Amikor a baba még újszülött, a szülőktől mindenki azt tudakolja, tudnak-e aludni, hány óránként ébred fel a kicsi. Aztán ezen a fázison mindenki túl lesz (a szerencsésebbje egy hét, a pechesebbje két és fél év után), a gyerekek lassan teljesen átalusszák az éjszakát, bár néha felriadnak, szoronganak, rosszat álmodnak. Persze, hisz egy gyereknek az alvás fejest ugrani az ismeretlenbe (“Talán álmodni: ez a bökkenő”; a problémát Hamlet is érzékelte), nem véltelenül ódzkodik minden kisgyerek az alvástól (jellemzően és általában). A gyermeki félelemnek nem kell sok anyag, félni lehet egy hangtól, egy formától, a fantázia és a szorongás találékony társak.
Én is emlékszem egy gyerekkori rémálmomra, amikor a gyerekszoba kilincse fordult meg egy csúnya hang kíséretében. Az így létrejött “mérges ajtó” pedig annyira hatással volt rám, hogyy szüleimnek ki kellett cserélniük a kilincset. Hát most szülőként vagyok ebben a helyzetben – a gyerek fél befeküdni az ágyába, letenni a fejét, elaludni. Egyik napról a másikra – tán egy rémálom, egy furcsa zaj, egy számára félelmetes kép, inger hatására – nem akar lefeküdni (közelgő kakilásról beszél, de ez csak duma), holott előtte másfél éven át be lehetett tenni az ágyba este, lefeküdt és elaludt. Remélem, ez tekinthető majd alapállapotnak, nem ez a mostani, amikor éjfél felé a fáradtságtól egész egyszerűen elnyomja az álom – szigorúan nem az ágyában.
A szülő persze bevet mindent, mesél, magyaráz, nyugtat, a gyerek lelkére beszél, szigorral próbálkozik, megértő, de aztán a végén biztosan: fáradt. A probléma megoldását keresem, tippeket szívesen veszek, meg altatót is jó áron…
