A világtörténelem talán legértékesebb kincseit, hatalmas építményeket és gazdag kulturális értékeket hagytak maguk után. De ki fizette meg ennek az árát? Mi igaz a fáraók öndicsőítő felirataiból, emlékműveiből? Hogyan fejtették meg a hieroglifák titkát és fedezték fel Tutanhamon sírját? A BBC History egyiptológus szerzői négy cikkben válaszolják meg ezeket a kérdéseket.
Zsarnokok az ókorban
Luxor kolosszális templomaitól Tutanhamon arany halotti maszkjáig az ókori Egyiptom aranykora a történelem néhány káprázatos kincsét hozta létre. Ám a csillogó homlokzat mögött egy brutalitásra, egyenlőtlenségre és döbbenetes mértékű korrupcióra épülő társadalom rejtőzött. Ez derül ki Guy de la Bedoyère írásából, aki végigveszi, hogy az Újbirodalom legelső dinasztiájának fáraói miként éltek vissza a kezükben lévő mérhetetlen hatalommal.
A XVIII. dinasztia Kr. e. 1550 körültől Kr. e. 1295-ig uralkodott, és olyan híres fáraókat adott a világtörténelemnek, mint II. Ramszesz, III. Amenhotep vagy Ehnaton. A dinasztiát I. Jahmesz alapította, aki kiűzte a hükszoszokat a Nílus deltájából, majd ellenállhatatlan harci szekereivel végigrabolta a Közel-Keletet és Északkelet-Afrikát. Jahmesz és utódai Egyiptom erőforrásait önmaguk dicsőítésére és a hatalmukat támogató istenek templomainak pompájára fordították. Nem csoda, hogy legtöbbjük azt állította, őt maga az istenek királya, Ámon nemzette. Ámon karnaki temploma valóságos állam lett az államban. A fáraókat örömmel támogatta az elit, amely ugyanúgy a pénzért és a hatalomért küzdött, mint az uralkodó.
Több más fáraóhoz hasonlóan I. Thotmesz is dicsekvő volt. Sztéléfelirata az egyik núbiai háborújáról azt állította, hogy seregével az ellenség íjászai közül olyan sokat megölt, hogy „zsigereik elárasztották” a völgyeket, és a helyi madarak együttvéve sem voltak képesek elhordani a testrészeiket. Ez a fáraóktól megszokott nagyotmondás volt: a feliratok a fáraót mindig lendületes szuperhősként ábrázolták, szerencsétlen núbiai vagy ázsiai ellenségeit pedig gyengeelméjűek vezette ostoba gyávákként.
A háborúkban szerzett profitot a hatalom csúcsán főként látványos pazarlásra költötték, de ez is az állandóság illúzióját szolgálta. Az állami hiúság ihlette építési projektek – e szemfényvesztés részeként – szintén a rendszert voltak hivatottak dicsőíteni. A lopás is egyfajta járvány volt, az akkoriban egész Egyiptomra jellemző döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségek következménye. A szakadék folyamatosan szélesedett, ahogy az elit visszaélt a hatalmával. Az egyiptomi fáraók és magas rangú tisztségviselők boldogan vették el más népek tulajdonát, de egymásét is. A fáraók eltulajdonították vagy lerombolták elődeik emlékműveit, magukénak vallották teljesítményeiket, sőt néha még a sírjukban talált javakat is megdézsmálták.
Egyiptom elnyomott alsó rétege arról a zsákmányról is pontosan tudott, amely a sírok kifosztásához bátrakra várt – akiket gyakran korrupt hivatalnokok segítettek, sőt akár meg is bíztak. A sírrablás igazából a XVIII. dinasztiát követő évszázadokban indult be, de az a két betörés, amely Tutanhamon síremlékében történt a Kr. e. 1320-as években lezajlott temetése után, azt mutatja, hogy rablóbandák már ekkor is működtek.
Zseniálisan reklámozta magát a XIX. dinasztia harmadik fáraója, a legendás II. Ramszesz is – írja le Toby Wilkinson. Az ősi Egyiptom hosszú történeti krónikáiban csupán egy fáraó viseli a „Nagy” jelzőt, és az éppen ő. A Kr. e. 13. században 66 évig és 2 hónapig volt hatalmon. Több gyermeket nemzett és több emlékművet hagyott hátra, mint bármely más fáraó. 13-szor ünnepelte meg uralkodói jubileumát és 90 évnél is tovább élt. Megerősítette Egyiptom határait és fenntartotta az ország kereskedelmi és diplomáciai befolyását. Ősellenségével tető alá hozta a történelem első mindenre kiterjedő békeszerződését. Ráadásul ragyogó udvart tartott fenn.
Ugyanakkor ahhoz is elsőrangúan értett, hogy kortársai és az utókor szemében mindenkinél nagyobb hírnévre tegyen szert: a hettiták ellen valójában elvesztett csatát saját korszakalkotó győzelmeként tudta „eladni”. A kádesi csata gondosan átírt eseményeit két nagyméretű művészi kompozíción örökítették meg, amelyek középpontjában a fáraó állt. Ezeket azután Egyiptom-szerte felvésték a jelentősebb templomok falára, gyakran kívülről, hogy a köznép is láthassa. Ramszesz az egyiptomi történelem legnagyobb építője lett, aki rekordmennyiségű emlékművet készített és elődei templomait, szobrait is kisajátította.
Kié az elsőség?
Az ősi fáraók teljesítménye mellett a magazin az újkori tudósokét is mérlegre teszi. Vajon mindent megtettek a tudomány előrehaladásáért, vagy elsősorban a saját érdeküket nézték? Többek között ezt is megvizsgálják a hieroglifák megfejtéséről és a Tutanhamon sírjának felfedezéséről szóló cikkek.
Több mint 40 generációnyi idő alatt nem akadt élő ember, aki el tudott volna olvasni egy ókori egyiptomi szöveget. Az írás részletes ismerete – az elit néhány tagját leszámítva – a Nílus völgyében jóformán már azelőtt kihalt, hogy az utolsó ismert hieroglifikus feliratot Kr. u. 394 augusztusában bevésték. Végül 1822-ben egy francia tudós, Jean-François Champollion érdeme lett a Napóleon csapatai által Egyiptomból elhozott, háromnyelvű rosette-i kő titkának kifürkészése. A dicsőségen viszont éppen egy angollal kellett volna megosztoznia, hiszen Thomas Young már évekkel korábban leírta a hieroglifák értelmezésének szerinte helyes módját. A két tudós között ádáz vita bontakozott ki, amely a nemzeti ellentéteket sem nélkülözte.
Szintén egy brit, Howard Carter volt az, aki éppen 100 évvel később felfedezte Tutanhamon sírját az egyiptomi Királyok völgyében. Emiatt a történelem egyik leghíresebb régésze lett, pedig könnyen lehet, hogy valójában mégsem ő volt az, akinek feltűnt a ragyogó kincseket rejtő síremlék bejárata. Ki volt az a rejtélyes harmadik, aki Carter és mecénása, Lord Carnarvon mellett számot tarthatna az elsőségre? És miért radírozták ki a történetből? A lap erről is lerántja a leplet.
Mi igaz a Kun Béla-legendákból?
A 84 oldalas magazinban változatos témákról és korokról olvashatunk, így egy fiatal német történész által jegyzett cikk felveti a provokatív kérdést: lehet, hogy a rettenetes elnyomás mellett az NDK a lehetőségek hazája is volt? Állítását kortársak tapasztalataival támasztja alá, és felidéz egy világifjúsági találkozót, amelyre a világ minden tájáról 8 millió ember érkezett, és a szabadság szelleme lengte át.
Az 1919 utáni antikommunista irodalom Kun Béla-ábrázolásai egészen széles skálán mozogtak: az ördögi figurától a nevetségesig, a külföldön kiképzett profi felforgatótól a cukrot szopogató mesügéig egyaránt ábrázolták a Tanácsköztársaság tényleges vezetőjét, aki végül a sztálini terror áldozata lett. Csunderlik Péter nézett utána, hogy mennyi alapja van a Kun Bélával kapcsolatos, legismertebb történeteknek. Például annak, hogy elsikkasztotta egy biztosító pénzét, vagy sírógörcsök törtek rá nyilvános szereplései alatt, a legkínosabb pillanatokban, vagy éppen annak, amit Kosztolányi Dezső is megörökít az Édes Anna című regénye elején: bukása után elrabolt kincsekkel teletömött repülőn menekült az országból, miközben aranyláncokat hullajtott az égből.
A lap külön cikket szentel a kora újkori Londonba érkező idegeneknek, akik nagy karriert futhattak be az udvarban vagy a gazdasági életben, de a baj első jelére lesújthatott rájuk a király vagy a nép haragja. Az egzotikus menekültek, vendégek között magas rangú marokkói követek, indián törzsfőnökök, fekete zenészek is akadtak, és egy portugál zsidó, aki I. Erzsébet udvari orvosa lett, de élete aztán tragikus véget ért.
A fontos történelmi évfordulók felidézésekor megtudhatjuk, miért lőttek le 1983-ban a szovjetek egy dél-koreai utasszállító repülőgépet, hogyan hajtotta végre katonai puccsát Chilében Augusto Pinochet tábornok, és miért bírálta a „kultúripart” a 120 éve született Theodor Adorno.
Mi történt a keletre szakadt magyarokkal?
A magazinban most is helyet kaptak a színes történelmi hírek, érdekességek, új kutatások. A szeptemberi számban például azt is elolvashatjuk, hogy mi köze van a „gótnak” öltöző mai embereknek az egykori germán törzshöz, honnan ered a flamenco tánc, miért nevezik március idusának Caesar merényletének napját, és mi az oka, hogy a második világháborúban tizedessé léptettek elő egy barna medvét.
Egy-egy írás szól arról, hogy Budapest hogyan vészelte át az államszocializmus évtizedeit, mi történt Ferenc József galgamácsai vadászkastélyával, amelyben az osztrák császár sohasem járt, és miért tartják Constantinus római császárt a keresztények bajnokának. A honfoglaló magyarokról szóló interjúsorozatban arra a kérdésre adnak választ a megszólaltatott szakemberek, hogy a honfoglalást megelőző vándorlás során hová keveredhettek a Kárpát-medencébe eljutó elődeinktől elszakadt, keleten maradt magyarok, és hol fedezhetjük fel ma is a genetikai örökségüket.
A bolti árnál jóval olcsóbban itt előfizethető BBC History magazin legújabb, szeptemberi száma a magyar és a világtörténelem kedvelőinek rengeteg újdonsággal, izgalmas történelmi ténnyel és összefüggéssel szolgál. A nyomtatott folyóirat az újságárusoknál, a nagyáruházakban és a benzinkutakon is elérhető, a digitális változatot a Digitalistand és a Laptapír terjeszti. A magazin rendszeresen frissített honlapján sok más érdekes cikk olvasható a magyar és világtörténelemből.
- Egyiptomi fáraók: kik voltak a leghatalmasabb uralkodók? Miként lettek az öndicsőítés és manipuláció mesterei? Hogyan fejtették meg a hieroglifákat és találták meg Tutanhamon sírját?
- Kun Béla-legendák: mi igaz belőlük?
- Globalizáció a kora újkorban: indiánok és afrikaiak a 16. századi Londonban.
- NDK: a legszomorúbb barakk vagy a lehetőségek hazája?
- Budapest története 1945 és 1989 között.
- Constantinus császár, a keresztények bajnoka.
- Mi történt a honfoglalóktól elszakadt magyarokkal?
- A műromok építésének divatja az arisztokrata kastélyparkokban.
- Wojtek, a világháborús hős medve.
- Miért lőttek le a szovjetek egy utasszállító repülőt 1983-ban?
- Fontos évfordulók, új kutatások, történelmi érdekességek a BBC History magazinban!
