta, hogy a hatalom a leghatásosabb afrodiziákum, ennek megfelelően élete végéig aktív maradt – még az idén nyáron, százévesen is Kínában tárgyalt –, és nem sokat foglalkozott azzal, hogy milyen örökséget hagy hátra. Egy, a Harvardon tartott díszvacsorán úgy fogalmazott:
Nem aggódom az örökségem miatt, és nem is igazán gondolkodom rajta, mert a dolgok annyira változékonyak. Az ember megtesz mindent, ami tőle telik, és én inkább az alapján ítélem meg magam, hogy megfeleltem-e az értékeimnek – bármilyenek is legyenek azok –, és éltem-e a lehetőségekkel.
